FAKOOSZ Alapellátó Orvosok Országos Szövetsége

WEBDOKI

Partnereink

Jan-márc

„SZÉFTI KÁR”
(safety car)

Munkánk élettere, tevékenységünk életterhe, egész életünk munkája az egészségügy. A gyógyítás. És ha minden jól menne a megelőzés egyes – csak tőlünk vagy tőlünk is függő –feladatai is.
Arra születtünk, hogy csendesen, szépen, megfontoltan, felelősséggel dolgozzunk. Orvosok vagyunk, értelmiségiek, életünk pedig azzal telt, hogy különféle hatalmak érdekéből ne nagyon érezhessük magunkat annak. Orvosnak csak hivatalnok szinten, értelmiséginek, ha lehet sehogy. A felvilágosult elme nem volt érdeke a kommunizmusnak, s hiába reméltünk, nem érdeke a globalizációnak sem.
Történelmi végzetnek tűnik, hogy az orvost hosszú idő óta nem szereti a hatalom, s ennek megváltozásáról is csak az idő győzhet meg, szavak, ígéretek már soha.
Csendesen, szépen, megfontoltan, felelősséggel végzett munkáról beszéltem, most azonban versenyláz dúl az egészségügyben. Mesterséges és valójában „versenytelenített” versenyláz.
Olyan ez, mint a Forma 1 akkor, amikor begördül a „széftikár”. Magyaros leírása bevallom nem véletlen, s arra a bizonyos széfre, illetve elrendelőjére utal, aki mögött most rójuk általa diktált iramú és megváltoztathatatlan sorrendű – bár monotonnak valóban nem nevezhető – köreinket. Körorvosok esetében különösen találó helyzet. Sajnos azonban egyúttal nem kevés kárral járó. Bocsáttassék meg az erőltetetten könnyed hangvétel, de amikor már minden „bedőlni” látszik, hajlamos az ember cinikusan vigasztalni önmagát. Ez is egy túlélési technika. Ha figyeljük a velünk kapcsolatos médiát, írottat s főleg elektronikust, nem véletlenül találkozunk ezzel az önvigasztaló szerrel. Könnyed, olykor pajzán vagy karcos, de távolról sem becsüli le a bajt. Sőt! És kifelé valójában nem sérteni akar, csupán figyelmeztetni.
Ez történt akkor is, amikor legutóbb összegyűlt elnökségünk s napjaink gondjait elemeztük. Mráz János szellemesen és színlelet pátosszal így szólt: széf új világ. Hát bizony erről szól ma minden és sajnos a profitorientáltra formálódó egészségügy is Mackóba keveredett. Hogy mekkorába, azt még nem tudni, eddig csak afféle bocsokhoz voltunk szoktatva, és soha nem volt ki „medvédjen”.
Hiába állítják mackósok és macKókások, hogy az egészségügyben már minden a profitról szól, s itt a praxisokat is sűrűn emlegetik, bizony mi tudjuk a legjobban, hogy ez nem igaz, s eleddig – míg más célok miatt nem hallgatták el – ott fenn is elismerték a kvázi privatizációt. Hiszen adott és elismerten szűkös összeget kezelünk, adott célokra, egyre emelkedő követelmények mellett. Mi van itt? Széf-osztás, vagy széf-fosztás? A mi aprócska fiók széfjeink ma is nagynak bizonyulnak a benne elhelyezett tölteléknek. Nem áll meg benne, csak átfolyik a pénz. Ott benn a kórházban, öreg anyó széfikéjében is több lehet olykor. A mi aprócska dobozainkba bele sem kerül, hiszen ahogy jön, úgy megy. Többnyire már a bankon keresztül, észrevétlenül És semmi remény arra, hogy ez megváltozzon. Ezek a széffosztlott remények.
Más szándékai vannak a „nagy médiának”, mely a negyvenmillió orvos-beteg találkozásból kiemelhető évi 8-10 hírértékű hibát – megnyugtató szenzációhajhászással – tálalja az évente négyszer az orvoshoz készülő tíz milliónak. Forma és szemlélet arról győz meg, hogy már nem hihetjük véletlennek vagy javító szándékúnak. Javarészt profi „vértollnoki” munka.
De elég a gyógyító iróniából s nézzünk szembe egy-két ténnyel is.
Törvények születnek a fejünk felett és rendeletek. Hozzá nem értők vagy érzéketlenek, a nemzet egészségére – nehéz szívvel – szánt szűk összegekhez méricskélve szabják meg, hogy mekkora legyen a teljesítőképességünk, a tűréshatárunk, mi több: az életünk. Ez a foglalkozás bizony életéveivel fizet hivatásáért. Valaha ezt még egy-két statisztikus elmondta, mi is (magam is) kiszámoltuk. Ma tabu téma lett?
Nem képzelődök tovább. Inkább ismét egy részletben mutatnám fel azt, hogy a hatalom hozzánk való viszonyulása mennyire álságos.
A népszavazási kampányban fő érvnek használják, hogy az orvosok örvendenek a vizitdíjnak. Hiába sikerült több hónapon keresztül folytatott szívós kommunikációval eljuttatni hozzájuk annak hírét, hogy mi a tiszta igazság, vagyis, hogy az elvonásokkal és a bérek karbantartásának elfelejtésével ezt az összeget, sok praxisban pedig ennél többet is, előre elvontak. Ez a tény nem kerül a közvélemény elé. Érdekes módon még az ellenzék is csak néhány napja kezdi emlegetni. Válasz helyett – egyik-másik liberális politikus – a televízió nyilvánossága előtt kevés és lekicsinylő szóban, s a hozzá illő metakommunikációval is lesújt azokra, akik ilyeneket mondanak. A főpolgármester azt emlegeti, hogy mi csinálunk propagandát a vizitdíjnak, a nem szavazatnak. S lám, az igazság ismét a sárban hever.
Aztán viszont azt dörgölik az orrunk alá, hogy ebből adminisztratív alkalmazottat vehetünk fel és fejleszthetünk. Ennek képtelensége számunkra evidens, nem úgy a közvélemény számára. Várótermeinkben feliratok figyelmeztetnek arra, hogy a pénz a zsebünkben marad. A politika felelősségét sulykoló feliratokról nem tudni.
Ha ebben a ravasz csapdában vergődve sem látná valaki azt a hatalmas ármányt, mely rabul ejtette a magyar orvostársadalmat, akkor régen rossz. Az általam tapasztaltak nem mutatnak ennyire rövidlátónak minket.
Íme egyetlen aspektus és mennyi minden van benne. Szemlélet, indulat, viszonyulás, értékmérés, leplezett cél, múlt, jelen s ne adj Isten: jövendő.
Akár a gyermekmondókákban, felteszem a költői kérdést: mondjam még?
Inkább szeretném remélni, hogy egyszer eljön az: itt a vége, fuss el véle pillanata is, és felbukkan majdani politikusi agyakban egy régi fogalom: a nemzet egészsége!
És akkor majd talán remélhetünk újra hivatást és munkát: csendesen, szépen, megfontoltan, felelősséggel.

Szász István T.