 |
|
 |
| KÖR 1999 Március: Vitaindító... |
Egy másik javaslat a háziorvosi és házi gyermekorvosi szolgálatok finanszírozására.
Az elmúlt négy évben a nemzetgazdaság folyamatosan romló teljesítménye mellett az egészségügy részesedése a nemzeti jövedelembõl 8%-ról 6%-ra csökkent. A fenti ténynek az egészségügy színvonalára gyakorolt hatásával szinte senki sem foglalkozott. Ehelyett az újra és újra megfogalmazott „valamit tenni kellene” a 103/1995. Korm. r. óta nagyrészt csak rontotta a finanszírozási problémák rendezésének esélyeit. Írásomban csak a zárt kasszán belüli elosztásra kívánok javaslatot tenni, azoknak a feladatoknak a finanszírozására, amelyek elvégzése minden háziorvostól illetve házi gyermekorvostól elvárható és számon kérhetõ. Az ezen felül adott szolgáltatásokat a biztosító(k) külön szerzõdés alapján megvásárolhatja.
Az élet sok területén már beigazolódott, hogy viszonylag egyszerûen irányítható, hosszabb távon önszabályozásra alkalmas rendszereket nem szabad apró részsikerek reményében túlbonyolítani. Meggyõzõdésem, hogy a háziorvoslás finanszírozási kérdéseiben is érvényes ez az igazság. Nem lenne helyes sem a német, sem más nyugat-európai finanszírozási mintát követni, mert mindegyik a gyakori változások ellenére is, vagy éppen ammiatt súlyos konfliktusokkal terhelt. Csak olyan rendszert érdemes létrehozni, amely az idõ múlásával egyre megbízhatóbb és igazságosabb elosztáshoz vezet. Ez a cél vezérelt javaslatom kidolgozásában.
A finanszírozást továbbra is a fejkvóta rendszerre kell alapozni. Emellett csak a településszerkezet és az adott terület népesedési mutatói szerint szükséges kiigazítás indokolt. Miért ragaszkodjunk a fejkvótához, és miért nem az egyes teljesítmény elemek finanszírozása a helyes út? Azért, mert az elvégzett munkát „igazoló” jelentések megfelelõ szakmai ellenõrzés nélküli finanszírozása olyan magas szintû erkölcsiséget és anyagi biztonságot feltételez, ami a mai magyar társadalomban még elképzelhetetlen, ráadásul az aránytalanul megnövekedõ adminisztrációs terhek a tényleges egészségügyi feladatok ellátását akadályozzák, és azért, mert képtelenség, és az igazi háziorvosi szemlélettõl idegen, hogy egy tízperces fizikális vizsgálat többet ér, mint húsz perc beszélgetés a pácienssel: unokáiról, gyermekkoráról, kedvenc süteményérôl. Természetesen a kettõ nem zárja ki egymást, de az egyik kiemelt díjazása elfogadhatatlan. Fizessük meg a beszélgetést is, az orvos mosolyát, szeretetét? Ez nyilvánvalóan lehetetlen. Fogadjuk el és fogadtassuk el, hogy tevékenységünk nem mérhetõ, de ellenõrizhetõ! A szakmai színvonalat a szakfelügyelet, a mosolyt pedig a beteg bizalmával vagy bizalmatlanságával kéri számon, a szabadon választott illetve szabadon elutasított orvossal szemben. Tehát a szabályozás két alappillérét a szabad orvosválasztás intézményének megerõsítése, és egy magas színvonalú szakfelügyelet létrehozása jelentheti. A szabad orvosválasztás a lakossági tájékoztatás kiszélesítésével szubjektív oldalról (rokonszenves, bizalomgerjesztõ, türelmes háziorvos utáni igény) megfelelõ értékmérõ. Az úgynevezett objektív oldalt a hatékonyan mûködõ szakfelügyelet biztosíthatja, amely nem engedi meg, hogy az orvos „csak” rokonszenves, türelmes, stb. legyen. E szakmai kontroll mielõbbi megteremtésének szükségességét úgy tudom, senki sem vitatja. Ezért a továbbiakban inkább a másik szabályozóval, a szabad orvosválasztás kérdésével szeretnék részletesebben foglalkozni. Valóban szabad választás ez, vagy csak annak nevezzük? Választhat-e illetve választható-e valaki megfelelõ információ hiányában? Semmi esetre sem. Választható helyzetbe kell hozni az orvosokat a lakosság tájékoztatása útján. Lehetséges megoldás, hogy a praxist ellátó orvos neve mellett, egy, a rendelõ ajtajára erõsített táblán, változás esetén évente cserélhetõ adatsort hozunk nyilvánosságra:
Az orvos szakképzettsége. (Elfogadva, hogy nem csak ezen múlik, ki milyen színvonalon dolgozik, mégis illendõ errõl tájékoztatást adni. Különösen a több szakvizsgával rendelkezõk esetében, amikor is a definitív ellátás lehetõsége jelentõsen megnõ, ha kellõ gyakorlat is van a szakképzettség mögött.)
Az orvos születési éve. (A választásnál fontos szempont lehet, hogy lehet-e még elég türelme, ideje és energiája egy túlterhelt orvosnak az újabb betegre, vagy ha a magas létszám ellenére sem túlterhelt - kellõ figyelmet fordít-e a rábízottakra?)
Továbbképzési kötelezettségének eleget tett-e? (Több szempontból is fontos adat. Egyrészt a szakmai tudás szinten tartásáról, esetleg gyarapításáról tájékoztat, másrészt segít elfogadtatni az orvos távollétét a továbbképzés idejére és tudatosítani, hogy mindez a praxis mûködõképessége, éppen a betegek érdekében történik.)
Lehetne felsorolni több vagy más adatot is, ez megállapodás kérdése, de feltétlenül szükséges bizonyos tájékoztatás, ha valódi orvosválasztást szeretnénk. És nem is csak a választás megkönnyítése a cél. Ha a hagyományos orvos-beteg kapcsolatban a beteget jobban érdekelné az orvos személye, személyisége, az egyben az egészségügy rangját, társadalmi elismertségét is emelné. Sok elkeserítõ példát tudnék felsorolni a betegek ilyen irányú érdeklõdésének teljes hiányáról, az egészségügy és a saját egészségük iránti közömbösségrõl. Biztosan más kollégával is megtörtént már, hogy a máshoz bejelentkezett beteg ellátásakor „a nekem mindegy, hogy ki, csak valaki vizsgáljon meg” megjegyzést hallatta. Több, a körzetemben élõ, egyébként kifejezetten igényes ember pedig úgy „választott” orvost, hogy aki éppen bent volt a rendelõben, az a kolléga kapta meg a kártyájukat. Azt remélem, hogy adatközlésünkkel elindulhatnánk egy olyan folyamatot, amely az ellentmondást nem tûrõ piacosodás idõszakát éljük, már szinte illetlenségnek számít az érzelmekrõl beszélni. Pedig az orvos és a beteg kapcsolatában az érzelmi háttér talán a legfontosabb tényezõ. Azokban a régmúlt idõkben, amikor a területen dolgozó orvos még általános megbecsülésnek és társadalmi elismerésnek örvendett, azt nem csak a gyógyító munkájának köszönhette. Ez csak azoknak adatott meg, akik képesek voltak egy emberközpontú szellemiséget közvetíteni a rájuk bízottak felé. Ezért kérem a kedves kollégákat, hogy bármilyen „õrnagy úr”, bármennyire is kecsegtetõ „dobozolási” ajánlatára is; pl. egy vérnyomásmérés = 500 forint, tudjanak nemet mondani!
dr. Bényi Zsolt |
|
 |
 |
|
|
 |
