FAKOOSZ Alapellátó Orvosok Országos Szövetsége

WEBDOKI

Partnereink

Január-április

BEKÖSZÖNTŐ

Avagy sajtolóban az alapellátás

Kedves kongresszusi Közönség!

Válságos időkben megoldást keresvén, lapunk kongresszusi száma egyben a programfüzet is. Civil szervezetünk közel két évtizedes küzdelme sokmindent hozott, de odáig nem sikerült eljutnunk, hogy a 40 év alatt Tiltottnak nevezett állapotból a Támogatottig jussunk. A három Aczélos T közül a középső fokozattal lettünk „ki(fel)-tüntetve” és meg-Tűrnek. Mi több mára már ezzel vagyunk ki-fizetve is. No persze a megérdemelt ki-egészítésről sem megfeledkezve. Tudjátok ugye: a Hippokratészi esküre gondolok (ki-hitte volna).
Ez egyben azt is jelenti, hogy miközben az egész háziorvosi réteget, rajtuk keresztül pedig a magyar egészségügyet – ezt a megmagyarázhatatlan módon alábecsült nemzetstratégiai ágazatot – szolgáljuk, ezt a szolgálatot teljesen önerőből kell elvégeznünk.
Tagságunk számára a biztonságos jövő védőernyője alatt végezhető biztonságos munka lehetőségét a praxisjog kiüresítésével végleg ellehetetlenítették. Most ujjal mutogatnak magára az ötletre, holott önhibáján messze kívül eső hatásokról – melyeket nevezhetnénk akár irányított eróziónak is – van szó.
Mindent kisajtoltak belőlünk s lassan a sajtószabadság illúziója marad egyetlen vigaszunk. Így aztán mondhatjuk a magunkét. Ráadásul a mai válságos helyzetben pénzről beszélni már illetlenségnek számíthat, sőt megbélyegző lehet.
A tagság – együtt a harmincvalahány ezer magyar orvossal – egyre idősebb, fáradtabb, és sajnos mind remény és gyökérvesztettebb, a megbecsülését tükröző szabályok híján már iránytűt sem keres. A szakemberek anómiának nevezik ezt az állapotot, de elég, ha hitehagyottságot mondunk, a kapaszkodók hiányát, a meglevők elengedését.
Árad a közöny!
Az a néhány már-már megszállottnak nevezhető ember, aki szövetségünkben a munka nehezét végzi, szomorúan észleli, hogy már az a havi 500 forintnyi tagdíj vagy évente egy csekk feladásának fáradtsága (?) is gondot jelent. Hát még az oly szükséges területi cselekvőkészség, a közösségi élet, az egymásba kapaszkodó, együttgondolkodó szerveződések pezsgésének ereje. Mára bizony felmerülhet annak a lehetősége is, hogy elfogynak az áldozatot vállalók. Ennek jelei igen erősen érezhetők.
Majdnem két évtized, sőt ha az előkészületeket is beleszámítjuk akkor éppen két évtized munkája az, ami kárba veszhet. És ez egy rombolásra szakosodott korban éppen a rombolás egyik legkülönösebb formája. Az önpusztítás egy válfaja. Oly nehéz valamit felépíteni s oly könnyen cserbenhagyható. Olyan nehéz termővé tenni egy területet, s olyan hamar benövi ismét a dzsungel.
Tudom, most is abban a helyzetben vagyunk, hogy e sorokat elsősorban azok olvassák, akik a hűségesek, a kitartók, a hittel megáldottak. Hogyan juthat hát el szavunk a hitehagyottakhoz, a legtöbbször önhibájukon kívül megfáradtakhoz, a kétkedőkhöz és kilátástalanokhoz?
Csak általatok!
Próbálkoztunk eljuttatni bár egy lapszámot minden háziorvoshoz, de még az ehhez szükséges anyagi erő sem állt rendelkezésünkre. Szponzorainkat is gúzsba kötötték s ők fokozatosan elmaradoznak.
Akiknek a véleményét képviseljük kimerültek, akiknek ez nem tetszik nyilvánvalóan nem támogatnak.
Akkor hát hogyan tovább?
Éppen most, amikor a legnagyobb a szükség éppen most, mikor legfontosabb sikereink után vagyunk?
Csak egyet mondhatok. Akik még erősek és hisznek valamiben, próbáljanak minden erejükkel mellénk (valamennyiünk mellé) állni és közben próbálják meggyőzni a lemorzsolódókat, az idegenkedőket, a kétkedőket, az úgyis mindegy filozófia által elvakítottakat, hogy a mi szakmai munkánk egymagában is a nemzetmentő tevékenységek frontvonalában van és szervezett összefogásunk ennek nélkülözhetetlen háttere, támasza, hirdetője és társadalmi tudatosítója.
Tegyünk azért, hogy a magyar társadalom észrevegyen egy letagadhatatlan tényt. Miközben évtizedes távlatban – éppen a tagadhatatlan szomorú tények által – lepleződött le az értelmiség árulása, volt és még van egy olyan értelmiségi réteg, amelyik minden hazug vádaskodás ellenére, életminőségét és életéveit is áldozva szolgált. Ezt nem elmélet, hanem a rideg statisztika igazolja. És ez a réteg mi vagyunk. Még az egészségügyön belül is az élen járva.
Sokszínű és többcélú kongresszusunk remélem mindenkinek képes lesz valamit nyújtani. Először is az erőnket megsokszorozó barátságok ápolását, a kikapcsolódást és testi s főleg lelki feltöltődét. De az állandó gondot jelentő továbbképzéssel kapcsolatos gond megoldásán is lendít, és ha meghívottjaink is úgy akarják, akkor alkalmat ad egy tisztázó beszélgetésre, arra, hogy hangunkat ismét felemeljük, hogy beszéljünk arról, ami pénz nélkül is megoldható és életbevágó, hogy bizonyítsuk igazunkat.
A magyar háziorvos áldozatos munkával vállalja a nemzet egészségének szolgálatát. Ehhez a nélkülözhetetlen munkához pedig támogatást, megértést, elismerést érdemel és elfogadható jövőképet vár el.

Érezzétek jól magatokat!

Szász István T. elnök