 |
|
 |
| KÖR 1999 Március: A(uto)nómia |
Mindíg idoszeru volt, hiszen változó tartalmú kategória, de mostanában talán különösen indokolt foglalkozni az orvosi autonómia kérdésével, mivel egyre gyakoribb sérülése rossz közérzetünk gyökereinek egyike.
A Kamara új elnöke még az elmúlt évben, megválasztása elott, sokoldalúan közelíto cikkben vetette fel az orvos mozgásterének kérdését. Kár, hogy a Magyar Orvos-ban megjelent dolgozatának a cikkben megfogalmazott biztatás ellenére nem volt utóélete. Kissé megkésve néhány gondolattal itt és most csatlakoznék. Az ismétlés néhol elkerülhetetlen, elnézést kérek érte.
Míg ötven évvel ezelott az autonóm tevékenységnek és presztizsnek fedezete volt az orvosszakma képessége az önszabályozásra , a mai egészségpolitika közegében ez megkérdojelezett, korrodálva azt a bizalmi légkört, ami a gyógyítás par excellence feltétele.
Banalitása ellenére nehezen vitatható megállapítás, miszerint a gyógyító tevékenység egysége az orvos - beteg találkozás, mely ráutaló magatartással megbizási jogviszonyt valósít meg. Minden ilyen találkozás lényegi tulajdonsága az egyediség és a személyesség. A beteg az orvostól individuális foglalkozást és döntést vár el, és ez az elvárás társadalmi szinten elfogadott és megfogalmazott követelményként él a köztudatban. Ennek a döntéskényszernek csakis szélesköru autonómia mellett lehet megfelelni, bármilyen szintu és struktúrájú ellátási egység környezetében is jön létre az orvos és a beteg kapcsolatfelvétele. Ebben a dimenzióban úgy definiálhatunk, hogy az orvos autonómiája az a társadalmi konszenzussal juttatott hatáskör, ami nélkül az orvos folyamatos és egyedi döntési kötelezettségének eleget tenni nem képes. Az autonómia nem korlátozatlan szabadosság. Az orvos autonómiáját a hivatási csoporthoz való tartozás teszi elfogadottá, amely csoport önszabályozását a társadalom megengedi, tudomásul veszi, akceptálva azt a tényt, hogy a csoport tevékenységéhez szükséges legmagasabb szintu, rendszerezett ismeretanyaggal csakis a csoport rendelkezik. Ebbol következoen a csoport munkájának külso ellenorzése helyett megfelelo szakmai - morális környezet biztosítása mellett a bizalmi elv elfogadottá vált. A foglalkozási csoport saját maga által kialakított rendszabályok mentén önregulációval illeszkedik a társadalmi környezetbe, az autonóm tevékenység kereteit etikai kódexben foglalja össze, melyben garanciát igyekszik nyújtani a társadalom felé. Az autonómia tartalma a társadalmi, szakmai elvárásoknak megfeleloen folyamatosan módosulhat, azonban maga az autonómia a fentiekbol következoen nem nélkülözheto.
Ahogy a különbözo politikai tényezok igérvényei sorában a szélesedo egészségügyi ellátás egyre nagyobb súllyal jelentkezett, ahogy annak gazdasági fedezete egyre nagyobb részt tett ki a nemzetgazdaságok pénzmozgásaiban, ahogy szélesedtek a különbözo biztosítási rendszerek, úgy erosödtek azok a törekvések, amelyek a hagyományos orvosi autonómia fokozatos korlátozását eredményezték. Az egyre öblösödo választási igéretek, a realitásokat mellozo politikai programok nyomán erosödött a nyomás az egészségügyi ellátás résztvevoire, az önálló szellemi tevékenység helyébe az alkalmazotti végrehajtás kötelezettsége lépett. Az etikai kódex átalakult orvosi rendtartássá, majd a folyamat indokolatlanul túldimenzionált jogi szabályozásig torzult, olyan egészségügyi törvények formájában, melyek sokszor az önrendelkezés és a személyi szabadság érintésével törekszenek az elozoekben jól muködo magatartási, szakmai - etikai normák helyébe lépni, a túlhajtott követelések teljesíttetése érdekében. Ebben a törekvésben nem lehet nem észrevenni a kényszeríto eszközök igénybevételének a szándékát, különösen hazai viszonyok között, ahol a szféra finanszírozása a mennyiségi és minoségi teljesítményelvárás anyagi hátterét nem biztosítja és a tevékenység társadalmi értékéhez képest mélyen alul dotált. A cél nyilvánvaló és értheto: alacsonyszintu ráfordítás mellett minél több szolgáltatást kihozni a rendszerbol. A cél elérése érdekében alkalmazott eszközök azonban nem mindig lettek szerencsésen megválasztva: értelmetlenül gázoltak át érdekeken éppúgy, mint megorzendo értékeken, többek között az autonómián. Pedig nem az autonómiát kellene korlátozni, hanem az autonóm tevékenység feltételrendszerét, szakmai- morális környezetét lenne célszeru kialakítani, karbantartani.
A professzionalizáció során autonómmá vált orvos önmaga is meg tud valósítani ellátást, orvos nélkül viszont orvoslás nem képzelheto el, illetve azt nem annak nevezzük. Tehát kulcsfigura, mint önálló tevékenységet végzo ellátó. Szociális és professzionális helyzetét - joggal - az orvostörténet folyamán kialakult értékek alapján határozza meg, összetett szociális teljesítményéért viszontelvárásait ezek tudatában fogalmazza meg, és ezeknek az elvárásoknak lényeges eleme a tevékenységhez szükséges autonómia biztosítása. Ha a politika világának szereploi részérol nem is várhat megerosítést e tekintetben, a társadalom ma még jogosnak ismeri el ezeket az elvárásokat, mivel a lakosság is a hagyományos orvosi szociális személyiség jegyeivel felruházottat fogadja el többségében, szemben a szakbarbárrá szürkített végrehajtóval. Kisért tehát a mertoni anómia szelleme: az autonómiát biztosító, elfogadott normák és az egészségügyi szervezet mindennapi gyakorlata között egyre nagyobb feszültséget él meg az orvostársadalom, és félo, hogy vállalt feladata teljesítésére válik képtelenné, legalábbis a többségünk által elfogadható hagyományos értelemben.
Végül fel kell hívni a figyelmet arra, hogy az autonómia társadalmi elfogadtatásának alapveto feltétele az elvárt hagyományos normák stabilitása. A kompakt értékrend fellazulását a társadalom azonnal visszajelzi, az adminisztáció pedig felhasználja az autonómia korlátozásában, ez esetben joggal. Ezért sajnálatos, ha a szakmai és morális elégtelenség megnyilvánulásaival bárki is esélyt ad olyan általánosításokra, melyekkel akár környezetünkben, akár a tömegkommunikációban nem egyszer találkozhatunk. Tudatosan és látványosan kell az autonómia talaját jelento normák védelmét és érvényesülését biztosítani, akár a környezet felol, akár belülrol fenyeget a sérülés lehetosége. A nélkülözhetetlen autonómiát nem szoríthatja ki az anómia értékzavara.
Tálas-Tamássy Tamás |
|
 |
 |
|
|
 |
