 |
|
 |
| KÖR 1999 Február: Helybenhagyva... |
avagy kijárási tilalom és kötelezettség, egyszerre
És eljött az ítélet napja hó képében. Országosan, bõ csatornákon és viharos széllel. Mi meg csak néztük és nem hittünk a szemünknek. Játszik velünk a természet, gondoltuk. Hisz még naptár szerint tél van, de ilyenkor már csak egy-egy napra szokott feltámadni, majd megadja magát a napnak és a közelgõ tavasznak. Ez csak jött és itt maradt, sõt támad minden oldalról. Elzárja útjainkat, hol ezrek rekednek jármûvükben a hideg és a reménytelen várakozás, az agresszív inzultusok okozta lelki traumáknak kitéve. Embert, gépet próbáló napok ezek. Mi orvosok megkapjuk az ukázt, hogy mindenki köteles a saját falujában folyamatos szolgálatot teljesíteni, míg a rend helyre nem áll…
Évek óta már összevont ügyeleti rendszerben dolgozunk. Mindennapos gyakorlat az , hogy az ember késõ estig dolgozik, s csak dolga végeztével megy el hazulról, barátokhoz, szórakozni, vagy éppenséggel egy másik helyen dolgozni tovább. Az emberek hozzászoktak, hogy ilyenkor az ügyeletet illik hívni, hiszen a doktornak lejárt a hivatalos munkaideje. Nem mondom, hogy sokan , míg fényt látnak a rendelõben, elõször itt keresnek bajukra írt-és találnak is- ügyelet ide vagy oda, de mások respektálják a doktor pihenésre való idejét .
Most, hogy két napig a hófúvások miatt nem tudtam hazajutni, a végre sikeres „bementés” után mindenki szemmel láthatóan örült nekem és szerencsés megérkezésemnek. Megszólítottak, érdeklõdtek, mosolyogtak, kezemet szorongatták. Elmondták külön-külön a hóval kapcsolatos véleményüket, saját és családjuk bajait. Visszapörgött az idõ kereke a kezdetekhez. Amikor idekerültem folyamatos szolgálatban és készenlétben dolgoztunk, csak a hét végén volt összevont ügyeletünk. Érdekes módon akkor, ha egy kollégával hébe-korba összefutottunk, õszintén örültünk a találkozásnak. Nagy megtiszteltetésnek tartottuk, ha egy megbeszélés után sikerült egy kis idõt egymásra szakítani és beültünk valahová egy kávé mellett megbeszélni közös dolgainkat. Hol vannak ezek a régi szép idõk?
De most itt a falumban - amely ugyan minden évben legalább egy napra a befújt útjával elzáródik a külvilágtól – ahol nyakig ér helyenként a hó, a rendelõ ablaka félig átlátszatlan a ráfújt hótól, két napja tej, kenyér, élesztõ és alapvetõ dolgok híján van, gyalog járok a betegekhez és a „rongy” helyzet ellenére kifejezetten jólesõ érzés fog el.
Újra felfedeztem magamban, hogy szükség van itt rám. Érdemes volt tegnap a lehetetlent megkísérelve gyógyszert szerezni a falunak, óriástraktorostul árokba esni és kimentetni, talpalni egész nap. Ezért képes voltam a hófúvásos faluvéghez kigyalogolni és fotót készíteni a „nyomtalan” bekötõútról, mely a falu végét jelzõ helységjelzõ táblával szimbolizálta esélye- inket a külvilággal való kapcsolattal.
A rutinszerû hétköznapok monotóniájában az ember gyakran úgy érezheti, hogy csak kiszolgálója egy olyan rendszernek, amelyben báb szerepet kapott és terhét, a beteg sorsát hangya módjára csak úgy cipelheti ahogyan azt felülrõl meghatározzák neki. Semmi egyéni elképzelés, kezdeményezés, mert az nem illik a fenti tervekbe. Ráadásul még a beteg is úgy van, „per medias” informálva, hogy neki ez meg az jár, a doktor meg köteles azt tenni, ami neki jár, csak követelni kell, semmi partneri attitüd. Különben nincs szerzõdés, megvonás itt, ellenõrzés ott, fenyegetés amott. Szóval ilyen hangulatu „unalom”-napok után egy szükség állapotnak kell beállnia ahhoz, hogy az ember visszanyerje hitét a munkájához, és az emberek természetadta viszonyulását az egyetlen rajtuk segíteni tudóhoz.
Most úgy érzem, hogy ez a „hóhelyzet” megtette azt, amit nem lehet pénzzel kifejezni, legalább is nekem nem.
Kívánom minden, munkájában sikert éhezõ, elfásult kollégának ezt a megújító érzést!
„Dóri”
|
|
 |
 |
|
|
 |
