 |
|
 |
| Egy kis diabetológia |
Mumus vagy őrangyal?
Annalisa Rubino manchesteri kutató 31.300 orális szerekre már nem kielégítően reagáló 2-es típusú cukorbeteg adatait elemezve megállapította, hogy másfél évvel a HbA1c szint 8% fölé emelkedését követően, csupán a betegek egynegyedénél kezdték el az inzulinkezelést. Még öt év múlva is csak minden második beteg kapott inzulint. Gregory A. Nichols (USA) angol kollégájával egyidőben mutatta ki, hogy 29 hónappal a 2-es típusú diabéteszesek inzulinra állítása előtt az átlagos HbA1c szintjük meghaladta a 10%-ot! Egyre több szakirodalmi adat utal hasonló tapasztalatokra. A kedvezőtlen jelenségek felhívják mind a betegek, mind az orvosok figyelmét az eddigieknél lényegesen határozottabb kezelési módszerek alkalmazására és főként az inzulinkezelés szükségességére, időbeni bevezetésére.
Az Amerikai Diabetes Társaság (ADA) idei kongresszusán elemezték egy átlagosnak tekinthető amerikai 2-es típusú cukorbeteg jellemzőit, tehát őt, aki 15 éve diabéteszes, 90 kg súlyú, három fajta vércukorcsökkentő tablettát szed, köztük roziglitazont, HbA1c szintje 9% és folyamatosan visszautasítja az inzulinkezelés bevezetését, egyebek között arra hivatkozva, hogy ez tovább növelné a testsúlyát. Kétségtelen, hogy a glitazon kezelés kedvező hatású lehet a vérzsírok szintjére, mérsékelheti a cukorbetegek között igen gyakori májelzsírosodást is, de alkalmazása esetén a 9%-os HbA1c szintet legfeljebb 1%-kal képes csökkenteni, ami még mindig távol áll a kívánatos 7% alatti szinttől.
Nemrég vezették be az Egyesült Államokban (majd rövidesen az Eu-ban és így nálunk is) az exenatid injekciót, amelyet naponta kétszer kell a vércukorcsökkentő tabletták mellé adni, növelve ezek hatékonyságát és emellett képes a testsúly 1-3 kg-os csökkentésére is. Viszont tény, hogy ez még mindig nem elégséges a hosszútávú életkilátások javításához, amennyiben a kiinduló HbA1c szint 9%. Ráadásul az exenatidot - az inzulinhoz hasonlóan - injekcióban kell beadni. A betegek egynegyedénél hányinger léphet fel az adagolás kezdetén és a kedvező anyagcserehatás – az eddigi tapasztalatok szerint – többnyire csak néhány évig tartható fenn. Ezt követően csupán az inzulin bevezetése jelentheti a megoldást.
Betegünk számára tehát az egyetlen járható út, a gyakran és sokszor meggondolatlanul visszautasított inzulinkezelés. Az első lépés megtételére feltétlenül rá kell beszélni a beteget. Milyen megoldások kínálkoznak? Amerikában csakúgy, mint már Magyarországon is az egyik fajta lehetőség: a többnyire naponta egyszer (este vagy akár reggel) alkalmazandó hosszú hatású analóg glargin inzulinnal kiegészíteni az eddigi tablettás kezelést. Ez akár több mint 2%-os HbA1c szint csökkenést is eredményezhet. Hasonlónak bizonyult a szintén hosszú hatású analóg detemir inzulin adása naponta egy vagy két alkalommal, szintén a tabletták mellé. Bármelyik hosszú hatású inzulint is alkalmazzuk, nem kell számítani 1 kg-nál nagyobb súlygyarapodásra. A másik ígéretes lehetőség az ultra gyorshatású és NPH analóg inzulinok keverékeit naponta kétszer, közvetlenül reggeli és vacsora előtt adni. Ezek akár 3%-kal is képesek csökkenteni a HbA1c szintet. Mindkét fajta inzulinterápiára érvényes, hogy szinte elhanyagolható a hipoglikémia veszély és igen kevéssé gyarapodik a testsúly.
Külföldön és már sok hazai diabétesz-gondozóban is az inzulinra állított betegeknek a kívánt gyakorisággal telefonon vagy interneten keresztül lehet utasításokat adni az adagok emelésére, módosítására, a hipoglikémiák kivédésére. Ez nagymértékben növelheti a betegek önállóságát, fokozza felelősségtudatukat és a kezeléssel kapcsolatos elégedettségüket. Ne feledjük, minél előbb kerül sor az inzulinkezelés bevezetésére, annál tovább lehet fenntartani – akár 10-15 éven keresztül – a viszonylag egyszerű inzulin adagolási módokat és ritkábban vagy akár sokkal később szükséges áttérni a napi többszöri inzulinadásra. Az inzulinkezelést az önmagáért felelősséget érző cukorbeteg soha ne tekintse mumusnak, mert valójában őrangyal.
Forrás: Cukorbeteg Élet magazin (www.mcd.hu)
|
|
 |
 |
|
|
 |
