 |
|
 |
| FAKOOSZ tervek |
FAKOOSZ TERVEK / Az alábbi cikk a Látlelet 2005. májusi számában jelent meg. /
Köztudott tény, hogy a FAKOOSZ Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének eddigi tevékenysége a honi civil szerveződés egyik sikertörténetét jelenti.
Először vidéki családorvosok ötlete, igénye alapján született, s gyors virágzásnak indult. Egy olyan korban történt ez, amikor évtizedek, mondhatni nemzedékek óta feledésre ítélték a civil szféra ezen igényét, és amikor országszerte még alig ébredezett a kezdeményezőkészség.
Sajnos azt is tudjuk, hogy az ilyen jellegű sikerek azóta sem számítanak hétköznapinak.
A szervezet nőtt, növekedett s egyre többet vállalt. Fokozatosan annyi tapasztalata gyűlt össze, hogy másoknak is segíthetett, és az egész magyar alapellátás hasznára, ezzel pedig természetesen a magyar egészségügy javára is működött. A koronát erre azt tette fel, hogy két lépésben a Magyar Orvosi Kamara számára adott, „saját nevelésű” vezetőt. Először főtitkárt, aztán elnököt, s mindkét esetben kétségtelenül áldozatot és a szolgálat szellemét vállaló embert.
Ez a szellem egyébként alapfilozófiája a FAKOOSZ kollektív vezetésének.
Azonban a torlódó történések, a folyamatok letisztulása, és éppen ezek a sikerek (is), odavezettek, hogy a feladatok lassan átkerültek más kompetens szervezetek hatáskörébe. Alapvető példa erre a szakszervezeti típusú jog, melyet csak az EDDSZ, vagy a lassan felálló MOSZ gyakorolhat.
A FAKOOSZ tehát éppen fénykorában kezdte azt érezni, hogy okafogyottá válhat.
Lehet-e okafogyott azonban egy jólműködő szervezet akkor, amikor a gondok egyre sokasodnak? Semmi esetre sem!
A FAKOOSZ tehát úgy döntött, hogy megtalálja a maga számára „testhezálló” munkát.
Idei kongresszusa Gyulán zajlott, és az április végi esemény adott alkalmat a Miniszterelnöknek is arra, hogy az alapellátással kapcsolatos elképzeléseit a közvélemény elé tárja.
A bejelentések leglényegesebb elemei ekkor még nem voltak pontokba foglalva, vagyis a 21 pontról nem esett szó, viszont néhány csomópont köré tömörítette már akkor is elképzeléseit.
Említést tett arról a meggyőződéséről, hogy a magyar egészségügy részesedését a GDP-hez viszonyítva az európai átlagra kellene emelni. Kifejtette véleményét arról is, hogy az alapellátás jelentőségénél fogva többet érdemel, mert az egészségügy egészén belül is az európai átlag alatti arányokban dotált. Bejelentette, hogy ezen is változtatni akarnak. Szóbakerült a „praxisalap” létrehozásának szükségessége, hogy a betöltetlen praxisok kérdésében előrelépés történhessen, és kevesebb legyen a gazdátlan praxis, igazságosabb nemzedékváltás, de ígéretet tett arról is, hogy az orvosokat sújtó összeférhetetlenségi törvény ellentmondásait is feloldják.
Lassan természetesen történelmi tapasztalattá válik, hogy az ígéreteket – amíg csak a szavak szintjén jelennek meg – óvatosan fogadjuk. Ennek megfelelően a jelenlevők is óvatos reménykedéssel vették tudomásul a bejelentéseket, azokkal egyébként teljesen egyetértve.
A háttérbeszélgetésekben magától értetődően merült fel egy alapvető gond. Éspedig a tervek kommunikálásának veszélyei. Ugyanis az alapellátás egyszer már átélt egy közvetlenül utána megszakadó reformot, s annak következményeit, a felé irányuló ellenszenvet, nevezzük nevén a tényeket: irigységet. Azóta ez mindenki előtt nyilvánvaló módon értelmetlenné vált. Ennek bizonyítéka, hogy míg egy időben attól féltek, hogy a szakma az alapellátást el fogja árasztani, most százával állnak üresen az egykor vonzónak hitt praxisok. A gyanakvás szelleme azonban megmaradt, s nem tett senki semmit azért, hogy visszatérjen palackjába. Ez a bejelentés is sokaknak azonnal ezt a veszélyt juttatta eszébe. Ezért fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy a Miniszterelnök egyszerre két dolgot jelentett be. Emelni kell az alapellátás részesedését, de ugyanakkor az egészségügyét is a nagy egészből. Vagyis értelemszerűen nem más ágazatok rovására fog történni a változás. Ezt igen fontosnak tartjuk, így szeretnénk megvalósulva látni, és sokan jelentették ki, hogy más területen dolgozó kollégáink felé ezt az óhajunkat közvetíteni kell.
Az azóta eltelt idő meghozta a 21 pontot, s ebből már pontosabban is tájékozódhatunk. Ami az alapellátás kiemelt helyzetét illeti a 8. pontot értelmezhetjük úgy is, mint amely az ígéretekből kettőt magába foglal, és eleget tesz az óvatos kommunikáció igényének is. A terv természetesen nem nélkülözi a többlet feladatokat sem.
Ami viszont az összeférhetetlenségi törvényt illeti, annak módosítását éppen a miniszterelnöki bejelentés után három nappal szavazta le a koalíciós többség.
Most pedig egy percre-pontosan aktuális zárójel.
Miközben e sorokat írom, a háttérben szól a televízió. A 21 pontot vitatók egyikétől éppen e pillanatban kaptunk a Napkeltében egy döfést. A párbajban résztvevő képviselőnő a háziorvosokat említi, mint olyanokat, akik minimál béren jelentik be magukat, és „többet akarnak kivenni a rendszerből mint amit betesznek”. Előtte másodpercekkel még arról beszélt, hogy üdvözli a végre felbukkanó forrásnövelő szándékot. Vagyis elismeri a forráshiányt, de az annak megoldására tett - eleddig egyedül lehetséges – kényszerlépések egyikét kárhoztatja, olyan megoldást melynek célja a működőképesség megtartása, hiszen itt működési költségekről van szó és nem profitról. Közben nem tesz említést a szintén minimálbéren bejelentett milliárdosokról. Mi az oka ennek a folyton visszatérő egy meleg-egy hidegnek? Értik a gondjainkat, vagy nem? Ütnek vagy simogatnak? Támogatni akarnak a jobb munka reményében, vagy csak úgy tesznek mintha? Lám milyen könnyű elrontani azt, amit más esetleg megpróbál jól kommunikálni. A végső kicsengés, hogy még mindég a frusztráció marad alapérzésünk, hogy eluralkodik a kétely? Szerintem a Miniszterelnök „gyulai szándéka” – legalábbis a kommunikáció szintjén – ezzel a képviselői hangnemmel ellentétes volt.
Ennyit a kongresszus nagy eseményéről, s most térjünk vissza a FAKOOSZ-hoz.
A miniszteri bejelentést követő napon zajlott a FAKOOSZ közgyűlése, melyen a jelenlevők, az új feladatvállalással kapcsolatos, és a vezetőséggel közösen kialakított terveim elfogadását azzal jelezték, hogy személyemet választották meg elnöknek a következő három éves ciklusra.
Programbeszédem a Kör legújabb számában olvasható, abból itt csak néhány gondolatot említek meg az egyebek között.
Álljuk a sarat évtizedek óta, és maradékelven tengődve, a hiány okozta hiányosságokért kialakuló konfliktusokat felvállalva, az állam kényszerű, vagy megbocsáthatatlan rövidlátását fedezve, életéveink feláldozásával bizonyítjuk eskünkhöz való ragaszkodásunkat. Az az érzésünk, mintha azt várnák, hogy rabszolgasorsunk lassan már genetikailag kódolódjon belénk, s utána már észre se vegyük, hogy mi folyik velünk. Meddig mehet még ez így? Meddig képes egy ágazat szükségállapotban élni?
Talán ez a legsarkalatosabb pont. Mikor kerül egy olyan ember, egy olyan erő, aki-amely a pénzügyi gondolkodást meggyőzi arról, hogy ide nagyon is érdemes adni. Egyhamar nem remélhető ilyen teljesítmény. A pénzügyi gondolkodás makacs, s refraktér minden ilyen kísérletre. Nem tehetséges vezető, vagy jó miniszter híján, hiszen sorra bukkannak fel okos és tehetséges emberek is, hanem, mert napjaink pénzpolitikája az eddigieknél is nagyobb mértékben alkalmazza a számokkal való zsonglőrködést, a konkrét módon megfogható, asztalra pengethető, lobogtatható forintok meg az átláthatatlan számsorok mutogatásának módszerét. Úgy látszik európai befogadásunk is erre ösztönöz. A humán erőforrás ápolása, vagy az életminőség, nem ilyenek. Hogyan lehet ezt olyan időkben elmagyarázni, amikor a mindenkori állam magát a humán erőforrás újratermelését is évtizedek óta a családokkal fizetteti meg, s hagy rohanni egy demográfiai katasztrófába? Kit vigasztal az, hogy európai trendről van szó, s hogy számítások szerint 400 év múlva születik meg az utolsó európai? Annál nagyobb a baj. Közben azt is tudjuk, hogy mi 2050-re elérhetjük a világbank számításaiban leplezetlenül szereplő hat és fél, hétmilliós létszámot. Hogyan lehet valamit is elmagyarázni olyan időkben, amikor a legszörnyűbb környezetszennyezési drámák sem képesek a világszerte uralkodó profitéhséget megfékezni.
Politikusi szakvélemény szerint a mindenkori pénzügyi gondolkodás nem meggyőzhető, csak legyőzhető. Ez pedig hatalmi kérdés. Szomorú perspektíva. A megszerzett mindenkori hatalmon belüli hatalmi harc kimenetele lehet csak a reménységünk? Csak kényszerhelyzetben profitálhat valamit a nemzet egészsége? Bizony nagyon jól esne hinni a 21 pontnak, bízni, reménykedni benne!
Várjuk hát a puding próbáját. Reméljük enni fogunk belőle, jóízűen, s nem érezzük magunkat újfent beetetve.
Anyagi természetű óhajaink mellett, nem anyagi jellegűek is vannak, legalább olyan fontos, pénzben nem mérhető, szemléletbeli és morális jellegűek.
Próbálják megtanulni vezetőink, hogy csak annyit várhatnak el a hétköznapi orvostól, amire bármely magyar állampolgár képes. Egy eskü nem alkalmas átlényegíteni, emberfelettivé tenni, csak szigorú határok közé terel, olyanok közé melyeknek valamikor, az eskü kitalálásakor, még meg lehetett felelni, ma azonban már igen nehezen.
A pénzt pedig nem ingyenélőnek és pénzéhesnek feltüntetett társaságunk meggazdagodása miatt reklamáljuk. Sajnos a pénz természeténél fogva mindenütt megjelenik. Amikor viszont kénytelenek vagyunk a forint szót kimondani, máris fejünkre hullik a követelődző, vagy minimum az anyagias jelző. A hálapénz-teher egyre fokozódó, s közben egyre csökkenő természetéről felesleges most szót ejteni. Meglepő hír olvasható éppen mostanság a sajtóban, állítólag a lakosság által kifizetett, az orvosok által kizsarolt hálapénz megháromszorozódott. Mire alapozzák ezt az adatot? Már jelvényt – bélyeget – akarnának ránkhelyezni. A hálapénzről elég annyi, hogy nem mi találtuk ki. Még csak nem is eleink. Azt nyakunkra rakták, és általa manipulálnak, véle tehermentesítik a költségvetést. Tűrt Túlélési Technika. Íme a három T egy újabb formája. Ránkhelyezték, s most számonkérik, hogy miért cipeljük? Vazult süketsége miatt vonják felelősségre?
A betegek irányába kitalált, és a megtakarítást szolgáló intézkedéseket mind-mind személyünket előtérbe tolva hajtják végre. Reméljük nem áll mögötte a hátsó gondolat, hogy romoljon csak a viszony a gyógyító és a gyógyított között, inkább ne gyógyuljon, csak a politikát ne terhelje a kellemetlen közlendő, a tiltás, tagadás, torlás. Már megint ezek a T-k. Nekünk kell nap mint nap nemet mondani, és magyarázni a más bizonyítványát? Nehogy a TAJ kártyák érvényességi vitája is a nyakunkba szakadjon. Azt örömmel hallottam, hogy a gyógyszerírással kapcsolatosan lesznek hivatalos falragaszok a várókban, olyanok, amelyek elmagyarázzák a betegnek, hogy melyek az azonos hatású olcsóbb gyógyszerek. Ez szerintem örvendetes, mert védelmünket szolgálja majd, bár a kitalálók nem erre gondoltak. Céljuk a „gyógyszergyárak által megvesztegetett orvosok” drága gyógyszerek irányába ható tevékenységének akadályozása volt, a betegek – mint áldozatok – ilyen módon történő felvilágosításán keresztül. Egy lépés ellenünk. Rosszhiszeműségének alapjait éppen örvendezésünk cáfolja.
Egy örökzöld gondunk, hogy a mai napig nem történt semmi az önkormányzatok és a háziorvosok viszonyának tehermentesítése érdekében. Bár a privatizáció lezajlásával látszólag csendesebb lett a terep, de a praxiscserék terén egyre gyakoribbak a visszaélések. Az orvos itt is kiszolgáltatott. Bizony a praxisalap mellett, a hat hónapos szabály módosítása is kívánatos lenne. Sok visszaélésnek, durva ügyeskedésnek venné elejét.
Az előbb említett politikusi véleményt cáfolva jó lenne, ha végre mégis elfogadnák, hogy a költségvetés érdeke az egészségügy, s benne az alapellátás gondjainak enyhítése. Bár nehezen kiszámítható összegekről van szó, mégis világosan látható, hogy hatalmas megtakarítások érhetők el a jogos érdekeiket figyelembetartó működtetésükkel. Téves megállapítás, hogy a beleöntött sok pénz mit sem ért, mert nem járt struktúraátalakítással. Utóbbi valóban szükséges, sőt nélkülözhetetlen, de a megjelent források azért tűntek el látszólag nyomtalanul, mert a hiány, a sok évtizedes elvonás volt hatalmas, még e látszólag nagy összegekhez viszonyítva is. Az anyagi megbecsültség hazai lajstromán nem léptünk előre, s nemzetközi kitekintésben is csak a „koldusok” között, – néhány helyet.
Most pedig arról beszélnék, amit a FAKOOSZ felvállalna, s ami kollektív bölcsességet tételez fel. Homlokterében az orvosi presztízs helyreállítása, hajdan volt értelmiségi szerepvállalásunk és társadalmi helyünk visszaszerzésének szándéka áll. Ezen a területen látok sok nekünk való tennivalót. Az új orvos-korosztályok vissza kell térjenek a régi forrásokhoz. Az orvosnak ismét példamutató, az egész társadalom felé tekintélyt sugárzó, megnyugtató, kiegyensúlyozott, nem kényszerpályákon mozgó személyiséggé kell válnia.
Emeljük fel végre a fejünket és próbáljunk példát mutatni a széttagolt magyar értelmiségnek is, közös célokat találva, befogadó szellemben, toleránsan, és száműzve a kor eldurvuló harci módszereit.
A végrehajtás igen nehéz, kezdetben akár megvalósíthatatlannak is tűnhet. Egy olyan élő, működő orvos-körökből, klubokból, együttgondolkodó csoportokból felépülő laza és rugalmas, kifelé nyitott szervezet lassú, fokozatos kialakítását tervezzük, melyben mindenki egyénileg, s minden terület adottságai szerint találhatja meg a maga kedvére való tevékenységet. Ezeknek a tevékenységeknek két csomópont köré kellene csoportosulniuk. Az egyik az orvos, mint elit értelmiségi, igényeinek felkeltése és kiszolgálása, gyakorlása, a másik az orvos, mint egyre nagyobb felelősséggel felruházott szakember, szakmai fejlődésének segítése, a kötelező előírások betartását támogatva, és az igényekben is élő módozatokat keresve, vagyis térítésmentesen, és mindenkihez közel szervezve meg a továbbképzést.
A feladatot folyamatnak tekintjük és a vele járó munkát kifelé is nyitva szeretnénk végezni. Vagyis más alapellátásban szerveződő, de akár azon kívüli csoportosulásokkal együtt, meglevő kezdeményeket erősítve, s újakat hozva létre.
Területenként is lehetne tarka a kép, a helyi igények, és lehetőségek szerint, s majd egymást segítve lehetne még tarkábbá és vonzóbbá tenni a palettát.
Segítségünkre siethetne a média, a sokat kárhoztatott gyógyszergyárak, de akár egészségügyön kívüli szervezetek is. A helyi szervezők ügyessége, helyzetfelismerése, a most domináló közönyt legyőzni képes minél több ötlete nagyon szükséges.
Ezenközben a FAKOOSZ megőrizné éberségét és a problémákról, azok megoldási módozatairól nem szűnne meg gondolkodni. Az így születő anyagot aztán az illetékeseknek adná át muníció gyanánt.
Kérjük a kollégákat, hogy vegyenek részt a munkában, lépjenek be szervezetünkbe, akár mint tag, akár mint pártoló, és ne azzal kezdjék a közös gondolkodást, hogy ez egy utópia.
Az utó piát hajtsuk fel együtt, az első magyar orvos-értelmiségi klubok alakulása alkalmából.
Dr. Szász István T.
A FAKOOSZ, Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének
elnöke
|
|
 |
 |
|
|
 |
