A ZENÉRŐL, „A KÖR” C. FAKOOSZ LAPBA

Nagy megtiszteltetésnek érzem Dr Szász István elnök úr felkérését, hogy az egyik legfontosabb munkát végző orvosok lapjába ujabb könyvismertetéseket küldjek, amelyek a kollegákat érdekelhetik.
Nem különcködésből szélesíteném ki a mondanivalót, amikor most elsőnek egy szép zenei élményemről számolnék be a zeneszerető, de nem zeneértő szemszögéből, orvoskollégáim iránti nagyrabecsülésből, hiszen tudom, hogy a zene a nagyon elfoglalt, sok nehéz emberi nyomorúsággal terhelt orvosoknak mindig is menedéke volt. Kiváló professzorok, orvosok jóval a háború előtt kamarazenekarokat alakítottak és rendszeresen összejöttek.
Magam egyik legfontosabb zenei behatását az 56-os forradalom leverése után éltem át, amikor villany sem volt mindig, de az emberek a félelem, az elvesztett lehetőségek levertségében sokszor egymásra találtak. Így hívtak át szomszédaink, Pukánszkí professzorék minket délutánonként zenélésre. Ő maga hegedült, fia gordonkázott, lánya fuvolázott, felesége néha énekelt, s zongoratanárnőnk játszotta a zongoraszólamot. Beethoven, Mozart, Schubert szonátákat játszottak. Lehet, hogy nemzetközi fórumokon hallani hibátlanabb előadásokat, magam is sokast végigéltem, de számomra az átélés, a hangulat ma is ezeket a zenei élményeket őrzi, ott a szűk szobában : ezeknek köszönhetjük testvéreimmel, hogy bevezettek a zene egy birodalmába.
Febr. 6-án a 13 éves Mozart c-moll árvaházi miséjét és a Bűnbánó Dávid c. oratoriumot adta elő a kórus és a zenekar. Az ember csak ámuldozik, ha arra gondol, hogy ezt a szép zenét egy kisfiu írta? Honnan a tudás? Öszhangzattan? hatalmas kóruséneklések csodálatos hangzása? Mindkét darabban a kórus-részek voltak legmegrázóbbak és legszebbek, szinte beleremegtünk a hasngok ilyen dús, gyönyörű összecsendülésébe… A szólók, legalábbis nekem, (noha az énekesek hibátlanok voltak) akkor tetszett, amikor két szólam egymás mellett, egymást kiegészítve vitte a dallamot, hol erősítve egymást, hol kiemelve egy-egy szoprán vagy alt vonalat. Most először hallgattam koncertet az új művészeti központban, amely grandiozus, meg vagyok győződve arról, hogy Europa vagy a világ egyik legszebb, egyik legtökéletesebb terme ez. Bár kicsit ijesztő is volt magas fekete plafonjával, nehéz kiismerhetőségével. Minden anyag a legszebb, de az ember eleinte eltéved, olyan nagy az épület, külön lift visz föl a többemeletes parkolóból a földszintre, ott ismét keresgélni kell a másik liftet!? Számtalan kávézó, büfé áll itt-ott rendelkezésre, hol lépcsőn kell fölmenni, de lehet mozgólépcsőt találni, s a végén bizony számítani kell félórai késedelemre, amíg valaki kipréseli magát az alagsori parkolók zűrzavarából.
Amiről most emlékeznék, az friss élmény. Mozart születésének 250. évfordulójának tiszteletére rendezett Vásáry Tamás a Magyar Rádió Szimfonikus Zene és énekkarával egy sorozatot. Legutóbb Mozart Esz-dur zongoraversenyét, D-dur Haffner Szimfoniáját és a G-moll szimfoniát hallattuk a Zeneakadémián. Nem tudom, mi teszi azt, ha valami nagyon tetszik és mi, amikor nem érint meg ilyen mértékben a zene. Az előadás? A saját hangulatunk, ráhangolódásunk?
Bevallom, nehézkesen cipeltük be magunkat este fél 8-kor a városba: mindig sietni kell, buszra, trolira várni a hidegben. Végülis elértünk. Aztán attól kezdve, hogy elsötétült a terem és megszólalt az első dallam, a zene (vagy Mozart) ámulatába kerültünk. Vásáry Tamás zongoristaként most is vezényelt mellette, amit – megvallom őszintén – én nem szeretek. Az ember kopogtassa a beteget, de közben ne akarjon operálni. A művész vagy adja át magát teljesen hangszerének, vagy dirigáljon, de a kettő együtt…? És most mégis viszakozom: Talán először, a kettő egyáltalán nem zavarta egymást, Vásáry Tamást (akit mellékesen gyerekkora óta nyomon követhettünk, hiszen Debrecenben csodagyerekként indult) régen nem hallottuk ilyen tisztán, szépen, átérzéssel zongorázni. E mellett kézben tartotta a kitünő zenekart is (ha nem lenne ilyen magasrendű ez a zenekar, nyilván nem sikerülhetne ilyen tökéletesen). Az egész egységes volt, zökkenő nélküli, gyönyörű. Nem csoda, ha a közönség nem engedte ki a művészt, s ráadást követelt ki.
A D-dur szimfonia majd szünet után a g-moll szimfonia már ebben az elégedett közönséghangulatban indulhatott. Világért sem szeretnék nagyképű zenekritikát írni (amit nem is tudnék), előregyártott szaknyelvi frázisokkal, okoskodó megállapításokkal, amelyeknek a zenéhez igazában semmi közük nincs, legalábbis nem a zenei élményhez, ami számunkra egyedül fontos. Ami engem megragadott Vásáry karmesteri teljesítményében az az volt, ahogy partitura nélkül uralta a darabokat. De főleg az átélés, ahogy előrehajolt, beintett, bátorított, visszafogott. Ez a karmesteri teljesítmény az, ami rám hat. Ilyenkor érzem, hogy a karmester nemcsak hadonászik (bocsánat!: nemcsak a taktust adja meg, mint legtöbb karmester, beleértve a leghírhedtebbeket, pardon, leghíresebbeket is), hanem az ember látja, ahogy hol a fúvosok felé fordul, rámutat az oboásra vagy a kürtösre, beint a dobosnak, a hegedűsök felé fordulva szinte kihúzza a dallamot belőlük, majd a gordonka felé bólint. A közönség látja, érzi, hogy a kiváló szólisták (mert hisz egy jó zenekar minden tagja szólista a maga nemében, aki beleilleszkedik egy nagy zenekar közös teljesítményébe) a zenedarab megvalósítása, életre keltése érdekében össze vannak fogva : rendezői elv érvényesül. Ha szabad megint orvosi példára átcsapnom, ő a derék háziorvos, aki karmestere a kivizsgálásnak, kikéri ugyan a szakemberek – laborosok, urológus, pulmonológus, radiológus stb. – véleményét, de a végén ő maga szintetizálja az egész ember szemszögéből a bajt és alkotja meg a therápiát a maga teljességében.
Mert hiszen a zene is, ahogy a dráma, nincs készen azzal, hogy a zeneszerző vagy író papírra lefekteti mondanivalóját. Ezt életre kell kelteni, emberivé kell varázsolni a magában néma lapokat, hangjegyeket, az egymás felett-alatt húzódó vonalakból (hozzánemértőnek krix-kraxból) egységes egészet kell alkotnia, meg kell teremtenie az elméletben ottlévő, de igazában csak a zenészek által megteremtett harmoniát, hangulatot, hatást, amely már – s ez is lényeges – végső formáját bennünk, hallgatókban (szinházlátogatókban) éri el.
Ahogy Wagner mondta darabjairól, hogy azok „Gesamtkunstwerkek”, úgy mondhatjuk mi a drámáról és a zenéről, hogy azok (ahogy a mi szakmánk, a mi munkánk is team-munka, együttes eredmény, legföljebb vészesetben egy emberhez kötött) sok ihletett, elfogult, szépretörő ember összteljesítménye. Zeneszerző vagy drámaíró, karmester-rendező, a különböző hangszerek művészeinek illetve színészeknek és végül a befogadó közönségnek a közös alkotása.
Nos, azt hiszem, ez a koncert, amely ennyire hatott ránk, ottlévőkre, ilyen találkozása volt a zenedarabnak, a sok igyekvő, felkészült művésznek és az általuk meghódított hallgatóságnak. Akikhez csatlakoznak még azok a kollegák is, akik rádión keresztül hallhatták ezt a koncertet, s akikkel ím, találkoztunk a zenei élmény átfogó, sokakat egyesítő átszellemültségében.

*

Hogy azért „a KÖR” felkéréséhez se legyek hűtlen, egy könyvről említést teszek, amely hézagpótló nagy mű. Ez Jeney András és Kralovánszky Judit onkológus kutatók érdeme, akik szerkesztésében az „ONKOFARMAKOLOGIA” c. összeállítás megjelent. Ez a mű természetesen a főleg onkológiával foglalkozó szakorvosok bibliája lehet. Mivel pedig daganatos betegségek minden orvosnál előfordulnak, nagy érték, ha utána lehet lapozni az előírt gyógyszer hatásmechanizmusának, dózisainak, kúraszerű alkalmazásának stb. A szerzők egyes fejezeteit, (szerzőik a magyar onkologia legkiválóbb képviselői) a szerkesztők 942 oldalban foglalták össze, valóban „up to date” szinten, hallatlan nagy munkával. A könyvben megtalálhatók az elméleti kérdések: a szerek farmako-kinetikai alapfogalmai, a hatékonyság kiszámíthatósága, a gyógyszerkiválasztás egyénre szabásának feltételei és módjai, a hatás tumorbiológiai feltételei; nem hiányoznak a toxikus mellékhatások valamint egy-egy új szer engedélyezésével kapcsolatos eljárások ismertetése. Nagyszerű ábraanyag teszi könnyebbé a megértést.
A MEDICINA kitűnő papíron, elegáns kiadásban tárja a magyar orvosok elé ezt a nehéz tudományágat, amelyben a fejlődés igen gyors (hál Istennek), ami egyre több beteg embernek ad reményt a túlélésre, vagy a gyógyulásra.
Jó lenne, ha nagyobb közös rendelőkben meglenne ez a mű, hogy adott esetben kollegáink utána tudjanak lapozni a gyógyszerelés finomabb részleteinek.

Hankiss János