 |
|
 |
| KÖR 1999 Február: Kollégáim! |
Ezeket a sorokat egy olyan orvos írta, aki:
- Hét éves korában határozta el, hogy gyógyítani fog (feltehetõen nem a paraszolvencia vagy a magas jövedelem vonzotta).
- Családjából elsõ volt, aki középiskolát (majd egyetemet) végzett „hátrányos helyzetbõl”.
- 29 éve, több helyen, dolgozik az egészségügyben.
- Soha semmilyen pártnak nem volt tagja (így ideológiai kötöttség, vagy materiális érdek nem befolyásolja véleményét és a rendszert nem a kedvezményezettek szemszögébõl nézi.
- Letett három szakvizsgát, dolgozott fejlõdõ országban, volt alkalma a gyógyászat mûködését „testközelbõl” szemlélni Kijevben és Kárpátalján, Kanadában, Nagy-Britanniában, Svájcban, Németországban és Ausztriában. (Feltehetõleg nem csak „békaperspektívából” lát.)
- Jelenleg közalkalmazott háziorvos. (Nem befolyásolta a „kvázi-privatizáció”.)
- Hála Istennek még soha sem volt „ügye”. (Nincs személyes sérelme.)
- Az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján ma már bánja gyermekkori elhatározását, vagy legalábbis azt, hogy hazájában maradt.
Miért?
Az egészségügy ebben az országban mindenkinek csak akkor és addig fontos, amikor használja. No meg választások elõtt. Ez rendszeres és párt-semleges. Míg a rómaiak azt mondták, hogy panem et circenses, addig a mi kis és nagy kijelölt, majd választott hatalmasaink mindenkire kiterjedõ, legmagasabb színvonalú egészségügyi ellátást ígértek, ígérnek. De míg az ostoba római cézárok és szenátorok ilyenkor a nép jól tartására kinyitották pénzes zsákjaikat, a szocialista, majd kapitalista döntéshozók okosan megelégedtek a hippokratészi esküvel (többszöri, figyelmes tanulmányozása után sem találtam benne olyan passzust, mely szerint a jó orvosnak szegénységet, családjának nyomort kell fogadnia), az ismételt (vagy inkább folyamatos) reformokkal.
Volt már integráció, majd dezintegráció. Tilos volt a magánpraxis, majd bátorították a privatizációt (mármint a „kvázit”, ami „pénzügytechnikussá” tette a háziorvosokat). Tiltották a paraszolvenciát (persze elõzõleg belekalkulálták a fizetésekbe), majd eltûrték, késõbb legalizálták az adóztatással. Azt állították róla, hogy ez tartja mûködésben az egészségügyet, most pedig bizottság készít - gondolom nem ingyen - oknyomozó jelentést eme csalfa jelenségrõl. (Vajh`,mi újat tudnak mondani egy több évtizedes klinikusnak?) Most a csoportpraxis és a „fund holding” kezd csodajelszóvá válni. Félek, hogy ez csak azt az igyekezetet takarja, hogy a ki nem elégíthetõ igényeknek mi vessünk gátat, ha már az állami és társadalombiztosítási bürökráciának ez nem sikerült. Prügelknabe, mondja a német.
Évente többször és kiterjedten módosítják a jogi környezetet, amely lassan a légvételünket is megszabja. De csak az embert lehet megerõszakolni, a természetet nem. Hiába járok 15 kilós orvosi táskával, mely félig „jogszabálygyûjteménnyel” van tömve, mégis mindig rettegek, mikor vétek a törvény urai ellen és állandóan magyarázhatom a „legmagasabb színvonalú, ingyenessel” etetett betegeimnek, hogy nem én vagyok a gonosz doktor bácsi.
Egyre fokozódik megosztottságunk és ezt a folyamatot a mindenkori hatalom a legkülönbözõbb technikákkal találékonyan katalizálja.
Kezdõ bíró (gyakornok) fizetése 4-5-szöröse kezdõ orvosénak (néhány hónap után már életet kell mentenie!) Hát ennyivel és többet a tyúkperekben (kezdõ bírók!) osztogatott lassú igazság, mint az azonnali életmentés?! Nem a bírók fizetését sokallom!! A béka ülepe alatti helyzetünkbõl távcsõvel sem látjuk a milliárdokat „elgazdálkodó” bankárok jövedelmét. Hatszáz (600!!!) évi fizetésünk teszi ki Tocsik Márta jogszerûnek ítélt kilenc (9) havi díjazását. Tehát az õ tevékenysége 800-szor (nyolcszázszor) értékesebb, mint a miénk. És hazánkban lassan már csak mi nem hibázhatunk!
A paraszolvenciáról: lehet, hogy néhány kolléga meggazdagodott belõle, és még eddig mindig jobban jöttem ki anyagilag, ha szögre akasztottam a hallgatót és helyette kõmûveskanalat, szerszámot vagy ecsetet vettem a kezembe és felújítottam lakásomat. És akkor még nem beszélek a körülbelül 1500 átvirrasztott éjszakáról, a folyamatos továbbképzésre fordított idõbõl és pénzbõl!
Drága Kollégáim!
Eleddig folyamatosan és széleskörûen követtem az egészségügyben zajló történéseket, vitákat, olvastam a panaszírásokat. Miután soha nem szerettem szerepelni, hallgatta. Még akkor is hallgattam, amikor, ha jól emlékszem az Alapellátás c. hírlevélben olvasva SZIT kollégám felszólítását (hogy mondjuk el véleményünket) úgy érzem, mintha egyenest nekem szólt volna. Nagyra becsülöm Gyenes Géza közéleti és jogászi tevékenységét, Csalay László, SZIT, Mráz János, Gyurkovics István, Keszthelyi Gyula, Szücs Farkas Attila, Kupcsulik és Kaán professzorok és sok-sok más kollégám publicisztikája, de az „ügyeleti perek” kivételével nem sok eredményt látok. Most mégis szót kérek, mert már reményem sincs, vagy csak pislákol. Két lehetõséget látok:
- Vagy lesunyjuk a fejünket, folytatódnak az elmúlt évtizedek reformja, és mi apró, suta alkukkal, alkalmazkodással, egymással is szembe kerülve próbálunk „korrigálni”, miközben módot adunk a mindenkori hatalomnak és a sajtónak, hogy a ránk kényszerített mostoha- és életkörülmények szorításában elkövetett vélt, vagy valós hibáinkért büntessen, megszóljon. Az egészségügy pedig szép lassan(?) lepusztul, miközben mi okosan érvelünk.
- Vagy rádöbbenünk, hogy az orvosi kar érdekei alapvetõen azonosak - sõt a betegekével is egybeesnek - és nem hagyjuk, hogy egymás ellen kijátszanak minket, hanem szembesítjük a magyar társadalmat, és elsõsorban a döntéshozókat, irányítókat, véleményformálókat érdekérvényesítõ képességünkkel. A „legfõbb érték az ember”, „az emberi élet szent”, „az egészség megfizethetetlen” jelszavak ugyanis cinizmussá silányulnak a mai magyar viszonyok között. Ha egységesen tudunk fellépni, és igénybe veszünk minden eszközt elképzelhetetlen, hogy ne érnénk el sikert. Úgy gondolom, sztrájkra nem is lenne szükség. Elég lenne, ha mi is igénybe vennénk betegség esetén, a mindenkinek járó betegállományt. De valóban csak betegség esetén! Vizsgálta azt már valaki, hogy egészségügyi dolgozó gyógyít betegen? Vagy mellõzhetnénk a különféle jelentések írását, az adminisztrációt is, legalább több idõ maradna betegeinkre. Vegyük tudomásul, hogy mindenki akkor becsül valamit, ha hiányát érzi! Vegyük tudomásul, hogy nekünk kell magunkért kiállnunk! Hogy lehet az, hogy mennél távolabb van valaki a betegágytól, annál jobban él meg az egészségügybõl, és annál jobban tudja mit kell(ene) a „lövészárokban” csinálni? Vetessük tudomásul, hogy olcsó húsnak híg a leve, hogy faecesbõl és urinából nem lehet húslevest fõzni! Csak cinizmus lehet az, ha világpiaci árak mellett tõlünk világszínvonalú munkát várnak, minõsíthetetlen munkakörülmények, állandó eszköz és anyaghiány, valamint aránytalanul alacsony bérek mellett. Nem tûnik fel senkinek, hogy csökken a felvételi tülekedés az orvosegyetemekre? Azt gondolják illetékes elvtársak vagy urak, hogy ha az orvos könyvel, „költséget”, paragrafusokat kurkász és próbálja értelmüket kihüvelyezni, akkor, amikor még az erre képzett szakemberek sem igazodnak ki bennük, jobb lesz a doktor szakmai képzettsége, empátiája, egy szóval a betegellátás? Nem tûnik fel senkinek, hogy a legtehetségesebb fiatal kollégák „vigéc”-nek állnak. A példakép országokban orvos nem végez ilyen munkát. (Nem õket akarom megbántani, a helyükben lehet, hogy én is ezt tenném... „bûne a koré, mely szülte õt”)Ez nem pazarlás a kimûvelt emberfõkkel?... Ha nem tudjuk támogatni a korábbi Orvoskamarai Elnököt, hogy az egy évvel ezelõtti elképzeléseit megvalósítsa, akkor életbe lép az elõzõ pont, a kutya ugat, a karaván halad.
Magyar Imre három évtizeddel ezelõtt írta: „Nem kétséges, hogy az alkotás szabályozás nélkül anarchiára vezetne, de kifejezzük azt a gyanúnkat, hogy a szabályozók száma az elmúlt évtizedekben az egész világon túlzottan megnõtt,... a szükséges szabályozók létszámát meghaladó szabályozók inkább korlátozók funkcióját végzik.” A korlátozók azóta csak szaporodnak.
Voltaire szerint: „Azokat, akik kormányoznak, ritkán érdekli a távoli hasznosság, akármennyire kézzelfogható is, kivált amikor ezt a hasznot a jelen nehézségei ellensúlyozzák.” „Minden embert a maga százada alakít ki; nagyon kevesen emelkednek koruk erkölcsei fölé.”
Tõlünk viszont azt várják: Münchausen báróként, saját üstökünknél fogva húzzuk ki magunkat a mocsárból, ahová lenyomtak minket.
Végül egy Chamfort idézet: „A közgazdászok olyan sebészek, akiknek kitûnõ bonckésük van, de csorba a mûtõkésük, s ezért remekül dolgoznak a hullákon, de sanyargatják az eleven húst.”
Budapest, 1999. február 14. Dr. Erdei Mihály
|
|
 |
 |
|
|
 |
