 |
|
 |
| KÖR 1999 Február: FAKOOSZ SAJTÓFIGYELO |
Forrás: Magyar Hírlap
Papp László Tivadar: A hálapénz összetartó ereje és ellenszere
A rendszerváltást megelõzõ évtizedekben Magyarországon az orvosi etikát, a mûhibákat és a paraszolvenciát érintõ kérdéseket többnyire akkor kezdték szélesebb körben feszegetni, amikor a hatalom egyéb kérdésekrõl akarta elterelni a figyelmet. Sokszor épp akkor, amikor az egészségügyiek bérrendezése kerül szóba.
Mindig abból indulnak ki, hogy a foglalkoztatottak egy része nem egészen etikusan és nem egészen legálisan extra jövedelemben részesül, így sem anyagi alapja, sem erkölcsi joga sincs az alacsony fizetéseket firtatni. Ez a felfogás, sajnos, az elõzõ két kormányzati ciklus alatt sem változott.
Az egészségügyi miniszter által kezdeményezett paraszolvenciabizottság legalább foglalkozik az ágazat egyik valóságos problémájával. Egyelõre csak remélni lehet, hogy most nem figyelmeztetésrõl van szó, hiszen a miniszter ismeri az egészségügyiek anyagilag és erkölcsileg lehetetlen helyzetét. Ezt a szituációt nem az orvostársadalom alakította ki, és önmagában nem is tudja megoldani. Egyes közgazdászok szerint a rendkívül alulfinanszírozott gyógyító betegellátást elsõsorban a hálapénz tartja össze.
Nálunk a „hálapénz” (paraszolvencia) kizárólag a gyógyító tevékenységben jelenik meg. Adóügyi szempontból még az ajándékokat (jellegüktõl függetlenül például virág, könyv, tíz tojás, egy kilogramm száraz tészta-metélt) is forintosítani kellene és a pénzbeli juttatásokkal együtt, adóköteles jövedelemként bevallani. Sokak felfogása szerint egyaránt törvénytelen a paraszolvencia adása és elfogadása, viszont senki sem köteles önmaga ellen tanúskodni, emiatt vitatható az (adó) bevallási kötelezettség.
A modern természettudományon alapuló gyógyításnak igen magas az anyagköltsége (orvostechnika, gyógyszer, kórházfenntartás stb.). Magyarországon viszont rendkívül csekély az egészség-helyreállító tevékenységek értéke. Korunkban evidencia, hogy az emberi életnek általában - illetve az egyes embereknek - nincs pénzben kifejezhetõ egyedi áruk, a baleset-biztosítások mégis tételesen felsorolják a kártérítési összegeket.
A gyógyítás valódi értékének megállapításakor kiindulásként az a legkézenfekvõbb módszer, ha a velünk azonos fejlettségû és az általunk szintben megközelíteni szándékozott országokban megvizsgáljuk a bérarányokat (de nem az abszolút értéket). A fejlett világban általában az egészségügyi dolgozók bérszínvonala - persze a beosztástól függõen - azonos mértékû a bankszféráéval és az elsõ három legmagasabb bérkategória valamelyik helyén található. Magyarországon ellenben a környezõ országok közt is a legalacsonyabb.
A paraszolvencia egyfajta homályos módon legalizált, vitathatóan elosztott, speciális bér kiegészítési formaként asszimilálódott a magyar társadalomban, de jogi kondifikációja mindmáig elmaradt. A jelenség korrupciós jellege - kenõpénz adása/elfogadása jogtalan elõnyért cserébe - valószínûleg lényegesen kisebb, mint amilyennek általában hiszik.
Magyar Imre, az 1960-70-es évek tekintélyes és szigorúan mértéktartó belgyógyász professzora egyik egyetemi elõadásán egy görög gondolkodót idézett, aki szerint a tudatlan orvosnál csak a szegény orvos a veszélyesebb. Azért, mert az a maga boldogulásával többet kénytelen foglalkozni, mint betegeivel.
A gyógyítás olyan különleges humán tevékenység, amelynek eredményessége a gyógyító képességeivel és befektetett energiáinak (tudás, megszerzése-átadása, empátia, fizikai és szellemi munka) felhasználásával nincs teljesen egyenes arányban. Egy beteg kezelésének értékelésekor több szubjektív és objektív tényezõ bonyolult kölcsönhatásának nem mindig egyértelmû eredményét kell megítélni. Szigorúan gazdasági szempontból nézve bármely gyógyító, egyházi, oktatói hivatás gyakorlása egy társadalmi igény kielégítése és ebben az összefüggésben, csak szolgáltatás, tehát a kereslet-kínálat és a költség-haszon általános törvényei rá is vonatkoznak.
Az egészségügy finanszírozásában a közgazdasági szemlélet részben már nálunk is teret nyert. A teljesítményelv figyelembevételével megkezdõdött az átalakítás, de a költségekben sem az amortizációt, sem a gyógyítók munkájának reális értékét („teljesítményét”) eddig még nem vették figyelembe. Lehetséges, hogy a betegellátás biztonsága miatt valóban csak valami kompromisszumos, átmeneti módszerrel lehet valódi teljesítményelvû formává átalakítani az egészségügyi dolgozók bérezését, de semmiképpen nem úgy, hogy ennek a kompromisszumnak az összes terhét csupán õk viseljék.
Meggyõzõdésem, hogy a jelenleg túlnyomórészt (köz) alkalmazott orvosok és más egészségügyi ellátók helyett, egyéni (vagy csoportos) szabadfoglalkozásúakkal, valódi vállalkozási formában kellene gazdaságosan biztosítani az egészségügyi ellátás nagyobb hányadát. Ennek a rendszernek elengedhetetlen feltétele, hogy a szakmai követelményeket és a minõségi feltételek betartását folyamatosan ellenõrizték. Szerintem az egészségügy optimálisabb mûködését (orvos-szakmailag és közgazdaságilag) ésszerûen korlátozott piaci feltételek között lehetne a leghatékonyabban biztosítani, de ennek a rendszernek a bevezetéséhez tõkére van szükség. A társadalomnak arra van pénze, amit az éppen hivatalban lévõ kormányzat preferál, hiszen a költségvetés mindig gazdaságpolitikai döntés kérdése (lásd például, a bankkonszolidációk ügyét).
Ha a paraszolvenciát igazán ki akarjuk küszöbölni az egészségügybõl, akkor amellett szól minden szakmai, közgazdasági, jogi és etikai megfontolás, hogy a társadalom lényeges szektoraiban a mûködõ demokráciák normálisnak megfelelõ, legális jövedelemarányok alakuljanak ki. Ha ez nem történik meg, minden igyekezetünk ellenére csak belsõ ellentmondásokkal terhelt, rendezetlen és bizonytalan gazdasági alapokon álló régióként tekintenek majd reánk.
Mi lehet a biztosítéka, hogy az európai szintû bérarányok mellett teljesen meg fog szûnni a paraszolvencia? Ugyanannyi, mint amennyi annak a valószínûsége, hogy a társadalomban másutt is teljesen megszûnik a korrupció. Megfelelõ bérrendezés után már nincs szükség a megalkuvásra, és az ágazat tisztességes tagjai ugyanúgy fognak viselkedni, mint a társadalom többi rétege, ezért csak a korrupciós érdekû paraszolvencia marad meg. A korrupciót pedig az egészségügyben is a többi tevékenységi ágéhoz hasonlóan kell kezelni.
Végezetül: miért nem lehet költséget elszámolni a paraszolvencia terhére? A jelenleg érvényes adójogszabályok szerint a paraszolvencia nem bejelentett és regisztrált vállalkozásból származó bevétel, ezért tételeit nem kötelezõ könyvelni, nem kell számlát adni róla, és nem megoldott az ajándékok értékének becslése sem. Ezek miatt nem számolható el költség a hálapénz után. Valójában nem számolható el költség, ha valaki mégis arra „vállalkozik”, hogy a kapott hálapénzbõl költségekbe veri magát? Ha tanul, szakkönyveket, szakfolyóiratokat vásárol, olvas, mûvelõdik, kongresszusokon vesz részt, ugyanakkor elegánsan öltözködik, drága autóval reprezentál, társadalmi és kulturális eseményeken megjelenik, növeli ismeretségét, presztízsét, akkor egyre népszerûbbé válik, mind több beteget szerez és képes magasabb szintû ellátást nyújtani a hozzá fordulóknak. Miért nem számolható el költség, ha az orvos mindezt a szellemi, fizikai és anyagi (tõke) befektetést elsõsorban az elérhetõ legtöbb profit (azaz, ha úgy tetszik, hálapénz) megszerzéséért teszi?
Az orvosi kamara etikai kódexe szerint egyébként a hálapénz utólag elfogadható, de az érdekében kifejtett tevékenység és a ráutaló magatartás tilos.
|
|
 |
 |
|
|
 |
