FAKOOSZ Alapellátó Orvosok Országos Szövetsége

WEBDOKI

Partnereink

Szept-okt

Túlélési praktikák…
Avagy:

HÁZORVOSI KONFERENCIA
VALAHOL AZ EURÓPAI MAGYARORSZÁGON

Megdöbbentő helyzetkép ködlik fel akkor, amikor egy háziorvosi kérdésekkel foglalkozó konferencia választott, kért tematikája a túlélési praktikák címet viseli! Túl lennénk vajon a magyar egészségügy Trianonján? Vagy csupán előkészületeit érezzük nap mint nap?
Történelmi távlatban figyelve, késői kutatók szemszögéből nézve, ez a cím már egymagában képet alkot egy korról, melyet egész generációkat megtévesztve neveztek átmenetinek. A kor lehet, hogy az előbb említett perspektívában átmeneti, csak éppen az átmenet nem történt meg, és ma is ott toporgunk ahol sok – sok évtizeddel ezelőtt a most lelépő immár szinte két generációnk. Az egészségügy s a szóban mindenkor legfontosabb és alapvető elemeként emlegetett alapellátás ma is a maradékelv szerint működik. Csak éppen a maradék lesz egyre kevesebb, s a működés jelent egyre több feladatot.
Egy társadalom, egy nemzet túlélésének oly fontos, alapvető eleme és biztosítéka, mint az egészségügy, s ezen belül is a háziorvosi rendszer, maga is túléléséért küzd. Eddigi megmaradását még biztosítani tudták a benne dolgozók alacsony bérezésük elfogadásával, a társadalom pedig az oly sokat kárhoztatott s oly egyenetlenül jelentkező hálapénzzel, de mára azokat a jövedelmeket már aligha lehet lejjebb szorítani, s a hálapénz is rohamos fogyásnak indult. Utóbbi nem a társadalmi öntudat ébredezése nyomán, hanem az életszínvonal csökkenése következtében, ellentétben azokkal a feltételezésekkel, melyek e folyamatot a vizitdíj ragyogó eredményeként említik.
És mint a hasadó anyagoknál, a láncreakció itt is folytatódik. Meghasadunk és meghasonlunk szülőföldünkön és legjobbjaink, illetve reménységünket magukban hordozó fiataljaink, elhagyják az egészségügyi siralomvölggyé rombolt terepet. Nem véletlenül említem a terep szót, hiszen ott ahol a nemzet egészsége ennyire közönyös anyagi és politikai játszmák játékszere lehet, nehéz hazáról beszélni.
De hát hol is vannak azok a praktikák?
Praktikákra kényszerül már régen a megmaradni és gyógyítani kívánó háziorvos. Nem titok, miszerint már évtizedes múltja van annak a felismerésnek, hogy ha egy vállalkozó háziorvos a paragrafusok erdejében mindent a legnagyobb pontossággal tart be, akkor rövid úton bezárhatja praxisát. Vagyis legfőbb praktikáját: a praktizálást, tehát a gyógyítást, befejezheti. Már sok évvel ezelőtt táblázatokkal és hiteles számokkal igazoltam, hogy a paragrafusok szerinti követelményeket betartva, mindenkit – aki előbb nem ment tönkre – vihetnének is a számonkérés fórumaira.
Vagyis jól kialakultak már a túlélés praktikái, s ezekről felesleges is beszélni. Amiről beszélni kell az inkább az, hogy ezek a napi munka részévé vált mini praktikák mára már nem bizonyulnak elegendőnek. Az apró elköltségelési trükkök, telep és székhely elszámolások, sárga gumicsizmák vagy akár az annyit emlegetett prémbundák és fél-egy százalékos repi költségek ideje nagyságrendileg lejárt. Az egyáltalán nem kényszervállalkozó ápolónők is visszakényszerültek az alkalmazotti létbe. Csak az Isten tudja kinek volt ez jó?
Ezzel szemben az a tény, hogy az új körülmények között újabb praktikák kellenek, s ezek már sokkal veszedelmesebbek, sokkal tetten érhetőbbek és mégis sokkal elkerülhetetlenebbek. Igen, mert a (gyakran felesleges) követelmények is nőnek. És akkor hol vagyunk még a több biztosítós rendszer csapdáitól.
Felháborító az a tendenciózus porhintés, hogy a vizitdíj ennyi meg annyi többletbevételt jelentett. Soha egyetlen nyilatkozó – gyakran még az érintett, vagy hivatalosan elfogadott képviselője – sem beszél a vizitdíj bevezetése előtt ravaszul végrehajtott elvonásokról, melyek segítségével a pénzek észrevétlenül a kasszában maradtak, hogy aztán a vizitdíjról azt harsoghassák, hogy az orvosoknál marad. A vizitdíj végeredményében egy a lakosságra kényszerített ugyanolyan adóforma, mint a hálapénz, csak törvényesnek nevezhető. Mindkettő a költségvetést tehermentesíti az egészségügy – kimondatlanul – ma is improduktívnak tekintett kiadásaitól. Ez a szemlélet, sok egyéb mellett, az épülő szocializmus évtizedeinek túlélő ősállataként maradt fenn és ott lappang a pénzügyi és politikusi fejekben.
De fokozzuk éberségünket és legyünk mi is egy egészséges önvédelemre készen, óvatosságból paranoidok. Tudnak-e arról a kollégák, hogy olyan törvény készül, mely szerint a biztosítók az első kötelező szerződés után, néhány rövid éven belül már válogathatnak az összes szolgáltatókban, és tudnak-e a 60 napon túli tartozások szerződést bontó hatályáról? Mert a biztosítónak való megfelelni vágyás gerjesztette eladósodás – bár reméljük ritkábban –, de akár az alapellátásban is létrehozhat ilyen helyzetet. S akkor éppen annak a biztosítónak fogunk „nem megfelelni” akinek a kegyeit keresve eladósodtunk. Szerződés híján meg tönkremegy a praxis. Tudom, hogy ebből nem lehet általános jelenség, mert az közbotrányt okozhat, de esetek előfordulhatnak s a tőke gátlástalanságát ismerve az sem kizárt, hogy akad majd stróman aki az ilyen praxisokat begyűjtse és egyes biztosítók már saját rabszolgáikkal dolgoztassanak. Rémkép? Remélem rémkép! De minél feljebb megyünk az ellátás progresszív piramisának megszentelt lépcsőin, annál valószínűbb. És az alapot jelentő alapellátásnál sem kizárt. Emlegetik is a kistérségi csoportpraxisokat, melyek kiküszöbölhetik az ellátatlan körzetek rossz látszatát. Ki tudja, hogy néhány év múlva nem nő-e meg az étvágya a ma megváltónak hitt tőkének, s nem óhajt egész térségeket „igába hajtani”? A létező garanciák semmit sem szavatolnak és nem örökéletűek.
Vagy próbáljunk optimistának lenni, és nézzük a dolgok esetleges jó oldalát. Hiszen annyit emlegetik az Uniós pénzeket. Lelkes kísérletünk azonban máris kudarcot vall, mert ne felejtsük, hogy a hatalmasnak tűnő összegek még a nálunk fejlettebb országokban is csak részben folytak be. Amit hallunk az az ideális 100% lenne. De ezek a pénzek mégis léteznek. És megpályázhatók. Másként és máshol a megyékben, másként és máshol a központi régióban. Ezek a pályázatok igen gyors lefutásúak lesznek. Aki erre számít, az készüljön fel előre a váratlanul megjelenő lehetőségekre, és azonnal adja be. Ha csak tudja, még az első percben. Lehet, hogy mire e sorok megjelennek már tegnap.
Közben az is kiderült, hogy az egészségügy duális finanszírozása megmarad. Az állam ezzel is áthárít költségeket a túlterhelt önkormányzatokra. A duális finanszírozásból és az ebből dolgozó egészségügyiek áldozatvállalásából működő egészségügy hasznát viszont a finanszírozásban felelősséggel nem rendelkező magánbiztosítók fölözik le, azok, akiknek az első bevásárlási költségen túl, soha semmi tőkét nem kell befektetniük, mégis befektető néven emlegetik őket a mindent megoldó megváltókat. Ők viszont nem csak a jó szervezés esetleges megtakarításait fogják osztalékká varázsolni, hanem feltehetően ennél többet, beteg és szolgáltató, vagyis a minőség rovására. Mert ugyan bizony honnan lehetne még elvonni. A jobb szervezés, az annyit papolt jó gazda gazdaságossága ugyanis nem valószínű, hogy elég mindarra, amit a társadalomnak ígérnek és maguknak elvárnak. A tárgyalások még folynak. Nem tudhatjuk, hogy az alku hol végződik vagy végződött, s meddig tarthat még. Rebesgetnek állami garanciavállalást bizonyos haszonra, de ez lehet csupán gonoszkodó sajtóhír, nem állíthatjuk, hogy igaz. Persze a tapasztalataink szerint (lásd villanyáram ára) mifelénk semmi sem kizárt.
Visszatérve a praktikákhoz, mondhatnám, hogy az önkormányzatokkal kellene összefogni. Sajnos azonban erre az ötletre a legtöbben – joggal – csak mosolyognak, ha öklüket nem rázzák rossz emlékeik miatt. És mire jó két koldus szövetsége?
A praxisok által eltartottak száma, vagyis a dolgozói létszám, sürgős emelésre szorul. A praktikák szerint viszont csökkenteni kellene. De az 1.3-as országos átlag tovább nem csökkenthető, a feladatok volumene ezt lehetetlenné teszi. Az informatika sem tudja egymagában megoldani, és amennyit megoldhat ahhoz is sok idő és pénz szükséges még.
Okosabbat, mint amit 13 évvel ezelőtt Surján Lászlótól az Agrobank-béli háziorvosi találkozón hallottam ma sem mondhatok. A családi vállalkozások jelenthetnek némi könnyebbséget. Amit lehet, családon belül kellene felvállalnunk. Akkor sem volt ez rózsaszínű kép, de a diktatúra még friss árnyékában elfogadtuk. Közel két évtizeddel az úgynevezett. rendszerváltás után, „európaiként”, azonban siralmas perspektíva, ha magunk elé képzeljük a rendelő mellékhelyiségeit éppen subickoló dokit és famíliáját.
Vannak még más praktikák is, de felelősséggel egy sem ajánlható, hiszen valamennyi túllépi a törvényesség kereteit.
Vagyis a legfontosabb praktika az marad, hogy az orvostársadalom képes legyen összefogni, megmutatni valódi erejét és kimondani a nagy NEM-et, és természetesen kidolgozni saját verzióját.

Leányfalu Szász István T.