 |
|
 |
| KÖR 1999 Február: Jelenségek |
Lehet, hogy késõi orvostörténészek meg fogják állapítani, miszerint az orvostársadalmat és egyáltalán az egészségügyet valaha ért legnagyobb csapás a hálapénz megjelenése és ármányos majd kényszerû (?) konzerválása volt.
Jártomban-keltemben valahol a napokban rádióadást hallok. Bájos gyermekhangra figyelek fel, arra a hangra mely a gyakorló nagyapa számára talán a legkedvesebb. Világosan, flottul, gyakorlottan csicsereg a kisleány. Szívderítõen.
Aztán egyszerre megdermedek.
Arról beszél, hogy azok a rossz doktor bácsik csak hálapénzért hajlandók õket gyógyítani.
Hallgatni sem bírom. Továbbállok.
A bicska kinyílik a zsebemben.
Ki adta a gyermek szájába ezt a szöveget?. És miért pont most?
Tudom nincs kizárva, hogy valódi családi tapasztalatról szól a mondat. Ilyen is elõfordulhatott. Sajnos ilyen is. De nem ez a jellemzõ.
És a pillanatnyi helyzetben, mikor ismét az az érzésünk, hogy esetleg éppen emiatt a reánk kényszerített, általunk nem óhajtott átok miatt kerülhetünk újra hátra a megoldandó problémák sorában, nagyon furcsán hat.
Akasztott ember házában emlegetik a kötelet.
Persze lehet a fenti feltételezésem tévedés, de a dolog többféleképpen is megfogalmazódhat mindenkori pénzügyi döntnökök agyában.
Mondjuk így: Hagyjuk ezeket késõbbre. Úgyis megoldják gondjaikat a hálapénzzel. Van egy rakás ágazat, ahol erre nincs lehetõség.
Vagy: Maradjon csak a hálapénz, ez a lakossági hozzájárulás legkényelmesebb formája mert ezzel arányos adót nem vethetünk ki büntetlenül. Ráadásul nem is mi kell beszedjük hanem elviszik ezt a balhét is az egészségügyiek. Sebaj. Legalább tartják a szájukat.
Esetleg:
Az évtizedekig a hálapénzre hivatkozva, vagy gondolva elhagyott fizetésrendezések híján az egészségügy utolsó helyre csúszott a ranglistán. Helyére tenni csak horribilis összegekkel lehet. Emellett az egészségügy mûködtetése is feneketlen zsák. Maradjanak egyelõre még a hálapénzükkel. Nem mi találtuk ki. A megoldáshoz szükséges pénz töredékével más ágazatokban látványos eredmény érhetõ el.
Senki sem állíthatja, hogy a döntéshozók valóban e gondolatokkal foglalkozva döntenek, amikor újra halasztást szenvedett sorsunk rendezése, de abban, hogy ilyen irányba mennek el az események tudat alatt valahol ezek a gondolatok is ott lehetnek, mint kisördögök, melyek a szavazásra lendülõ kezeket legjobban képesek befolyásolni.
Marad hát minden egyelõre a régiben?
Nekünk a csökkenõ és képtelenül igazságtalan elosztásban lecsapódó hálapénz és az érte járó gyanakvás.
A döntéshozóknak pedig mi?
Annyit mindenképpen kell reméljünk, hogy némi lelkiismeretfurdalás.
És közben hol “hál a pénz”?
Bizony nem az egészségügy gyorsan forgó számláin, hanem bankok hûs széfjeiben, reméljük most már legalább nem hûvös tekintetû bûvös(nös?) bankárok kezeügyében.
Dr. Szász István T.
|
|
 |
 |
|
|
 |
