 |
|
 |
| Ráckevei sorok |
RÁCKEVEI SOROK
Tisztelt Hallgatóság!
Kedvem lenne visszatérni régmúlt idők nyelvezetéhez, hogy ez is megvédjen mindentől, ami nem őszinte.
Látjátok feleim zümtükvel?! kezdeném sokadszor, újra.
Lehet, hogy csak azért kerültem ily keserves hangulatba, mert amikor e betűket leütöttem a klaviatúrán, éppen percre, 85 esztendő telt el ama pillanattól, mely számunkra a hamisság, de sorsunkat nézve az igazság pillanata volt. Kis zászlóm félárbócon, rajta fekete szalag, s a szomszédok ismét megkérdezték: doktor úr, ki halt meg?
Kellenek az emlékezés pillanatai, kell a megrendülés, a magunkba szállás, mert csak így juthatunk el az egyetlen igazsághoz, bármiről is legyen szó. Talán ezért nem szereti ezeket az olyan ember, akinek kedvenc tenyészhelye a zavaros.
Ne gondolja senki, hogy most lőni fogok erre, avagy arra, és nem következik itt anakronisztikus irredenta szöveg sem, balga nem - nem soha s egyéb hasonló. Sőt, nem óhajtok más síkon, vagy egyéb témakörökben sem támadni, csak lelki határokat védek sokféle értelemben. Nem kell lőni, dobálni, hadonászni, nem megyünk azzal sokra. Sem mai gonddal sem történelmivel, mert ami akkor, s azóta történt, az mindünkkel esett meg, s valamennyien egyformán vagyunk esendők, az oda vezető hibákat is valamennyiünk elei követték el, s bűnhődtek messze tévedéseik mértéke felett, mára már velünk együtt. Ne feledjük, hogy a most elkövetett hibák is közösek lesznek a történelem nagy mérlegén, egy korszak, egy korosztály hibái. A szomorú eredmény a megélt jelenünk, s ebből próbál kitörni az ügyeskedő felfelé, hasonló irányú alkalmazkodással, s a tenni akaró meg úgy, ahogyan és amerre kell.
A nyolcvanötön belül arról a negyvenről, a majdnem két nemzedékről, már nem is beszélnék, egyre fogyunk kik azt átéltük. Inkább arról szólnék, ami utána következett?
Másfél évtizede éljük életünket napról napra, évről évre, kongresszusról kongresszusra, s látjátok-e mivé lettünk? Szép hivatásunk ebek harmincadján, magasztos esküvésünk megzsarolásunk szolgálatában, egykor volt elitbéli szerepünk még emlékében is megkérdőjelezve, presztízsünk, becsületünk a bulvármédia és sanda célok eszköztárába süllyesztve.
Mi magunk is romlásnak indultunk. Bennünket okolnak, de igaztalanul. Tudjuk, hogy létező gyarlóságainkat a fennmaradásért folytatott kesze-kusza kapálódzás szüli. Elvették tőlünk levegőnket, s ujjal mutatnak ránk, hogy lám miféle szánalmas fulladozók vannak ott alant, egymást nyomják le, hogy egyetlen szippantáshoz jussanak. Persze beismerjük, van aki többet is akar.
Az anyagi romlás hozta morális válság ideje is elérkezett, és ez nagy veszedelem.
Mit remélhetünk?
Ígéretek hangzanak el a financiális gond megoldására, de ezek a mocsárba elmerülni készülő Münchhausen báró önhaját tépő manővereit idézik. Ha meg külső segítség jön szóba, a mi agyunkban is rögtön kísért az irodalminak nem nevezhető, de plasztikus definíció: valami mutyizás lehet mögötte!? Hiszen a profit bizalomgerjesztő változatai, hazai értelemben, alig ismeretesek.
Ígértek nekünk már mindent feleim, s íme hova jutottunk.
Ígéretet kapunk magas szinten, s három nap után látványosan cáfolja az élet. Gazdasági életünk koronás főjétől – kollégánktól – halljuk azt, hogy a mi érdekünk alacsonyan tartani az egészségügy színvonalát. Politikai életünk jelese vádol meg – éppen, mint háziorvosokat – azzal, hogy nyerészkedésből adunk magunknak alacsony fizetést, és államhivatalnok nyilatkozik arról, miszerint a jó és mindenre kész, mindent megoldani, minden igényt lefedni képes házi betegápolás azért nem működik, mert létezését is eltitkoljuk a betegek családjai elől. Azt, hogy aljas érdekből tesszük, csak finoman érzékelteti. S ez csak az utóbbi napok néhány, véletlenszerűen, látóterembe került példája.
Merre van a hiteles szándék? Mikor kezdhetünk végre hinni, remélni. Hány korosztályunk lép le a porondról úgy, hogy élete egy áldozati generációé volt? Meddig cipeljük még meredek utunkon a mi sziszifuszi terhünket, a hálapénzt? Sorolhatnám!
Egyszer le kellene ülni és mindent elmondani, minden kérdést nekiszögezni a ministrálásra vállalkozóknak és választottaknak. Nem beszédeket mondani, és nem programokat szervezni, és nem behatárolt – általában minél rövidebb időtartamú – kérdezz-felelek fórumokon résztvenni, hanem csak úgy Isten igazában együtt, mintha tűz körül ülő pásztorok lennénk, felfedni a sebeket. Nem előre bejelentett udvarias fogalmazással, hanem az egyenesség nyerseségével, s a megkerülhetetlenség hangulatában.
Korántsem hiszem, hogy akkor biztosabb lenne a siker, de jó lenne, ha legalább nem úgy halnánk meg, hogy alábecsült életművünket, méltatlan szégyeneinket, álmainkat és tovatűnt verítékcseppjeinket a sírba visszük magunkkal.
Mondhatjátok, hogy patetikus vagyok, de este úgy elalvás előtt gondoljátok végig eddigi életeteket. Ki kell egyszer már mondani mindent. Kibeszélni, rónai szelekbe ereszteni, hegyszorosok vad léghuzatába bocsátani, hogy szertehordja, s talán meghallgattassék. Na nem ott fenn, arra a remény egyre fogyóbb, de legalább a betegeink ellenünk hangolt szíve által.
És akkor most egy kicsit egyébről is, ami hamar kiderül, hogy mégsem igazán az.
Mi a FAKOOSZ-nál egyszer csak úgy éreztük, hogy az itt egybegyűlt nagyérdemű szervezetek, erejükhöz és lehetőségeikhez mérten végzik a dolgukat, képviselik társadalmi rétegünket a különféle szinteken. Arra az elhatározásra jutottunk, hogy eddigi harcos múltunkból az aprómunkát megőrizve, segíteni fogjuk őket a háttérből, de egyébként egy másik és eleddig elhanyagolt feladatot próbálunk felkarolni. Nem egyedül, hanem velük együtt, mert másként ez nem lehetséges. Sőt az orvos-társadalom egészét is megszólítva.
Megpróbálunk elindítani valamit, talán egy mozgalmat (?) azért, hogy az orvos ismét elfoglalhassa helyét az értelmiségi elitben, ott, ahol őt a minden rendű és rangú beteg látni akarja ahhoz, hogy bizodalma legyen benne. És ezzel már a másik célt is kimondottam: az orvosi presztízs helyreállítását szeretnénk szolgálni.
Az út a mai mélységekig hosszú volt, és ezért tudjuk, hogy a visszakapaszkodás még hosszabb lehet. De valamivel, valahogyan, valamikor el kell kezdeni. Talán még nem késő.
Hangsúlyozom a cél nem az, hogy mások fölé emeljük magunkat, hanem az, hogy oda jussunk, ahol az általunk szolgált társadalom – és nem a politika – elvárja, hogy legyünk.
Szólítunk minden olyan orvosokból álló helyi szervezetet, szervezkedést, csoportot vagy baráti társaságot, hogy függetlenül kedvelt hobbyjuk, vagy érdeklődési körük mibenlététől jelentkezzenek, próbáljanak megerősödni, bővülni és tudatosabban tenni, amit tettek, vagy amit ezután elhatároznak elkezdeni, a kultúra, a művészet, a sport, s közben a szakma területén. A FAKOOSZ tagjaiként, vagy mint pártoló tagok, velünk együtt, vagy mellettünk, kezdődjön meg egy hangyaszorgalmú fokozatos munka. Ne jelentsük ki eleve, hogy ez utópia. Az európai ember történetében a polgári szerveződésnek szép hagyományai vannak, s az elakasztott és mégis annyiszor hiányolt magyar polgárosodás mégis rendelkezik hagyományokkal.
Más vonatkozásban hangzott el, véletlenül éppen az írásom elején emlegetett évforduló idézte eseményt követően elszakadt kisebbik hazában alkotó két nagy Sándorunktól, az összesen öt, sors-súlyú szó. Előbb Makkai Sándortól az, hogy „nem lehet”, s aztán – ugyan ott – Reményik Sándortól az, hogy: „lehet, mert kell”.
Mi most a lehet, mert kell állapotában vagyunk, és az amiről beszéltem rajtunk múlik. Nem politikusokon, nem finanszírozási trükkökön, nem aktaszagú hivatalokon, nem önkormányzatokon, s nem gyártókon meg ügynökökön. Vagyis megmutathatunk valamit, ha van kitartás és van hit.
Mert ha nem, akkor panaszaink súlytalanná válnak, próbálkozásaink hitelüket vesztik és a minket bedarálni készülő globalizációs trend, egy önmagát elemésztő kor, gyógyító mesterséget mímelő, állandó szorongó védekezésben leledző, fogukat vesztett fogaskerekekhez hasonlatos cserealkatrészeivé silányít.
Hívunk tehát ismét mindenkit a FAKOOSZ hangján, de nem csak a FAKOOSZ zászlaja, hanem közös zászlóink alá.
Ha volna ki demagógiát sejt e magunkbanéző-körülnézésem mögött, vagy valami mostanság populizmusnak nevezett szándékot, azt emlékeztetném arra, hogy korosztályomat egy élten át követte a demagógia, ezzel elégítették ki minden igényünket, s ezzel tereltek erre-arra. Lassan egész történetünk a demagógia története lett. Ha mi felszólalunk, vagy felzokogunk, s akár ha tervezünk valamit, az már demagógiának hat. Olyan ez, mint a zsarnokság, hisz annak eleven része volt. A világirodalmi súlyú Illyés Gyula vers így is értendő. Egy mondat a demagógiáról
Tehát próbálkozzunk kitörni a nekünk szánt cellából. Hiába várjuk, hogy kiszabadítsanak, s diadalmenetben hordozzon a nép, mint egykoron Táncsics Mihályt. Ha sikerül, amit teszünk nem csak magunkért, hanem egy országért tesszük, egy országért mely – az egykori, és fogyni ma sem akaró rossz szándék ellenére – még 85 év után is áll, s talán haza is lehet még belőle, és benne egészségesebb lehet egy nemzet. Testben és lélekben.
Leányfalu
Szász István T.
|
|
 |
 |
|
|
 |
