 |
|
 |
| KÖR 1999 Január: Elmélkedés a teljes privatizációról |
Elmélkedés a teljes privatizációról
avagy: „Ki fizesse meg a révészt?”
Mielõtt bárki félreértené gondolataimat, elõrebocsátom, hogy én is ott voltam a háziorvos kollégák között a Nagyvárad téri Elméleti Tömb zsúfolásig megtelt konferencia termében, és lelkesen éljeneztem, amikor dr. Orbán Viktor miniszterelnökünk és dr. Gógl Árpád egészségügyi miniszterünk bejelentette a háziorvosi praxisok teljes privatizációját támogató kormányzati döntést.
Azóta is szorgalmason olvasom háziorvos kollégáim sokszínû elképzeléseit, vagy az Egészségügyi Minisztérium felkért vezetõinek nyilatkozatait különbözõ lapjaink (KÖR, Magyar Orvos, Orvosi Tükör) hasábjain. Jelenlegi rövid elmélkedésemet szeretném háziorvos kollégáimmal megosztani, de remélem, hogy a döntési pozícióban levõkhöz is eljutnak majd soraim.
Abban mindannyian egyetértünk, hogy a magyar népegészségügyi helyzet katasztrofális, mely sürgõs (és helyes!) ellenintézkedéseket követel. Abban is egyetértek, hogy az egészségügyi ellátás javítását a háziorvosokkal kell kezdeni, mert legnagyobbrészt a mi tevékenységünktõl függ a magasabb ellátási szintek terheltsége (ha megkapjuk hozzá a jogosítványt!), gazdaságos igénybevétele, a tömegesen elõforduló civilizációs betegségek megelõzése, szûrése, az egészségügyi ellátásról kialakult összkép, a betegek megelégedettsége.
De nem egyedül a háziorvosok jövedelmi viszonyainak javításán múlik a romló morbiditási viszonyok és csökkenõ átlagélettartam megállítása!
A magyar egészségügyben eddig ledolgozott 25 éves munkaviszonyom alapján azt is tudom, hogy az egészségügyi dolgozók bére mindig is a legalacsonyabbak közé tartozott, ezért nem lehetett mindmáig felszámolni a sokszor (összegében és céljában) megalázó orvosi „hálapénz” jövedelem kiegészítõ (vagy inkább fõbevétel?) szerepét. Abban sincs vita, hogy korábban nyugdíjba vonult kollégák nyugellátása és a jelenlegi „kvázi” privatizációban minimál bér (és minimális TB járulék fizetése) mellett vállalkozó háziorvos kollégáink jövendõbeli nyugdíja nem lesz elégséges a létfenntartáshoz.
Az utóbbi években már többek felvetették a háziorvosi rendelõk megvásárlásához hosszú lejáratú bankkölcsönök felvételének szükségességét. A jelenlegi tõkehiány és alacsony jövedelmek mellett ez elkerülhetetlennek látszik. Miután a teljes privatizáció útja láthatólag „zöld lámpát” kapott, az utóbbi hónapokban különféle csillagászati becslések (4–16 millió) láttak napvilágot a rendelõ illetve az orvosi praxis vételi/eladási értékével kapcsolatban.
Én ezekkel a becslésekkel nem értek egyet! Ezen összegek közel állnak egy jelenleg nyugdíjba vonulás elõtt álló kolléga átlagosan 15 éves önfenntartásához szükséges tõkéhez, de semmi közük nincs a praxisok valós értékéhez!
Szerintem a teljes praxis értékét három teljesen különálló összetevõre kell szétválasztani:
1.) A rendelõ, mint épület és épületgépészeti (fûtés, világítás, mellékhelyiségek) berendezéseinek tényleges piaci értéke.
A jelenlegi átlagos színvonalú háziorvosi rendelõ (16 m2, plusz mellékhelyiségek részhasználata) piaci értéken nem ér meg többet, mint egy hasonló méretû (30 m2-es) és komfort fokozatú lakótelepi garzonlakás (2–2,4 millió Ft). Tekintetbe véve, hogy ezt városi körülmények között két orvos kolléga használja két mûszakban, akkor a vásárlási érték orvosonként ennek az 50%-a lehetne az önkormányzat (?) kasszájába.
Ebben a verzióban három további kérdés vetõdik fel:
A) A rendelõt megosztva használó orvosok nem kapnak valódi önálló ingatlan tulajdont, hanem csupán eladható használati jogot. Akkor miért adjunk ki érte milliókat a jövõben, amikor eddig ingyen (csupán rezsifizetés mellett) is használhattuk?
B) Miért jusson az önkormányzat ezekbõl a rendelõ vásárlásokból extra privatizációs bevételhez, ha legtöbbször ezeket a helyiségeket nem az önkormányzatok építették, hanem állami beruházásként épültek és az önkormányzatok ingyen jutottak a tulajdonjoghoz? Ezek alapján indokoltabb lenne egy minimális (maximum 100–200 ezer Ft) tulajdonjog átírási illeték fizetése a rendelõt jelenleg használó orvos részérõl, mint ahogyan ez az IKV bérleményû tanácsi bérlakások megvételénél történt néhány évvel korábban.
C) Amennyiben a háziorvosok megkapják a rendelõjük rendszeres karbantartásához szükséges pénzt és a jogot is, akkor valószínûleg javulni fog a rendelõk esztétikai és mûszaki színvonala. A fenti karbantartáshoz szükséges kiegészítõ keret bizonyára nem fordítható az orvos jövedelmének emelésére. Akkor miért vállalnánk a jelenlegivel azonos jövedelemért több adminisztratív munkát és anyagi felelõsséget?
2.) Az orvos által (le nem adózott OEP juttatásból) vásárolt orvosi diagnosztikai berendezések értéke. Ezekért az orvosoknak nem szabad még egyszer fizetnie a teljes privatizáció során, tehát amit már megvásárolt (az önkormányzat helyett) a praxisa (BT-je) részére, azt továbbra is természetes tulajdonosként használhatja.
3.) Az orvosi praxis, mint pénzkereseti lehetõség értéke. Ez utóbbi jelenleg a praxis nagyságtól függ, de elkerülhetetlen, hogy késõbb minõségi elemek is beépüljenek az eddigi finanszírozási rendszerbe. A praxis privatizációs értékének nem képezheti alapját a praxis jelenlegi nagysága, mert a jelenlegi „fejpénz” egy tollvonással bármikor megszüntethetõ és eddig is igazságtalan degresszió sújtotta. A kasszák jelenlegi zártsága és minden eddigi minõségi finanszírozási próbálkozás (gondozás, szûrés) csõdje alapján egyelõre nincs reális elképzelés vagy már mûködõ lehetõség arra, hogy egy orvos mennyiségi vagy minõségi plusz munkával jelentõs százalékban megnövelhesse éves bevételét, továbbá nincs megfizetve ezen munka reális értéke (150 Ft/5–7 szûrés/év/beteg???), illetve kidolgozva a havi jelentések realitás tartalmának ellenõrizhetõsége.
A háziorvosi praxisokat a társadalombiztosítás finanszírozza. Miközben a jövedelmet az egészségbiztosító nyújtja az orvos számára lehetetlen elképzelés, hogy egy orvos sok évtizedes bankkölcsönnel elõre megterheli a saját eljövendõ (eddig nem létezõ) fizetését és mindezt a pénzt egy összegben a helyi önkormányzat kasszájába juttassa.
A jelenleg hangoztatott elképzelések szerint egy-egy abszolút kezdõ kolléga fogja nagy összegû készpénzhez juttatni minden nyugdíjba vonuló kollégánkat, miközben önmaga hosszú évtizedekre eladósodik bankjával szemben. Miért a szakmája megkezdése elõtt álló fiatal kolléga fizesse a már nyugállományba került kollégája számára a további életútja költségeit? Miért nem a társadalombiztosító?
Ki fizesse meg a révészt?
Nincs reális valószínûsége annak, hogy egy állás nélküli átlagos kezdõ orvos ma sokmilliós tõkével készpénzért képes lesz megvásárolni egy nyugdíjba vonuló kolléga jól felszerelt rendelõjét. Félõ, hogy csak bizonyos rétegek (bizonytalan forrásból származó millióiból) lesznek potenciális vásárlók. Nagy összegû bankkölcsönre pedig a jelenlegi átvehetõ praxisok finanszírozása nem biztosít fedezetet, mert ez nem tiszta jövedelem, hanem „mûködési költség”, mely nem fordítható magántulajdon (a késõbbiekben magántulajdonná való praxis) megszerzésére.
Tulajdonjoggá változtatni a jelenlegi használati jogot akkor rentábilis, ha ez a vásárló orvos jövedelmi szerzési pozícióját javítja és a beruházás eladható tulajdont alkot, melyre vásárlóképes kereslet van.
Mi lenne a megoldás?
1.) Elkerülhetetlen a ténylege nettó orvosi fizetések jelentõs (kb. minimálisan 10 szeres) emelése. Ezzel megközelítenénk a nyugat-európai nõvérek kereseti színvonalát vagy az amerikai nõvéri fizetések felét. Ez megoldható lenne azzal, ha a jelenlegi praxis finanszírozás bruttó értéke az orvosnak nettó fizetésévé válna, mert ezzel:
a) felszámolható lenne a jelenlegi „borravaló” rendszere,
b) az orvos fizetõképessé válna a bankok számára az esetleges privatizációnál,
c) biztosítva lenne az orvos képesítésének a társadalmi fontosságának megfelelõ és a megélhetéshez szükséges fizetés és nyugdíjalap.
Az egészségügy kb. 1000 milliárd Ft-ot költ el évente, ebben egyetlen háziorvos százmilliókkal (táppénz, gyógyszerköltség stb.) vesz részt. Miért csupán a pénz elköltésében ga(rá)zdálkodó bankszféra és egészségügyi gazdasági management tekintendõ a jövedelem elosztásánál magasan dotálandónak?
Amennyiben a közel jövõben sem juttatható jelentõs plusz állami pénz az egészségügybe, úgy a teljes privatizálás (praxis vásárlás és eladhatóság) jelenleg felvetõdött megoldási lehetõségei csupán az önkormányzatok bevételét és a bankok pénzügyi pozícióját fogják növelni, az orvosok bevételeinek emelése nélkül.
Ebben az esetben a rendelõk irreális áron történõ megvásárlása helyett csupán a tulajdonjogának névleges átírási illetéke kerülhet szóba.
És ekkor még szót sem ejtettünk a háziorvosok mellett (és kórházakban, szakrendelõkben) dolgozó nõvérek jövedelmi viszonyainak javításáról.
Dr. Gyurkovics István |
|
 |
 |
|
|
 |
