 |
|
 |
| Dr E.Cs. a vérzivatarban |
DR. E. CS. A VÉRZIVATARBAN
Trombita harsog, dob pereg, megverve hever a sereg. Villám cikázik, rágalom szól, húzzák a talajt lábunk alól. E. CS. kínjában kecskerímekre dúdolgat magában. Közben meg kecskerémeket lát.
A baj, hogy ezek a rémek nagyon is valóságosak s nem szelíd mekegéssel rágják szerény kórójukat, hanem gátakat nem ismerve szórják az áldásnak nevezett átkot fejünkre.
A hajdan irigyelt E. CS. a kör, majd család, végül háziorvos, aki szakorvosok hadától kellett féljen, nehogy lerohanják szakmáját, most öregedő társaival a látóhatárt kémleli, akad-e még bátor „aranyásó” ki e kies tájra téved? Halihó! Pedig van itt még aranyér. Csupán „utána kell nyúlni” gondolja E. CS. kajánul. Ez lenne az ára annak, hogy végleg megbizonyosodjanak: csak ér van, s az arany nem arany. Így meg mit sem ér az aranyásóknak, bár a fenti módszerrel akár annak is nevezhetnék. Rövid történet, hamar kialakult helyzet és még nincs itt a vége. A fiúk a bányából egyre fogynak.
Tervezni bíztattak, nagyívű pályaképpel kecsegtettek, s most részben ugyanazok intenek „takarékosságra”, „önmérsékletre”, s ha úgy gondolják fenyegetnek is. Mintha rajtunk múlna. A sok orvos-beteg találkozásunkról, s a felírt medicinákról szóló statisztikákat lobogtatják árva fejünk felett. Ki nem mondanák, hogy annak nagyobbik részét a „szakma” felettünk álló valamelyik nagyja írta elő, s nincs jogunk felülbírálni. Vagy mégis? Szálljunk szembe a beteggel, aki bizalmát (esetleg ismerjük el ennél többet is) helyezte a nagymenő kollégába, s annak utasításait hozza el hozzánk? Íjuk felül, vállalva minden objektív és szubjektív kockázatot?
És viseljük el annak terhét is, hogy elültették a hitet, miszerint jutalmat kapunk, ha olcsó gyógyszert írunk fel. Hogy a vizitdíj a mi zsebünket üti. Csakhogy elfelejtik kommunikálni az ezen összegnél nagyobb elvonásokat.
És zavaros, minden zavaros. Mi miért van, mennyire kell komolyan venni, milyen cél van valódi hátterében?
E. CS. a még aktív kollégáit sajnálgatja, gondjaikkal képtelen nem azonosulni. Figyel a hegyről, mint látását lassan vesztő öreg sámán és övéiért sír. Manitu azonban hallgat, s véle minden istenek. Csak azok verik fel a csendet hangos kurjongatással, akik magukat most valóban annak képzelik.
Tippelget az öreg. Meddig van még tartalék ebben a társaságban, hogy ellássa betegeit. Miközben a vizit és receptdíj ötletek – magyarázatok szerint – a hálapénz megszűnését is céloznák a kialakuló helyzet éppen pont hálapénzért kiált. Mert hiány van! S a hiány pótlására semmi remény. A társadalom pedig ezt előbb utóbb érzékelni fogja és önmagát megsarcolva megint zsebébe nyúl (mert van a dolognak egy ilyen oldala is). Aztán amint majd haladunk előre, már hiába nyúl, mert az is üres lesz (na ez a másik oldala).
Akkor jön még csak a haddelhadd.
E. CS. visszagondol az eltel másfél évtized ígéreteire és reményeire. Honnan hova jutottunk. Mennyi hazugság, mennyi ármány, mennyi naiv hiszékenység, s mily kevés őszinteség, – motyogja maga elé.
Pedig szépnek mutatkozott, s lehetett volna még szebb is.
Először még csak a házunkban sóztak szegény fejünkre, onnan a szakmán belülről. Aztán eljött a házon kívüli ütlegek sora is.
Vajon, ha az alapellátás rosszul működne mit tennének? Kérdezi magától a kiérdemesült vén. Akkor is mernének még megszorítani, kevesebbért többet követelni? Vagy itt már minden mindegy. Ott felül semmit sem mérlegelnek. Csak megtakarítani kell, csak pénz kell, csak lukak betömködése folyik.
Vagy a pénz csak elfolyik?
Leányfalu
Szász István T.
|
|
 |
 |
|
|
 |
