Beetetés.. avagy,
VEZÉR CIKK-CAKK
Ismét leírhatjuk, hogy elvégeztetett.
Ígértek cikk-cakkban ezt meg azt, s lett amire számíthattunk. A cikk-cakk csak hozzászoktatás volt, vagy kifárasztás. Ennyi kórház, meg annyi. Ennyi ágy, meg annyi. Elveszünk, nem veszünk. Mégis kap jogokat a MOK, mégsem. Belépős kilépés, vagy kilépős belépés. Mint betegünket viccbéli iszappakolás a földhöz, úgy szoktatott minket ez a felvezetés a szomorú valósághoz.
A parlamenti szavazógép pontosan működött. A nagy nyilvánosság előtt tett ígéretek is feledésbe mentek és a döntés végleges. Hogy az elnöki szó mit fog kinyilvánítani, e percben még kérdéses, de nem is ez a lényeg, hanem az ami történik, amint, s amiért.
Hogyan lehet itt elkülöníteni e 16 év alatt a mindenkori politikai elit által elhalogatott reformot pótló – kényszer szülte – lépéseket, a pénzügyi egyensúlyt a következményekkel nem törődő módon helyreállító igyekezettől, és az esetleges zsákmányszerző szándékoktól. Mert hiszen a mai gyakorlat szerint valamennyi jelen lehet.
Külhoni egészségpolitikussal beszélgetünk. Semmi baj, mondja. Lépjen fel a Kamarátok. Ja, hogy az már gyakorlatilag nincs is!? Hát ezt nem hiszem, ilyen nem lehet, Unión belül vagytok. Sztrájkoljatok, és akkor minden megoldódik. Ja, hogy ez felétek nem megoldás, sem a társadalom, sem az egzisztenciáját féltő orvos nem fogadná el? Akkor a ti bajotok. Nálunk az orvosok egy hónapig sztrájkoltak. A lakosságot egészségügyi szolgáltatással a katonaság látta el és az orvosoknak meg minden kívánsága teljesült. S mindez a betegek legnagyobb örömére, azok egyetértésével, és azok hasznára. Ja, hogy még katonai ellátásra sem lehet már számítani? Akkor végső esetben van az Uniónak erre kijelölt biztosa. Ott kell panaszt tenni.
Hallgatjuk és csak nyelünk nagyokat.
Egészségügyi és szociális, vegyes profilt hordozó, sikeres és példaértékű műhelymunkát végző intézet szűnik meg. Eladták. Búcsúztatjuk. Külföldi társintézmények vezetőinek dicséretétől hangos a terem, gyógyult paciensek szólalnak fel könnyes szemmel. De mindennek vége. Azt mondják még idejében elment a segélykérő üzenet, csakhogy a kormány ágazati ministránsa nem válaszolt. Illetve igen, – akkor, amikor a tranzakció már megköttetett.
Egyedül vagyunk.
Pedig kell a reform s az annak földi mását előkészítő emberek igencsak sürögnek-forognak. Nem is mind az ördögtől valók. És mégis, túl a sietségen valami sántít.
Ez a piacgazdaság már nem szociális, ez a globalizáció már csak sodor a vég felé? Sehol politikai elitünkben a szándék, hogy ha már szembemenni nem lehet, legalább csendesebb oldalvizeire terelje csónakunkat, s ne a rohanó árral, olykor ráadásul azzal együtt evezve haladjunk a ki tudja mibe?
Amíg olyan vezetőink nem lesznek, akik számára a demográfiai katasztrófa, a roncstársadalom bővülésének megakadályozása, a 2,7 millió létminimum alatt élő gondjának felvállalása a legfontosabb feladat – s mindez egészséges egészségügy nélkül lehetetlen – addig nincs kinek szurkolni, addig nincs kinek hinni, addig nincs kiért tűzbe menni a megfáradt egészségügynek. Annak, amelyik tűzben ég immár két generáció óta és vállalja az átmeneti tehernek nevezett, de a valóságban egész életre szóló keresztet.
Megkülönböztetett követelmények, megkülönböztetett felelősség, megkülönböztetett alulértékelés, megkülönböztetett fenyegetések és becsületünk megkülönböztetett rombolása. Ez jut most nekünk. Aki pedig ezt kimondja, az demagóg.
És a megkülönböztetett bosszú. Mindenkinek jár egy erős kamara, kivéve az egészségügyieket. Azoknak egy sem.
Lesünk ide-oda. Ugrál a szemünk is cikk-cakkban. Várjuk a csodát és dolgozunk. Robotolunk, öregszünk, fogyunk és az az érzésünk, hogy csak majdani hiányunk hathat ébresztőként. Persze az ezt megszenvedő társadalmon keresztül. Mert az még most sem egységes, még sokszor vevő a minket érő félrevezető, figyelemelterelő bántásokra.
Kell a reform, jól tudjuk. Azt is, hogy a politikai elit bűne, hogy 16 év alatt nem merte felvállalni. Azóta éppen egy nyugodt ütemű reform vége felé járhatnánk. De azt is, hogy elkezdték, csak előttünk nem világos okok miatt abbahagyták. Meg azt is, hogy saját megosztottságunk is lehetett ennek egyik okozója. De azt is, hogy megosztottságunk jelentős részben művi, talmi-hatalmi játékok eredménye. Sőt azt is, hogy nálunk nagyobb, gazdagabb, sőt demokratikusabb országokban sem mertek nagyon „hozzányúlni” az egészségügyhöz, mert féltették hatalmukat. De azt is, hogy nálunk elérték: tőlünk már nem kell félni. Most ki is próbálták. Sikerrel.
És érezzük, hogy az egészségügyi sem tökéletes. Tudjuk ezt jól, de kényszerpályáján kialakult hibáitól a még szűkebb kényszerpálya nem fogja megszabadítani. Pedig mi biztosak vagyunk benne, hogy maga is mennyire szeretné.
S mégis, csakazértis, tesszük a dolgunk, ki ezért ki azért, nem pátoszos szöveggel ecsetelt okokból, annál sokkal természetesebben.
Szorongunk! Nem tervezhetünk! Figyelünk! Ha cikkbe, akkor a baj cakkban jön, s fordítva.
Vezércsel. Ügyes.
Szász István T.
|
