
Auto-történelmünk, avagy a velünk élő történelem
Úgy látszik bele kell nyugodnunk, hogy az egészségügyet a globalizálódó világ a fantomszocializmust építő fantom társdalomnál is következetesebben sorolja a felesleges terhek közé. Ennek megfelelően az orvos társadalmi helyzete világszerte átalakulóban van, és nem jó irányba. A különbségek azonban óriásiak. Akárcsak az anyagi lét vonatkozásában, nem mindegy, hogy egy csökkenő, vagy növekvő folyamat, milyen kiindulási értékről startol. Mást jelent egy 5000 dolláros lakosonkénti ráfordítással dolgozó országban egy mondjuk 10%-nyi ráfordítás csökkenés, pontosabban a ráfordítás reálértékének ilyen arányú csökkenése, legyen annak bármiféle oka, s egészen mást a 300 dollárosnál. Mást jelent egy magas presztízsű orvos társadalmi szerepének átértékelődése, és egészen mást azé, akit – mint esetünkben – 40 év értelmiségellenes politikája után mélypontra jutva, próbál a szép új világ még mélyebbre taposni, mert a neoliberális-globalizált világ érdeke ezt kívánja, vagy legalábbis annak képviselői felénk ezt így gondolják. Jól tudjuk, hogy a magyar orvos csodát hajt végre. Erről beszélve remélem nem kell rövidesen a múlt időt használnom. A magyar orvos jelenleg a legalulfizetettebb orvosok közé tartozván, szakmailag nemzetközi színvonalon látja el betegeit. A vakolat hullik, a műszer sokszorosan amortizált, a szakdolgozó sokszorosan kevesebb, a fizetések a nevetségesség világába vannak tartósítva, az ügyeltet jórészt ki sem fizetik, de a világ fejlett országainak szakmai mutatói ránk is kötelezőek. Európai normák után igazodunk, mi nem kapunk haladékot, átmenetet, hanem mi adunk haladékot azzal, hogy munkánkat ennek ellenére lelkiismeretesen látjuk el. Az ilyen körülmények közt elkerülhetetlen hibák és hiányosságok azonnal terítékre kerülnek. Nem úgy az előbb emlegetett háttér. Olyan ez is, mint a benzinár. Természetes Európának, és mindenkori vezetőinknek is, hogy itt a legdrágább az üzemanyag, de senkit sem érdekel, hogy a fizetések meg a legalacsonyabbak közé tartoznak. Fejlődő világ béli juttatás, fejlett világ béli ár. Ebben élünk évek óta. És az egészségügy is ezt szenvedi. Egy kis GDP 4,2 %-a jut erre a feladatra, míg máshol a sokkal nagyobb GDP, ennél jóval nagyobb százalékai. De hát ne emlegessek evidenciákat. A megoldásra nincs ötlet, mert pénzt – és ebben eddig minden pénzügyi kormányzat egységes volt – nem adnak. Azt képzelik, hogy a bevonuló tőke adni fog, befogják szemünket és fülünket, homokba gyömöszölnének fejjel lefelé övig, s nem beszélnek arról, amit úgy hívnak, hogy profit. Ha erre nem szán az állam pénzt, akkor a profit is a mai kevésből lesz lehasítva. A gazdaságosabb működtetésre és ebből remélt megtakarításra nem sok a lehetőség. Kevés az orvos, még kevesebb a szakdolgozó. A legnagyobb tétel így is a kis fizetések fedezése. Ebből már nem lehet elvenni. Legfeljebb tovább konzerválni. Talán ezért nem hajlandók az orvosi pályamodell megalkotásának javaslatát felkarolni? Ellenőrizhetőbbé válna a turpisság. Bár a turpisságok téren a legnagyobb a fejlődés, hiszen a be nem tartott ígérgetések száma rohamosan nő. Legutóbb éppen a FAKOOSZ kongresszusán kaptuk azt az ígéretet, hogy a GDP 8 százaléka lesz az egészségügyé, s ezen belül az alapellátás európai arányokban részesül. Azt is ígérték, hogy az összeférhetetlenségi törvény megszűnik, mert méltánytalan. Három nappal az ígéret után szavazták le az erről szóló javaslatot. Mi az oka, hogy a magyar orvostársadalommal mindez elkövethető? Miért tudja úgy minden eddigi demokratikus magyar kormány azt, hogy nem jelentünk problémát? Vajon csak a hálapénz? Vajon csak a megosztottságunk, amire valljuk be nagy hajlandóságot mutatunk. Hiszen akár az országot, minket is számos sánc barázdál keresztül kasul. Vajon csak a passzivitás, az indifferencia, a reményvesztett közöny? S ha igen, akkor miért jutottunk ebbe az állapotba? Miért vezetett ez odáig, hogy már lassan az igény is kihal sorainkból a jobb, a több elérésére, s ha mégis felbukkan azokban, akik még jövőt remélhetnek, akkor felmerül az elvándorlás gondolata. A legfiatalabbakban immár 60 százalékban! A hivatástudat már csak legendás elvárás, ha valaki eszerint tesz, gyakran a törvénnyel kerül összeütközésbe. Nem a szakma szabálya, nem a beteg érdeke a fontos. A magunkét már nem is merem említeni. A felettes hatóságokat csak a gazdaságossági mutatók érdeklik. Laza könnyedséggel jelentik ki, hogy csak generikumokat használjunk. Kit érdekel a hétköznapi tapasztalat, hogy ez így nem általánosítható. Osztanak, szoroznak, rendelkeznek, elvárnak, ellenőriznek és megtorolnak. A döbbenet ült reánk, mikor néhány hete egy jeles és nemzetközi tekintélynek örvendő liberális gazdasági szakember, a kórházak minőségi munkájának biztosítékát abban jelölte meg, ha a csőd réme állandóan fejük felett lebeg, és rettegésben dolgoznak. Vagyis a szakma szeretete, a szakmai igényesség, a hozzáértés és hivatástudat, az emberség, a nemzeti öntudat, a becsület vagy hit, mind-mind semmivé váltak. Egyetlen garancia a rettegés! Ez volt az a pont, amikor eddigi pályafutásom során a legmélyebben éreztem magamat. Barátaim! Talpra kell állnunk, és ebben senki sem fog kívülről a segítségünkre sietni. Nem, mert nem érdeke! Még sokáig az lesz a jó, ha az orvos alacsony presztízsű, alacsony értékű, eltitkolt fontosságú munkát végző, nem értéktermelő – hanem pazarló, csak maradékelvet érdemlő szereplője marad, egy felzárkózni próbáló, de a globalizációt a kelleténél jobban kiszolgáló szemlélete miatt erre alighanem képtelen társadalomnak. És ebben a szerepkörében még a figyelemelterelő vádaskodások, az egyoldalú, szenzációhajhász sajtótámadások is reázúdulnak. Keserű tények de így van. A körülményeket tudomásul véve, a betegek érdekében, a nemzet egészsége érdekében, megmaradásunk érdekében kell kivívjuk megbecsültségünket. El kell hárítani minden gyanúsítást, mely szerint csak a megélhetési paraméterek érdekelnek. Tudomására kell hozni az országnak, hogy ez csak egyik tétele követeléseinknek, és minden más éppen a betegek érdekét szolgálja. Sőt, tisztességes megélhetésünk biztosítása is, a beteg érdeke. Ezzel a boldogabb társadalmak igencsak tisztába vannak, és hiába minden fináncszemléletű ellenszél, ezen változtatni nem lehet. Ez az élet maga. Az a feladat, amit a FAKOOSZ felvállalt, az orvosi presztízs helyreállítása, az orvos visszavezetése az értelmiségi elit – számára szakmai okokból is kötelező – csoportjába, ennek a talpra állásnak csak egy téglája, de nem elhanyagolható, mert az egységet szolgálja, a sáncokat tűnteti el, életminőségünket javítja, önbecsülésünket ápolja. Sokszor leírt, sokszor elhangzott, vagy végiggondolt mondatok ezek, de soha sem elég újra és újra ismétlésük. Éppen az utóbbi hónapok szervezőmunkája és az uniós csatlakozást követő csalódások győztek meg arról, hogy szívós akarással kell menetelnünk ebbe az irányba. Együtt, csakis együtt, és a társadalom megbecsülését tovább őrizve, az ezt rombolni próbáló média és egyéb erőket figyelve, és ha kell figyelmeztetve.
Szász István T. a FAKOOSZ elnöke 
Meghalt egy tagtárs
Mintha praxis
Előbb-utóbb Te is előd leszel
Emberségből példát
Magyar Orvosíró és Képzőművész Kör
Szubjektív gondolatsor
Mi történik a FAKOOSZ-ban ?
FAKOOSZ Sajtófigyelő
Dr E.Cs elmélkedése/101/
Lapzártakor érkezett
Vállalkozók figyelmébe
Csak ülök, és mesélnek
Egyél, igyál,- és légy sovány!
Angol-na
Küldj egy receptet! 05/4
|