 |
|
 |
| Dr E.Cs. elmélkedései 06.02 |
DR. E. CS. ELMÉLKEDÉSEI A DEFORM ÉS A REFORM KÖZT
TÉBLÁBOLVÁN
DR. E. CS. pótlólagos kicsinyítő képző nélkül, egyszerűen csak megöregedett. Bár ezt maga még nem észleli tekervényein, de azt érzi, hogy teljesítményét ma már olyan „tényezők” is befolyásolják, melyek valaha a legmostohább körülmények között sem hatottak rá. E tényezők külsők, és valamennyien azt a kiskaput használják, melyet a remény fogytának belső tényezője nyitott számukra.
Míg az idő tág távlatai lehetővé tették annak elfogadását, hogy átmeneti periódusokat élünk, lesz még szőlő lágykenyér, meg egyebek, ¬– barátunk nagy természetességgel „teljesített”, s várta azt, hogy Kronos, a sors, a Gondviselés, de akár a történelem kiegyenlítő logikája, elhozza az eredményt is. Ma már ilyenre nem nagyon maradt ideje.
Valaha, midőn az élet különböző területein körbepillantott a derék öreg, már akkor is látott erre apró példákat, midőn életkora még legfeljebb a „derék” jelző használatára jogosítá. Voltak ágazatok melyeknek, és személyek kiknek itt-ott, ez-az sikerült. Csak az egészségügy nem került soha ebbe a helyzetbe, mint ágazat, s kollégái közül is csak kevesek, mint személyek, és nem is mindenkor a teljesítményeik jogán.
Az egészségügy valahogy sokkal erőteljesebben tartozott hozzá a nagy egészhez. E. CS. azt figyelte meg, hogy ott javul ennek helyzete, ahol a nemzet egészében is virágzani kezd. Nem akarta túlértékelni választott hivatása jelentőségét, de sokszor az volt az érzése, hogy ez fordítva is igaz.
A valóságban azonban sejti már az öregúr, hogy kéz a kézben megy ez a kettő. Hiszen virágzani csak egészséges nemzet tud, s csak a virágzó nemzet képes törődni egészséggel, kultúrával, s más a globalizálódó világban haszontalannak tartott dolgokkal.
Mire számíthat hát manapság a magafajta, de akár a nála ifjabbak fogyatkozó serege? Hiszen az ország helyzete, mint arra a választásokat követő néhány nap után fény derült, igencsak nehéz. Baj van. Pár hét előtti dübörgéseknek már csak emlékeiből él az azelőtt lendületet sugárzó, most „vigaszt” nyújtani igyekvő sajtó.
E. CS. nem ellensége az újnak, hosszú pályafutása során mindenkor sikerült újítania és a mások próbálkozásait is szívesen vette. Még az elvetélt szűrési programban is elsőként vett részt, viselvén minden nyűgét, s remélve, hogy esetleg lehet belőle valami. Aztán szomorúan látta azt hamvába hullani. Először alant, mikor például a laboratórium figyelmeztette, hogy a szűrésre küldött anyagnak szaga van, majd odafenn is ejtették az egészet. Pedig jól is lehetett volna csinálni, de nem elvonás-visszaadásos módszerrel.
Eszébe jut az örök szlogen az egészségügyről, mint lyukas zsákról, melyet oly előszeretettel kapott fel a pénzügyi agyak sokasága, de azt is tudja, hogy még soha senki nem beszélt ilyen nagy lendülettel mondjuk az alapellátás zárt kasszáján ármányosan ejtett likakról.
És most ismét itt állunk a reform előtt.
Sikert kívánna hozzá, de az alapállást eleve nem érzi bizalomgerjesztőnek. Most éppen – cseppben a tenger eseteként – kísért az operaház „modernizálásának” véget nem érő nyitánya. Ott is rámentek a fűnyíróval arra, ami a világon sehol nem működik ilyen módon. Majd megspórolnak 300-400 méter autosztrádára valót, s tönkremegy egy világszínvonalú együttes, országunk egyik büszkesége. Korszerűsítésnek nevezik, hogy évi 56 előadással kevesebb lesz. Mintha a könnyelműen sok előadás számának csökkentése lenne a cél, és nem a kultúra minél szélesebb körű terjesztése. Valahogy így lesz nálunk is, teszi fel a kérdést?
Hátha, hátha végre valaminek eredményes folytatása lehet, mondaná, – aztán felesel a valóságismeret, a sok rossz tapasztalat. Ott, ahol forrás kell, mit remélhetünk az elvonások évadján?
A másik örökzöld vitatéma is felhangzik benne. A magántőke bevonása. Még az átkosban lezajlott neveltetése, a tőkével kapcsolatban nem sok pozitív emléket hagyott. Az annyi éven át titokban várt szép új világ pedig egyáltalán nem cáfolta azt, amire a szenvedésekkel telt negyven év alatt okították. Mit lehet hát várni a tőkétől. Híreket kap nyugat felől, hogy akad hely, ahol valamennyire működik, bár a gazdaságilag elérhető és a technikailag lehetséges közti szakadék ott is nő, növekszik. Egy, vagy több biztosító? Csődök sora jelzi, hogy nem megoldás, de olyan hír is jön, hogy talán mégis jobban működnek a magán biztosítók mint az állami? Persze melyik ad nagyobb biztonságot, melyik omolhat össze könnyebben?
És ellentmondásos információk is vannak. E. CS. jóhiszemű akar lenni. Hiszen közös cél a nagy gond megoldása. Elfogadhatatlan számára a „minél rosszabb annál jobb”, egyesek által suttogott hangja. Egy agyongyötört nemzet nem bírhat ki már ennyi kudarcot. Siker kell, sikerre van szükség, s helyesebb nem azt lesni, hogy ki éri el. Ismerjük a négyévenként elkezdett próbálkozások visszanyesésének, és másokkal való helyettesítésének megannyi példáját. Így feleselget magával gyötrődve, de új meg új jeleket kap, melyek megingatják reménykedni vágyó gondolatait.
És E. CS. mégis, mégis lesi, keresi az alagút végét. El is bóbiskol a nagy igyekezetben.
Már álmodik. Egyszerre felhangzik az elhalkulni hitt dübörgés. Mi lehet ez? S ekkor azt látja, hogy vakító fényszórójával, lendületesen vágtat szembe vele az Orient Express. A kivilágított ablakokból közönyös, szenvtelen arccal nézegetnek ki a sötétbe, a kötelező kamarai tagdíj megtakarításából utazgató, megkönnyebbült kollégák.
Hideg veríték lepi el és felébred.
Vajon hova utaznak ezek az emberek, a vészféket vesztett vonaton?
Leányfalu
Szász István T.
|
|
 |
 |
|
|
 |
