 |
|
 |
| Dr E.Cs Elmélkedései első nyugtával |
DR. E. CS. ELMÉLKEDÉSE ELSŐ NYUGTÁVAL DICSÉRT NAPJÁN
Barátunk – szó ami szó – taccsra került. Joggal mondhatja ezt, minekutána olyan feltételeket teremtettek számára, melyeknek megfelelni nem óhajtván, saját magát cselezte ki a partvonalon túlra. Most várja, hogy az önkéntes kidobást követi e bedobás az ellenfél részéről, vagy ez volt az utolsó dobása.
Kiérdemesült ismerősünk majdnem 53 év egészségügyi tevékenységgel a háta mögött, melyet csupán két esztendő valódi „fizikai” kényszerszünete szakított meg még a „daliás időkben”, most csalódottabb mint annak idején.
Milyen egyszerű volt tovatűnt kezdő éveiben eligazodni. Mennyire világos volt akkor, hogy mi a gaz s mi a nemes. Szó szerint kapott élő eli-gaz-ítást ez ügyben. Csakhogy miként igazodjon el jó és rossz szándék, jog és jogtalanság, hasznos és káros beavatkozások között mai napság a kezdő vagy haladó gyógyító ember. S akkor nem is szóltunk – gondolja kora szerint elvárható empátiával – azokról a nagy tapasztalattal rendelkező idősödő orvosokról, akik még erejük teljében vannak, köztük nem egy nemzetközi hírnevet is szerzett, s íme utcára kerülnek. E. CS. szinte hallja a magas szózatot: el is lehet menni! A visszhang lelkében mint ama sporteszköz, faltól falig vergődik. Elmereng az évek óta hallott igéken. Ugyanazok mondták már, hogy világviszonylatban sok a magyar orvos, azt is, hogy kevés és, hogy sok a felesleges orvos, majd, hogy 7000 kellene még belőlük. Aztán azt hallottuk, hogy ne jöjjön ide határontúli orvos majd, hogy hozzunk orvosokat a határon túlról, hogy nincs iskolateremtő orvos, és hogy ne betonozza be magát iskolateremtéssel senki, hogy maradjon egyhelyben, hogy legyen mobilis és tanuljon meg költözni, hogy ne áruljon hazát meg, hogy: mehet, ahova akar.
Jól tudja, hogy ő és kortársai, de a valamivel fiatalabbak is, hiába terveznének már ilyesmit, s köztük nem is volna oly népszerű az idegenbe való menekülés.
Mit tegyenek hát?
E. CS. bevallja magának, hogy megkönnyebbült, amikor az adminisztráció nevetségesen felduzzasztott és felesleges halmazától nyugdíjazásával megszabadult. Sajnos azonban nem tud elszakadni kollégáitól, kikhez szervesen köti egy élet empátiája. Soha míg él, nem lesz képes közönyös lenni a magyar egészségügy és a benne dolgozók gondjain tépelődvén.
Vajon jól járt el, amikor nem volt hajlandó elektronikus jelentéseket fabrikálni a pro-família receptekről? Azt mondta, hogy majd besétál utódjához, kinek kezébe helyezte saját egészségügyi ellátásának ügyét, és ott megírják receptjeit. Most azonban egykori munkatársai pironkodva állítják ki számára a nyugtát. Ma vette át első „nyugtával dicsért” receptjeit, s az eset bevallja annyira felkavarta, hogy a papírdarabkát bekeretezve odahelyezte az egészségügyben élete során elnyert kitüntetések mellé.
E. CS. számára világos, hogy nem változtatna már az ő sorsán a 300 forint megtakarítása, bár kerülhet ennél drágább egészségügyi helyzetbe is, de amikor a kis papírfecnit – gyermekeiként szeretett egykori munkatársai – kitépték a tömbből, és lesütött szemmel átnyújtották, körülvette ismét az embertelenség rideg hangulata.
Együtt viseli el ennek dermesztő hatását a beteg és orvosa, és a jól edzett tömeg – kevés kivételtől eltekintve – csendesen tűri a megalázó helyzetet. A sarc működik, a félretájékoztatás hat, a közöny és egzisztenciális szorongás igazolja a terv készítőinek feltételezéseit.
Belefáradt már az ország. Csend van.
E. CS. nem is szeretne zajt hallani. Inkább emberséget tapasztalna, átgondoltságot, a beteg iránti empátiát észlelne, elégedett gyógyítókat látna. Farizeus szavakon túl azonban a vámszedők részéről nem észlel erre mutató igyekezetet, felsőbb igényt. Eszük ágában sincs ruháikat tépni, mellüket verdesni. Pontosabban ez utóbbit ellenkező előjellel igen.
Nem személyeskedne, mert az okokat nem lélektelen végrehajtókon akarja számonkérni, nem a kor hősein, nem is téveszmék vagy ideológiák megszállottjain. Tudja, hogy az emberiséget elérte a globalizáció hullámzásának peremén úszó szenny. Tudja, hogy elérkezett a zavarosban halászás természetesen feltételezhető ideje.
Hol vannak azonban a megoldásra törekvés jelei? Hol vannak a nagy gondokra, a közelgő nagy veszedelmekre való felkészülés, felkészítés megnyugtató kezdeményezései? Csak a politikai csatározások csetepatéja hallható. A megoldáskeresők hangja elvész a csatazajban? Vagy már meg sem szólalnak? Talán nem is keresik a kiutat?
E. CS. a maga módján még próbálná túlkiabálni a zajt, de egyedül nem megy. A szakma pedig elfoglalja magát a túlélés küzdelmével. Kollégánk megállapítja, hogy a felkészületlen magyar egészségügyet belerángatták egy kalandtúra végigutazásába, de ezt követően nincs hova hazatérnie. Mintha otthonát időközben a lakásüzérek kezére játszották volna. A túlélésre spekulálók nem veszik észre, hogy csendes biztonságot sugalló félreállásukkal, visszafordíthatatlan folyamatok szekértolói lettek.
Marad tehát a kérdés: ha minden lezajlott már, gyilkosságról fog beszélni az utókor, avagy öngyilkosságról?
Szász István T.
|
|
 |
 |
|
|
 |
