FAKOOSZ Alapellátó Orvosok Országos Szövetsége

WEBDOKI

Partnereink

Máj-aug

MUZUL – MÁNIA ÉS GÁLYA RAGOZÁS

Miközben mindenki csendesen reménykedett, hogy ami a világon sehol sem sikerült, azt mi sem próbáljuk meg, íme mégis nyakunkon a török. Hogy a hasonlat nem sántít azt alább magyarázom el, de hogy az egy biztosítós-több biztosító sántítani fog, az kétségtelen. És hát sántít a benne foglalt turpisság is, melyet hamarabb utolér majd a nagyközönség, mint ama közmondásos ebet. Sajnos ettől teljesen függetlenül a turpisság is utoléri a nagyközönséget.
Azzal nyugtatgatnak, hogy ez a fából-vaskarika ötlet, mely természetesen nem szakmai, hanem csakis politikai alku eredményeként jött a világra, remekül betölti szerepét, s hogy ki ne ejtsük szánkon a több biztosító szót, mert maradt az egy biztosítós rendszer.
Kérdő tekintetünket észlelvén aztán tovább magyaráznak. Egy biztosító 6-7 kifizetőhellyel. Egy biztosító 6-7 egymással versengő alegységgel? Karinthy álma szerint még csak „két macska voltam és játszottam egymással”. Nekünk azonban ez nem elég. Miközben játszanak velünk, mint macska az egérrel, kiderül, hogy az egy cirmosból hét lesz, és az versenyez egymással. Itt ugrik be nekem a török a viccbe. Háreme mián irigyelt barátunk, a poszt-Atatürk Ali, a sztambuli „Alah szolgái APEH” ellenőreinek magyarázkodván illegális (fekete, esetleg szürke) háremének leleplezése alkalmából így szól: nekem kérem csak egy feleségem van, de hét kifizető hellyel, és versenyeznek egymással.
Aztán a háziorvos is megszólal belőlem. Rajtam hogyan és miként fognak versengeni e mindenféle falánk és pazarló feleségnél kapzsibb (hölgyeim pardon, tudom: ilyen nincs csak az irodalomban) kifizetőhelyek? Csak eggyé lehetek holtomiglan, vagy háremem lesz?
Így s efféléken gondolkodik manapság a házak s családok orvosi őre, miközben a média újabb lendülettel támad. Vajon miért? Csak úgy, vagy szolgálatkészségből? A figyelmet elterelendő, vagy a haragot reánk terelendő? Csak úgy érzi, hogy ezt tőle elvárják, vagy valóban elvárás lenne az akció? Minden esetre a valamennyi csapból folyó egészségügyi témák során az orvos ritkán jelenik meg a jó hős szerepében (elkerülendő a magyartalan pozitív-negatív szavakat). És ha a riportalany, avagy betelefonáló a legképtelenebb (bocsánat) marhaságokkal vádolja az orvost, beszédéből ítélve akár (hajdan volt?) képességeinek nem teljes birtoklása közepette, akkor riporterileg a legnagyobb óvatossággal dédelgetik, s a kézenfekvő, az orvost tisztázó érvet nem hajlandók kimondani.
Ha ma magyarhonban elvárják, hogy gyakorlatilag ingyen s az európai normákat nagyságrendekkel meghaladva ügyeljen egy orvos, akkor miért nincs joga pihenőidejét (szintén a betegek és a minőségi ellátás érdekében) kihasználni. A betelefonáló vádolja, hogy éjjel nem ment ki hozzá, holott ilyen kötelezettsége nem volt, ügyelet működik, de a szakriporter (?) a nyilvánvaló választ nem adja meg. Láthatalanul, de érezhetően fejét csóválja. Az orvos legyen emberfeletti, álljon ha kell - ha nem, éjjel - nappal készenlétben és ugorjon. Soha ebből ki nem növünk már? Hogy ezek nem vezércikkbe való részletek? Kérem, ma már csak az eleven példa tudja illusztrálni a szomorú valóságot s ez a példa mint csepp, magában hordja a tengert, a tengernyi sérelmet és tengernyi társadalmi tévhitet meg megalapozatlan elvárást.
S ha már példa, hozzuk fel és emlékeztessünk a gyógyszerfelíráshoz kapcsolódó fenyegetést tartalmazó levélre s a mögötte álló elképzelésekre. Gondoltak arra, hogy ha az országos átlagnak megfelelni óhajtván mindahányan megtesszük a várt lépéseket, akkor az az átlag folyton lejjebb megy majd? Elméletileg egyszer akár a nullára is alászállhat. Az eltorzuló, kényszerszülte gyógyszerfelírás következményei vajon mennyibe kerülnek majdan? Ezt pénzbe átszámolni nehezebb lesz, mint a biztosítók álságos szuficitjének örvendezni. És hol van még a csapda felsorolhatatlan sok bökkenője, a megoldatlan variánsok sokasága, melyek minden esetben a háziorvos bűneként jelentkeznek.
Minekutána pedig – mai elvárás szerint – mindenféle anyagi kívánságot (mint mondjuk a praxisfinanszírozás konszolidálása) mellőzve kifújtuk magunkat, ismét felteszem a kérdést? Miért kell ezt tenni velünk?
Amatőrség, vagy tökéletes taktika? Mert ha az utóbbiról van szó, annak zseniális. Ez is olyasmit valósít meg, ami a világon egyedülálló. A társadalmat és az orvost egymással szembeállítja, s közben még arról sem feledkezik meg, hogy az orvosok is egymás ellen forduljanak.
Mi lehet a következő lépés? Mert határozottan körvonalazódik egy centralizációs terv. A valóban szükséges struktúraváltás örve alatt fel lehet készülni akár egy másik privatizációra is. Egész földrajzi egységek egészségügyi ellátása kerülhet magánkézbe. Az egymással acsarkodó orvosokkal együtt. Remélni szeretném, hogy ez csak egy a nagy zűrzavarban felbukkanó kísérteties rémkép, de ahogy mondják: benne van a pakliban.
De térjünk vissza a már létező bajhoz. Mert a biztosítás kérdése már eldőlt. Abban a bizonyos háremben azonban nekünk nem Ali tulajdonosi szerepe (nem 100%, de még 49% sem) jut, hanem inkább észrevétlenül haladunk az eunuch állapot felé.
S mit tehetünk?
Jobb ötletem egyelőre nincs. Orosz nyelvórák nosztalgiája közben parafrazálva szegény volgai hajóvontatók dalát (igyot burlaki becsevoj) mi is énekre fakadunk imígyen: eu nuch nem. Hogy e nóta mögött mekkora erőt tudunk felvon(ul)tatni? Majd kiderül.
Mert a gályát nekünk kell húzni a vízfolyás ellenébe, és minden körülmények között.
Napjaink világában az egészségügyi publicista örök ellenzéki szerepre van ítélve. Még az első demokratikus kormány idején sirattam magunkat, s azt hánytorgattam fel, hogy a piacgazdaság véres köröndjén gladiátorokat csinálnak belőlünk. Ó boldog idők! Hiszen a gladiátorok felének van győzelmi esélye is.
Egy esetleg készülődő gályarabság azonban már nem erről szól.

Szász István T.
Leányfalu