JÖVŐÉRT KIÁLTÓ MÚLT
Nagy írónk, a most kitüntetett, és tizenöt évvel ezelőtt mártírsorsot is vállalt Sütő András idézte egykoron az egyházalapítót, s most én sem tudok csak ezzel indítani. Itt állok, másként nem tehetek. Egy lepergett pálya tapasztalata, két közép-európai ország magyar orvosainak minden keserve kavarog e szívben, s remélem, hogy meríthetek belőle, amikor – felkérésre – arra teszek kísérletet, hogy a múlt és jelent talajáról indulva, távolabbra tekintsek.
Egész életünk arról szólt, s fiatalabbjainké még jóideig arról fog szólni, hogy harcolni kell. Energiáink javát értelmetlen küzdelmek emésztik fel. Nem volt még olyan rezsim, olyan kormányzat, amelyik felmérte volna azt a hatalmas könnyelműséget, azt a pazarlást, azt a pénzben ki nem fejezhető egészségveszteséget, amit az egészségügyre kényszerített, és állandósított szükségállapot jelent.
Álljuk a sarat évtizedek óta, és maradékelven tengődve, a hiány okozta hiányosságokért kialakuló konfliktusokat felvállalva, az állam kényszerű, vagy megbocsáthatatlan rövidlátását fedezve, életéveink feláldozásával bizonyítjuk eskünkhöz való ragaszkodásunkat. Az az érzésünk, mintha azt várnák, hogy rabszolgasorsunk lassan már genetikailag kódolódjon belénk, s utána már észre se vegyük, hogy mi folyik velünk. Gondoljunk csak arra például, hogy felelősségteljes ügyeletekben eltöltött éveinket egyszerűen nem nyilvánítanák munkának s ezt az embertelen ötletünket Európának is felajánlottuk. Íme hogyan lehet olcsón hozzájárulni a kontinens európai mivoltához magyar módra.
Azt is tudomásul kell vennünk, hogy a nagy számok törvényei alapján sorainkban is tapasztalhatjuk az anyagi romlás lassú, de mégis ijesztő, morálisba fordulását. Jobb, ha mi vesszük észre legelőször és megvizsgáljuk mit tehetünk ez ellen külső segítséggel, vagy esetleg ezt nélkülözve, mint eddig az történt.
Meddig mehet még ez így? Meddig képes egy ágazat szükségállapotban élni? Az egyes emberekben, bennünk, ezt a húrt végletesen megfeszítették, s volt aki egy életen át bírta. Azzal, hogy az az élet milyen hosszú lett, s pláne, hogy mennyire volt embernek való, eleddig nem sokan foglalkoztak. Ez azonban azt a hamis látszatot kelti a mindenkori hatalomban, hogy jól van ez így, foglalkozzunk olyan ágazatokkal, ahol nincs hivatástudat, ahol nincs eskü, ahol nem lehet a benne senyvedőket ilyen módon szelíd és kérlelhetetlen láncokra verni. Húzzon többet és olcsón a jól húzó öszvér. Oda adjunk, ahova muszáj, s főleg ahová érdemes.
Talán ez a legsarkalatosabb pont. Mikor kerül egy olyan ember, egy olyan erő, aki-amely a pénzügyi gondolkodást meggyőzi arról, hogy ide nagyon is érdemes adni. Egyhamar nem remélhető ilyen teljesítmény. A pénzügyi gondolkodás makacs, s refraktér minden ilyen kísérletre. Nem tehetséges vezető, vagy jó miniszter híján, hiszen sorra bukkannak fel okos és tehetséges emberek is, hanem, mert napjaink pénzpolitikája az eddigieknél is nagyobb mértékben alkalmazza a számokkal való zsonglőrködést, a konkrét módon megfogható, asztalra pengethető, lobogtatható forintok meg az átláthatatlan számsorok mutogatásának módszerét. Úgy látszik európai befogadásunk is erre ösztönöz. A humán erőforrás ápolása, vagy az életminőség, nem ilyenek. Hogyan lehet ezt olyan időkben elmagyarázni, amikor a mindenkori állam magát a humán erőforrás újratermelését is évtizedek óta a családokkal fizetteti meg, s hagy rohanni egy demográfiai katasztrófába? Kit vigasztal az, hogy európai trendről van szó, s hogy számítások szerint 400 év múlva születik meg az utolsó európai? Annál nagyobb a baj. Közben azt is tudjuk, hogy mi 2050-re elérhetjük a világbank számításaiban leplezetlenül szereplő hat és fél, hétmilliós létszámot. Hogyan lehet valamit is elmagyarázni olyan időkben, amikor a legszörnyűbb környezetszennyezési drámák sem képesek a világszerte uralkodó profitéhséget megfékezni.
Jaj milyen könnyű most minderre ráhúzni a demagógia vizes lepedőjét! Hiszen a felelősöknek ez a legegyszerűbb. A nyilvánvaló igazságok, a közhellyé vált panasz, a legkiszolgáltatottabb ennek a vádnak. Manapság a hatalmi szó korát éljük, s nem a meggyőzés, a meggyőzhetőség idejét.
Odáig már eljutottunk, hogy az egészségügy léte, a benne dolgozók áldozatvállalásának köszönhető. Az utóbbi években majd minden vezetőnk kénytelen volt megérkezni eddig a felismeréséig, vagy kényszerű deklarálásáig.
Szeretem a szuggesztív képeket, s bennem helyzetünket egy talán sokak számára meglepő kép szimbolizálja. Emlékeznek ugye a már klasszikusnak mondható „Volt egyszer egy vadnyugat” című filmre, s annak egyik kulcsjelenetére. Én az akasztásra előkészített emberben az egészségügyet látom, és a talpa alatt roskadozó öccs szerepében meg magunkat. A szájharmonikát pedig a megosztásra, a médián keresztüli lejáratásra szokott mindenkori hatalom teszi a szájunkba. A szomorú muzsika aztán tovatűnő presztízsünkről, egymás közt folyó felesleges harcainkról szól. A tablón képviselve van hanyatló, és eltompultságra, elbutulásra szánt társadalmunk is, a rögtönzött akasztófa körül vigyorgók által.
Túl drámai lenne a kép? Szeretném hinni, hogy igen, de sajnos nagyon sok a vészjelzés. Ma már több energiát fordítanak a bajok kendőzésére, mint azok megoldására.
Úgy érzem nem élhetjük tovább ezt a hatalomról, pénzről, értelmetlen önérvényesülésről és atomizálódásról, pusztuló tudatról, eltűnő nemzettudatról szóló történetet. Hiszen ez utóbbiak is abba a megmagyarázhatatlan kategóriába tartoznak. Hol van az a gazdasági fül, amelyik meghallja a tanácsot: hagyjátok meg a nemzet tudatát, mert az anyagi erővé válik, gazdasági motorrá, s hogy jobban értsen a szóból így mondanám: egy más dimenziójú munkamorálon és termelékenységen keresztül pénzt jelent nektek is! Minden nemzetnek van egy humán vagyona, ennek újratermelését fizeti meg az úgynevezett szakrális gazdaság. Minden egészséges társadalomnak kell gondolnia erre. Nekünk különösen, hiszen lakosságunk 30 százaléka már a roncstársadalom kategóriájába süllyedt, s 12 százalékra becsülik a páriatársadalom arányát.
Felmerülhet a kérdés, hogy most miért éppen erről beszélek? Nos azért mert állítom, hogy az orvos és a beteg, vagyis a társadalom érdeke azonos. Azt egymással szembeállítani, egymás ellen kijátszani leleplező erejű, kapitális bűn, és ostobaság. Tehát nem érheti a demagógia vádja azt, aki az orvos érdekeit hangoztatva a gyógyítás érdekeit említi, s ennek kapcsán meg a gyógyuláshoz való állampolgári jogot.
A globalizációval szembefordulni nem lehet, de azt megpróbálni, hogy hátrányai mellett előnyeiből is hozzájussunk valamennyihez kötelesség, amiképpen az is, hogy a mindenkori magyar kormányzat azért munkálkodjon, hogy túléljük ezt az egész történetet, mely nyilvánvalóan csak egy történelmi időszak, vagy ahogy mondták: történelmi kategória, s tapasztalat szerint ezek az időszakok egyre rövidülnek. Nem feltétlenül kell elébe rohanni, majd szőnyeget teríteni lábai alá. Tudjuk, hogy ismeretes más elmélet is, például olyan, hogy a gazdaság a társadalmi lét újratermelésének megvalósításáról szól elsősorban, s nem a profitról.
Néhány percben összefoglalni, hogy mi az, amire hivatásunk gyakorlásához szükségünk van, ma már nem könnyű feladat. Elmondható röviden, de ez magán hordozhatja a támadható felületesség, és ugyanakkor a ma oly szívesen gyakorolt félremagyarázás lehetőségét.
Most mégis kénytelen vagyok erre tenni néhány perces kísérletet.
Bevezetésként meg kell állapítanom, hogy hangulatunkat nem csupán az anyagi eszközök hiánya határozza meg. Nem csak nyugodt, és a szakmára koncentrálni képes életünkhöz szükséges jövedelmünk nincs biztosítva, de a munkakörülmények, a felszereltség, a ránk befolyással bíró hivatalok és intézmények begyepesedett magatartása, valamint a politika által a társadalomban ellenünk módszeresen szított ellenszenv is szerepet játszik rossz hangulatunkban. Utóbbi esetben a médiára szoktak hivatkozni, de politika és média kapcsolata ma már nem lehet titok előttünk. A média a politikához szegődött, hatalmi ágazat lett, s ezt bőrünkön érezzük.
Tehát anyagi és nem anyagi természetű óhajaink vannak. Költségvetési jellegűek és legalább ilyen fontos, pénzben nem mérhető, szemléletbeli és morális jellegűek.
Le kell szögeznem jóelőre a tényt, hogy az anyagi válság egy bizonyos ponton morális válsággal társul, mely azonban csak átmeneti bajok esetén kérhető számon az orvostársadalmon. Hosszadalmas válságkorszak után ez már nem tehető meg., és felesleges is.
Az a különös helyzet áll fenn, hogy egy rossz irányba fejlődő társadalom, egy önhibáján kívül nagyon rossz irányba haladó nemzet remélné, hogy az egészségügy kivétel legyen, és oázisként maradjon meg minden nehézség ellenére, mint egy bármekkora áldozatra kész, szinte égi magasságokba emelkedni képes társaság.
Nos ez az idő elmúlt. Reálisan kell gondolkodni.
Éppen a minket elhallgattatni óhajtók, a minket megosztani mindenkor készek azok, akik fennen hirdetik, hogy egészségpiacról van szó, hogy ez is olyan üzlet, mint bármi más, hogy a tőkének kell szerepet kapni működtetésében stb.
Az orvos, mint nagy fehér mágus megszűnt. Soha nem is volt az, de mára már hamis képét is feledni kell. Az orvos nem egy földöntúli lény, aki mindent tud, mindent megold, és mindent kibír.
Próbálják megtanulni vezetőink, hogy csak annyit várhatnak el a hétköznapi orvostól, amire bármely magyar állampolgár képes. Egy eskü nem alkalmas átlényegíteni, emberfelettivé tenni, csak szigorú határok közé terel, olyanok közé melyeknek valamikor, az eskü kitalálásakor, még meg lehetett felelni, ma azonban már igen nehezen.
De beszéljünk a pénzről!
Az 50%-os emelést sokat halljuk. Azonban tudják meg, hogy tisztába vagyunk ennek valódi történetével. Tudjuk, hogy nem jelentett 50% igazi jövedelememelést, hogy az infláció elvitte azóta reálértékét, és azt is, hogy a mellé nélkülözhetetlen folytatás – a szintentartás – elmaradt. Ma már inkább rossz szájízt kelt köreinkben ennek emlegetése.
Most nem mehetünk bele a részletekbe, de az biztos, hogy látszatintézkedésekkel nem lehet megoldani semmit. Legfeljebb a közvélemény egy része vezethető félre a cselekvés hamis illúziójával. Feleslegesek a végrehajthatatlan programok, vagy olyan emelések, melyek a valóságban 1-2 százalékot, vagy annyit sem jelentenek. Hozzam fel példának mondjuk az iskolapénzünknek az orvosra jutó egy forintos emelését?
Nem ingyenélőnek és pénzéhesnek feltüntetett társaságunk meggazdagodása miatt reklamáljuk a pénzt. Sajnos a pénz természeténél fogva mindenütt megjelenik. Amikor viszont kénytelenek vagyunk a forint szót kimondani, máris fejünkre hullik a követelődző, vagy minimum az anyagias jelző. A hálapénz-teher egyre fokozódó, s közben egyre csökkenő természetéről felesleges most szót ejteni. Meglepő hír olvasható éppen mostanság a sajtóban, állítólag a lakosság által kifizetett, az orvosok által kizsarolt hálapénz megháromszorozódott. Mire alapozzák ezt az adatot? Már jelvényt – bélyeget – akarnának ránkhelyezni. A hálapénzről elég annyi, hogy nem mi találtuk ki. Még csak nem is eleink. Azt nyakunkra rakták, és általa manipulálnak, véle tehermentesítik a költségvetést. Tűrt Túlélési Technika. Íme a három T egy újabb formája. Ránkhelyezték, s most számonkérik, hogy miért cipeljük? Vazult süketsége miatt vonják felelősségre?
A finanszírozástechnika megoldása nem a mi feladatunk, de elvárjuk, hogy az európai arányok figyelembevételével jusson az ország bevételeiből az egészségügynek is, s azon belül a legtöbb terhet viselő alapellátásnak. Erre most miniszterelnöki igéretünk is van, de ezt követően is újra éled az alapellátás ellenes hangulat. Már megint ezek! Pedig nem kértünk semmit sem mások rovására.
Az élettel mérjenek. Azt mondták sokan vagyunk, ma hiányunkról szól a történet. Azt mondták nem lesz elég körzet a sok odaigyekvő miatt, s ma százas nagyságrendben találunk üres körzeteket.
Közben nyakunkon van az egyre terhesebb adminisztráció kényszere és hivatalok, intézmények sora bánik velünk ellenfél módjára. Míg a MÁV ingyen utaztatja dolgozóit, mi egyre növő sarcokat fizetünk a járulékforintokból kapott finanaszírozásunkból saját vezetőink egyikének az ANTSZ-nek. Mikor felmerül, hogy ne fizessünk járulékot, válasz sem jő a javaslatra. Olyan ez, mintha a mozdonyvezető elsőosztályú jegyet kellene vegyen, mikor műszak után hazautazik.
A betegek irányába kitalált, és a megtakarítást szolgáló intézkedéseket mind-mind személyünket előtérbe tolva hajtják végre. Reméljük nem áll mögötte a hátsó gondolat, hogy romoljon csak a viszony a gyógyító és a gyógyított között, inkább ne gyógyuljon, csak a politikát ne terhelje a kellemetlen közlendő, a tiltás, tagadás, torlás. Már megint ezek a T-k. Nekünk kell nap mint nap nemet mondani, és magyarázni a más bizonyítványát?
Amikor bevételeink kis részét képező és nem az államot terhelő térítésekről esik szó, gondolnak-e arra, hogy évek óta változatlanok a tételek?
Amikor továbbképzésünk terheinek könnyítése kerül szóba mit tesznek? Teljes káosz honol a kérdés körül. Járjuk, fizetjük a szemtelenül drága, és feleslegesen felhabosított körülményekkel ködösített tanfolyamokat, és nem jönnek meg az igazolások? A gyógyszergyárak kedvét elveszik a finanszírozástól, összemosva a családorvosok köreiben nem gyakori, gyanús trópusi utazásokat a területen rendezett hatékony továbbképző estekkel. Ami pedig az orvosokat illeti, nem csak a hitehagyottakról kellene beszélni, akik néhány hasonló tapasztalat után felhagytak a további próbálkozásokkal, s most a szigorú számonkérés miatt kénytelenek kapkodni. Meg kell nézni mi lett a megszerzett pontok százezreivel, hova tűntek el? Legyenek követelemények, de legyen megteremtve a feltételrendszer is. Ne csupán egy ebből profitáló lobby érdekeit szolgálja az egész, hanem valóban a szakmai szinten maradást.
Mai napig nem történt semmi az önkormányzatok és a háziorvosok viszonyának tehermentesítése érdekében. Bár a privatizáció lezajlásával látszólag csendesebb lett a terep, de a praxiscserék terén egyre gyakoribbak a visszaélések. Az orvos itt is kiszolgáltatott.
Vagy beszéljünk arról, ami a sajtóban folyik? Mára az orvos szóról mindenkinek a műhiba kifejezés jut eszébe. Valaha, ha a pszichológus tesztelt s az orvos szóra beugró másik szavat kérdezte, a gyógyulás volt a válasz, esetleg a betegség. Ma a műhiba, vagy a hálapénz.
Kapásból felsorolt gondolatok ezek, pár percben nem megbeszélhető témakört érintenek.
Ha az egészségügyi kormányzat működőképes alapellátást akar, jelölje ki az egyes területekért felelős személyeket és lépjen. Ne formálisan, hanem valóban. Nevezzük bárminek e lépéseket, de legyenek valódi lépések.
Értsék meg végre, hogy a költségvetés érdeke ez. Bár nehezen kiszámítható összegekről van szó, mégis világosan látható, hogy hatalmas megtakarítások érhetők el az egészségügy, s benne az alapellátás józan, és jogos érdekeit figyelembetartó működtetésével. Téves megállapítás, hogy a beleöntött sok pénz mit sem ért, mert nem járt struktúraátalakítással. Utóbbi valóban szükséges, de a megjelent források azért tűntek el látszólag nyomtalanul, mert a hiány, a sok évtizedes elvonás volt hatalmas, még e látszólag nagy összegekhez viszonyítva is.
Idáig szóltam tehát a múltról és a máról, s ebből magától is adódik a feladat, hogy szövetségünknek meg kell maradnia a különféle érdekvédelmi feladatokkal foglalkozó szervezeteink háttértanácsadójának, utánpótlás nevelőjének.
Aki ez elmúlt hónapban is kezébe vette kedves lapunkat a Kört, melynek túlélése egyik alapvető célunk kell legyen, hiszen gondolatcserénk, informálódásunk, kapcsolattartásunk legbiztosabb eszköze mindaddig míg az elektronika végleg elterjed, de szerintem utána is -- mert az olvasó ember remélem nem fog kihalni - tehát aki beleolvasott, annak nem újdonság az az elképzelésem, hogy a látszólag kiürült feladattárunk feltöltésére még mikre gondoltam. A feladat, mint írtam kollektív bölcsességet tételez fel. Homlokterében az orvosi presztízs helyreállítása, hajdan volt értelmiségi szerepvállalásunk és társadalmi helyünk visszaszerzésének szándéka áll. Ezen a területen látok sok feladatot. Az új orvos-korosztályok vissza kell térjenek a régi forrásokhoz. Az orvosnak ismét példamutató, az egész társadalom felé tekintélyt sugárzó, megnyugtató, kiegyensúlyozott, nem kényszerpályákon mozgó személyiséggé kell válnia.
Emeljük fel végre a fejünket és próbáljunk példát mutatni a széttagolt magyar értelmiségnek is, közös célokat találva, befogadó szellemben, toleránsan, és száműzve a kor eldurvuló harci módszereit.
Figyeljünk egymásra és fogjuk egymás kezét. Legyen önbizalmunk és áldozzunk a közös ügyért. Higgyünk magunkban, és próbáljuk segíteni mindenkori felső vezetőinket, hogy az értünk való ministrálás munkájában, az ezzel járó kötelező csatározásokban és hasznos lobbytevékenységben legyen kire és mire hivatkozniuk. Cseréljük ki velük is gondolatainkat és értsük meg nehézségeiket, de ne fogadjuk el azt, ha beteggel közös érdekeink ésszerűtlenül csorbát szenvednek.
Ciklusokra kiterjedő szép feladat lenne, ha létrehozhatnánk szakmai közösségeink mellett, lehetőleg azokkal együtt, egy olyan értelmiségi klubmozgalmat, melybe aztán bevonhatjuk a többi kollégát, s a magyar értelmiség érdeklődő elemeit is. Hajdan volt orvos-szalonokban, meghatározó fontosságú mecenatúra folyt. A művészvilág színe virága ott mutatkozott be. Mára ennek anyagi háttere, s lassan igénye, divatja is kihalt. Egyenként nem tudjuk már újraéleszteni, de együtt, közös erővel annál inkább. Ezek a klubok aztán ötletek százaival foglalkozhatnának a továbbképzéstől a hobbytevékenységig, s akár szakosodhatnának is az uralkodó helyi igény, erő, és tehetség szerint. Ha kell, a jóhiszeműen jószándékúnak feltételezett hatalom is könnyebben és emberközelibb módon juttathatná el így hozzánk üzeneteit. Mert rá fog jönni, hogy számolnia kell velünk.
A sor most azokon van, akik átgondolva új helyzetünket, felmérik saját erejüket és áldozatvállaló kapacitásukat. Várjuk a szolgálatra jelentkezőket és ötleteiket, mert - tudatosan, vagy tudat alatt - ezt várja el tőlünk egy egész ország. Nincs még minden veszve.
A magam részéről a szövetség vezetőségében egy nagyszerű és igen szerencsésen kiegyensúlyozott csapatot ismertem meg. Biztos vagyok benne, hogy egymást kiegészítve és a régiókat kellőképpen megszólítva, kitűnő munkára lesz képes a jövőben is. Mert újra ismételem: az egykor létrehozott FAKOOSZ megálmodói nemzeti értéket hoztak létre! Őrizzük hát meg utódainknak is.
Szász István Tas
További cikkek:
|
