 |
|
 |
| KÖR 1999 Március: Szirupos történet |
„Vízben nem kristályosodó és kristályosodó cukorfélék keveréke, melyhez illó olajok aromatikus nedvek s hangyasavnyomok járulnak.”
Kevesen vagyunk - azt hiszem -, akik ebbõl az idézetbõl azonnal kitalálják, hogy itt és most a mézrõl van szó. Pedig így van. A továbbiakban ne firtassuk a tudomány objektív meghatározását, mert olyasmikkel találkoznánk, ami nem nyerné meg finnyásabb olvasóink kedvét.
A méhekrõl tudnunk kell, hogy a virágos növények megjelenése után lettek a Föld lakói. Úgy 40-50 millió évvel ezelõtt. Létük tárgyi bizonyítéka a gyantás fák könnyébe, a borostyánba ágyazott épségben megõrzõdött méhek.
Mi, mármint az emberek, akkortájt még nem rontottuk a planétán a levegõt. A méhek már akkor is ellátták a virágok beporzását, és ennek kapcsán háborítatlanul foglalkozhattak a méz elõállításával is.
Csak elképzelések vannak arról, hogyan ismerkedtünk meg a méhekkel és a mézzel. Több historikus azt feltételezi, hogy alig 30-40.000 évvel ezelõtt, a tûz megszelídítésekor kaptunk rá a mézre is, miután a gyûjtögetõ emberbõl vadásszá lettünk. A mézrabló állatok példáját követve szerettük meg a szikla- fa- és egyéb odúkban fészkelõ vadméhek mézét. Nem gondolom, hogy ehhez vadásszá kellett válni elõbb. Felteszem, hogy a mézrabló állatok sem ismerik és használják a tüzet, mégis születésüktõl képesek elcsenni a mézet az õstermelõktõl. Nem hiszem, hogy elvetném nagyon a sulykot, ha azt feltételezném, hogy a gyûjtögetõ ember elõbb találta meg a módját a mézhez jutásnak, mint ezt a mai történészek számolgatják. Jobban rá volt szorulva mindenre, ami ehetõ, legyen az magasan vagy mélyen. Emberi hiúságomat bántja, ha azt gondolják az õseimrõl, hogy kevesebbre voltak képesek, mint a sokkal kisebb aggyal rendelkezõ négy- vagy kétlábú kortársai.
A tûz ismerete, vagy inkább a kellemetlen, de sok esetben hasznos füst nevû mellékterméke, biztosan komfortosabbá tette a méz megszerzését. De a hiánya még nem jelenti azt, hogy olyan könnyen otthagyta volna éhezõ, ámde még csak gyûjtögetõ ük- szép- és egyéb apánk, anyánk a sziklaodúból csorgó édes csemegét.
Az írott történelem már legkorábbi feljegyzéseiben is ráakadhatunk mézre és méhre utaló szokásokra, hiedelmekre. Az elsõ híradások ebben az esetben is barlangfalakon „olvashatók”. A spanyol Cuevas de la Arena sziklarajzán látható figurák felfelé verekszik magukat, karjukon tapasztott vesszõkosárral, egy kúszónövényekkel, gyökerekkel beszõtt falon, ami felett méhraj kavarog.
Innentõl aztán már mindenféle feljegyzésben követhetõ a méz pályafutása. A kínaiaknál cca. 2700 évvel Krisztus születése elõtt már orvosi könyvekben szerepel, mint gyógyszer-alapanyag. Többnyire porrá tört ginszeng gyökérrel keverve javasolták idõs és leromlott állapotú pácienseknek.
Az indiai Védákban már úgy szerepel, mint a királyi adók része. Egyre szaporodtak az írásbeli emlékeink hol égetett agyagtáblákon, az Asszír birodalomban, hol papiruszokon Egyiptomban. Asszíriában harci állatként is bevetették a méheket. Méhkasokat dobáltak át az ellenséges csapatokra. Nippur városában istennõje is volt: Mylitta (méhecske) néven. A Bibliában is pontos tanácsokat olvashatunk a méhgondozással kapcsolatban. A sok leírásból leszûrhetõ, hogy a méh háziállatnak tekinthetõ de:
- nem tudjuk megsimogatni.
- nem lesz barátunk,
- nem tudjuk befolyásolni genetikailag, mint a lovat, kutyát.
Viszont elfogadja az ember által épített lakhelyet, itatót.
Innét aztán könnyebb elvenni a mézet, viaszt, virágport, méhpempõt, mint hajdan a sziklafalról.
A méz mindig a gazdagságot, a jólétet szimbolizálta. Megédesítette az ételünket, életünket. Felfedezõ kedvû szakácsok a fõzéshez, tartósításhoz már évtizedek óta felhasználták. Apicius szakácskönyvében olvasható friss, sózott hús sütése mézzel leöntve, és itt szerepel egyfajta sodó receptje is tejjel, tojással és mézzel krémmé fõzve, majd megborsozva.
Az ember a mézbõl is megkísérelt - sikerrel - alkoholos italt elõállítani.
De legkedveltebb minden idõben a mézeskalács volt.
Az eredeti mézeskalács receptek rozslisztet írnak elõ. Felmelegített mézet rozsliszttel gyúrtak össze és akár egy hónapig is pihentették. Aztán búzaliszttel, porcukorral, hamulúggal, esetenként tojással és erõs fûszerekkel összegyúrt tésztához vettek a mézes alaptésztából. Nyújtották, tormára vágták és gyors tûzön sütötték.
A tészta kisütve sokáig elállt. Alkalmas volt asztali- és egyéb díszek készítésére is. A karácsonyfa hazai megjelenésekor nálunk már hosszú ideje virágzott a mézeskalácsos iparág. A betlehemek ismert figuráit elkészítették mézes tésztából, díszítették cukros tojásfehérjével, színes papírral és ételfestékkel kifestették. Így kerültek a fára tartós díszül. Ha már ehetetlenre száradt, akkor sem veszett kárba semmi belõle. Lereszelték, és ezt a reszeléket felhasználták újabb sütemények tésztájához.
Napjaink tudománya sorra bebizonyította a mézrõl mindazt, amit évezredekkel ezelõtt is állítottak róla hívei. Ha lehet - és miért ne lehetne - tartsunk otthon mindig belõle egy üvegnyit. Jól jön kicsinek, nagynak torokfájáskor, vizsgaidõszakban elmeélezõként, bodzavirág szörpbe üdítõként, langyos vörösborba esti gyógyszer helyett és különleges fûszerként a konyhába. Valamint számtalan egyéb itt fel nem sorolt esetben is. Igyunk mézes teát, mézes bort/vajas kenyeret, betartva a régiek hitét, miszerint:
„Ami mézzel kezdõdik, végig édes marad.”
Dr. Kendéné Toma Mária
anyok@uze.net
|
|
 |
 |
|
|
 |
