 |
|
 |
| KÖR 1999 Február: Szakvizsgán innen, szakvizsgán túl |
Azt nyilatkozta a tárca vezetôje: a csaknem hétezer háziorvos közül elenyészô számban nem teljesítették határidôre szakvizsga kötelezettségüket. Ôk kapnak még három hónap haladékot, utána nincs tovább. Az ellátatlanná váló körzetek betölthetôk a rendelkezésre álló munkaerôtartalékból.
Valóban, az eltelt több mint öt év elegendô idô egy szakvizsgára való felkészüléshez. Mindannyian, akik valamikor kezdô orvosként szakképesítést szereztünk valamelyik klinikai szakmából, megerôsíthetjük, hogy ez az idô elég volt a vizsgaképes gyakorlati és elméleti tudásszint eléréséhez. Mégis, mi volt más? A leglényegesebb: az ösvény kitaposott, a játékszabályok ismertek voltak. A szakképesítés megszerzéséhez - ami a szakmai emberszámba vételhez az elsô lépcsôfokot jelentette - azt az utat kellett végigjárnunk, amit idôsebb kollégáink elôttünk már megtettek, példával szolgálva számunkra. Ez a példa kötelezettséget jelentett, de bíztatást is, elérendô célt, a felzárkózásra való késztetést, a szakmai elôrejutás kikerülhetetlen kilométerkövét. Tudtuk, a felkészülés során megszerzett tudás mindennapi szakorvosi ténykedésünk feltétele, és csak az alapját képezi annak az ismeretanyagnak, amihez az elôttünk álló évtizedek alatt végzendô munka révén hozzájutunk. Elméleti bázis, amibe a könyvbôl megtanulhatatlan, évek alatt szaporodó személyes tapasztalatot integrálhatjuk. Mindezek megszerzéséhez adott volt mindannyiunk számára az osztály, ahol a folyamatos napi szakmai munkában csiszolódtunk éveken át. Megértô emberi támogatást, szakmai irányítást nyújtott kollégáink többsége, egyengetve útunkat ugyanúgy, ahogy az elôttük járók is tették azt a hagyományos kollegalitás iratlan szabályai szerint. A napi munkarend elemei - vizitek, referálók, kliniko-patológiai konferenciák, konziliumok stb. - mind a tanulás lehetôségei voltak úgy szakvizsga elôtt, mint utána. Ma is azok. A szakmai közösségek nap mint nap szembesülnek az újdonságok kihívásával, így a szakvizsgára készülô fiatal kolléga folyamatosan támogatást kaphat környezetétôl. Nem szabad megfeledkezni a közösség egyént formáló szerepérôl sem, aminek jelentôsége az orvostársadalom heterogen gyökereit ismerve nem elhanyagolható.
Mi a helyzet körzetben? Kiváncsi lennék, dédapám, aki úgy száztíz évvel ezelôtt körorvosként rótta a felsôôri utcákat a mostani nyugati országhatár túloldalán, miben látna változást a mai háziorvos munkakörülményeiben? Valljuk meg, a hagyományos körorvosi tevékenység lényegében évtizedeken át nem változott. Ugyanúgy, mint ô, a közelmúlt körzeti orvosa is egyedül, magányosan látta el a rábízott kis közösség gyógyítását, az évek múltával egyre távolabb kerülve az egészségügyi szervezettôl. Egy-egy egészségügyi vezetô kezdeményezésére az alkalmi térségi próbálkozások nem pótolták a folyamatos kapcsolattartást. Az idôszakos továbbképzés igaz, hogy kötelezôként volt deklarálva, de a teljesítés feltételei az egyes kollégák esetében vagy biztosítva voltak, vagy sem. A tanácsi rendszerben, de az önkormányzatok megjelenése után is az orvos és a helyi hatalom viszonyától is függött a szakmai szintentartás lehetôsége.
A rendszerváltást követôen az egészségügyi kormányzat kezdeményezései az alapellátás megreformálására vitathatatlanul gyökeres változásokat eredményeztek. A soha nem tapasztalt tanulási hullám egyrészt a szakvizsgakötelezettség jogszabályi kilátásba helyezése, másrészt a képzési lehetôségek gombamódra történt elszaporodása következtében megindított valamit a többévtizedes pangás után. Tiszteletben tartva az ügy körül bábáskodók vitathatalan érdemeit, a végrehajtás hibái mellett sem lehet azonban szó nélkül elmenni. Az érthetô, hogy az alapellátásban végzett önálló munka feltételeként - hasonlóan a klinikai szakmákhoz - a szakképesítés megszerzése jogszabályi szinten került megfogalmazásra. Érthetetlen azonban, hogy a jogszabály megjelenését megelôzôen miért nem voltak határozott, egyértelmû elképzelések arról, hogy a különbözô elôképzettségû körzeti - illetve akkor már háziorvosok (családorvosok? - ma sem tisztázott még ) milyen követelmények teljesítése révén juthatnak a mûködés feltételeként megszabott szakképesítéshez? Helyesbítek: elképzelésekrôl hallottunk, de a kérdés egyértelmû rendezése a jogszabály megjelenésével egyidôben elmaradt. Ennek a hiányosságnak a kellemetlen hatását a legutóbbi idôkig érezhették az érintettek. Teltek az évek, és még mindig sokan voltak a szakvizsgára várók.
Túl sokat markolt az alapellátási reform. A postgraduális képzés mellett az új finanszírozási rendszer, és a vállalkozási forma útjára bocsátása több terhet rótt a végrehajtókra, mint amennyi reálisan teljesíthetô. A modellezés elmaradt, maga az átalakulás volt a kisérlet. A kudarcokért, hiányolt változásokért a felelôsséget többen az önkormányzatoknak kiszolgáltatott körorvosokra igyekeztek hárítani, míg alapvetô hiányosságok felszámolása nem történt meg. Ezek közül a legfontosabbnak tartom a járó- és fekvôbeteg szakellátást biztosító intézményekkel való szakmai kapcsolattartás lehetôségeinek a kiszélesítését jogszabályi szinten, mint a folyamatos továbbképzés és a korszerû, integrált betegellátás megvalósulását. Ezt nem pótolja, hogy ha idônként megpróbáljuk kitalálni egy-egy tesztlap kitöltésekor, mire milyen választ vár a teszt összeállítója. Ez kevés. Kölcsönös ámítás, pótcselekvés. A szakmai és szociális izolációt megelôzô folyamatos kommunikáció az ellátó intézményekkel, csakis az képes közelíteni ahhoz a helyzethez, amit a klinikusok élvezhetnek a maguk közösségében szakmai fejlôdésük biztosítékaként. Nem könnyû a megvalósítás, mégis, az esélyegyenlôség elvét is figyelembe véve minden háziorvos számára biztosítani kellene az intézményekkel a kapcsolattartás lehetôségét úgy, hogy értetlen önkormányzatokkal ne kelljen véget nem érô szélmalomharcot folytatni. Ehhez jogszabályok kellenek, továbbá a helyettesítések, a sürgôsségi ellátás megoldása, és mindennek az anyagi fedezete. Tudom, sokan megpróbálnak a jelen körülményei között is ezeknek az elveknek megfelelni, csakhogy egyedi feltételek biztosítása nélkül ez általános normaként nem várható el.
Olvasom, hogy egyik egészségpolitikusunk mostanában kérdezte aggódva: a teljes privatizáció megvalósulása esetén ki fogja kötelezni az alapellátás orvosait a betegek ellátására? Itt tartunk. A kérdés magában rejti a vélekedést: a körzeti orvosi munka egyetlen biztosítéka a kényszer. A bizalmi elv kihalt. A továbbképzésre való készség után a negatív elôfeltételezés már az alapmotivációt is elérte: aggódónk nem bízik a gyógyítás morális indítékának a lehetôségében. A megnyilvánulást olvasva nem csodálkozom reformunk vadhajtásain. Egy biztos: a minôségbiztosítási rendszerek legraffináltabb ötletei, az ellenôrzés bármilyen kiterjesztése soha nem fogják pótolni az autonóm, elkötelezett, döntésképes orvos bizalmi elven alapuló kreatív munkáját, ami ha - egyesek szerint - nincs, újra kell teremteni. Többek között az új követelményeknek megfelelô hatékony postgraduális képzés teljesíthetô feltételrendszerének kialakításával.
Tálas-Tamássy Tamás
|
|
 |
 |
|
|
 |
