KUTYÁT VAGY SZALONNÁT?


Már amikor az egészségügyi reformnak nevezett elvetélt folyamat első fellángolását éltük, megmutatkozott önpusztító megosztottságunk. Hiába akadtak akkor is olyanok, akik látták miről van szó, a reformmá fejlődés megtorpedózásában jelentős, ha nem döntő szerepet játszott az a szűklátókörű belső felháborodás, amely a háziorvosi privatizáció ellen akkor fellángolt. Csendben szégyenkeztem, hogy ennyire vakok vagyunk, hiszen nem haragudhat a bal láb a jobbra, vagy fordítva, ha egy adott cél felé az első lépést az teszi meg. Pontosabban akadályozhatja, el is akaszthatja, de mivel azonos test két lábáról van szó ez bizony önmagunk elakasztása, saját érdekeink megakasztása, melyet a kívülálló ámulva néz, s csak annyit lát, hogy nevetséges módon összeakadt a lábunk. Sajnos az eltelt több mint egy évtized arról győzött meg, hogy alig változtunk ez alatt.
Az eset közben megismétlődött fordítva is. Amikor a háziorvosi praxisjog a nemzet ajándékává változva reáköszöntött azokra, akik egy élet keserves munkájával igencsak kiérdemelték, s nem ajándék formájában, hanem mint elidegeníthetetlen valódi jogot, akkor bizony éppen ők, a nyertesek, vagyis a jog friss birtokosai estek kétségbe, mert azt képzelték, hogy elárasztja majd az alapellátást a többi ágazatból beözönlő sok „idegen” kolléga. Mint azt a politikatudomány oly jól felismerte – talán fájdalmas történelmi analógiák nyomán – népünk fogékony a beözönlési elméletekre, így aztán a háziorvosok is megijedtek saját villámgyorsan kialakult ellenségképüktől.
Aztán mi történt? A privatizáció haszonélvezői keservesen megszenvedték az ösvénytaposó munkát, s a beözönlés is elmaradt, igazolván, hogy bizony nem olyan vonzó ez a pálya. Az egykori irigyek nem igyekeznek az üresen maradt körzeteket betölteni, s az egykor szorongók szomorúan látják, hogy hiába hirdetik meg eladásra praxisaikat, még oly kedvezményesen is, jelentkező alig akad.
Vagyis mindkét szégyenletes testvéririgység megalapozatlan volt, de egyben ártalmas is. A folyamat sok kívülről kajánul mosolygó érdekelt örömére elakadt, és az egészségügyben a reform mára már az egészségügyi viccek tárházába maradt csak hiteles szó.
Tanulni azonban semmit sem tanultunk. Nemrégiben háziorvosi szakemberek számításokat készítettek arról, hogy negyven milliárd körüli összeggel lehetne talpra állítani az alapellátást, melynek fontosságát, igaz összeg és forrás megjelölése nélkül, időről időre a Miniszterelnök is felröppenti, mint például a FAKOOSZ tavalyi kongresszusán, vagy most a kampány közben. Nos ez a számítás napvilágra kerülvén a járóbetegellátás köreiben okozott kisebbfajta felháborodást. Ugyanakkor a háziorvosi amortizáció megvonásának, és az ennek utólagos igazolását szolgáló teljesen felesleges és pazarló hajtóvadászatnak a szégyenteljes esete nem zavarta őket. Pedig ha most senki sem tiltakozik, rájuk is sor kerülhet, ha az OEP érdeke megkívánja.

Vajon mindenki elfelejtette már azt a modellt, melyben az alapellátás fogalmába a ma külön emlegetett, sőt egymással szembeállított két ágazat együtt szerepel, s így lenne megvalósítható a legdrágább ellátási forma, vagyis a kórházi ellátás kiadásainak csökkentése, a beteg otthon történő definitív ellátásán keresztül?
Ez nem csupán az egész egészségügy közös érdeke, de még az annak fontosságát felismerni képtelen fináncszemlélet is fel kellene figyeljen rá.
Az egészségügy átalakítása előbb utóbb elkerülhetetlen, a folyamatot bárki indítja el, s bármerre, nem lehet egy párhuzamos sorokba rendezett egyenletesen haladó díszfelvonulás, hanem ismét egymást követő lépésekből fog állni. Valamelyik láb megint kénytelen lesz előre lendülni.
Hogy ismét folytatódik a történet, vagy végre felismerjük, hogy a beteg és az egészségügy érdekében fel kell hagyni a gáncsvetéssekkel, még ma sem tudhatjuk. Az egymás ellen fordulás belső hajlama, és az egymás ellen fordítás külső igénye egyaránt él ma is. Folyik a kutyálkodás. Pedig nekünk szalonna kellene.

Szász István T.