 |
|
 |
| Szováta-kerekasztal |
FAKOOSZ EGÉSZSÉGÜGYI KEREKASZTAL SZOVÁTA
A jaróbeteg szakellátás jelenlegi helyzete a varható változások tükrében
A FAKOOSZ egészségügyi kerekasztalának megtisztelő felkérése alkalmat ad arra, hogy közelebbről megismertessem önökkel a szakorvosok helyzetét és véleményét. Ezt a két ágazatot az oszd meg és uralkodj elve alapján mesterségesen választották szét egymástól. Érvényes ez a rendszerváltás előtti időre ugyanúgy, mint a 89 óta eltelt időszakra.
Aki a 80-es évek közepén a kórházi felfelé ívelő ranglétra helyett a szakrendelőt választotta, azt mindenki őrültnek nézte. Egy orvos, aki nem kórházban dolgozott, az akkori orvosi közvélekedés szerint nem lehetett jó orvos, lenézett volt.
Aztán jött a rendszerváltás, a körzeti orvosból háziorvos lett, mi szakorvosok pedig irigykedtünk, majd kritizáltunk, és megint sikerült bennünket, egy természetes teamet, a definitív ellátás valódi gazdáit megosztani .
Vártuk, hogy mi is sorra kerüljünk, de erre azóta is hiába várunk. A szakorvosi praxisjog máig nem vált valóra.
Pedig az egészségügyi ellátásnak ezt a két területét csak mesterségesen lehet szétválasztani, mert valójában egységes. Szemben a három lábon álló egészségüggyel – melyet egyesek újabban négy, sőt ötlábúra terveznének – én a két oszlopon nyugvó ellátás híve vagyok. Érdekes módon erről először éppen a FAKOOSZ jelenlegi elnökével beszéltünk közel két évtizeddel ezelőtt, s azóta sem változott véleményünk, sőt egyre erősebb meggyőződéssé kristályosodott.
Az alapellátásban dolgozó háziorvosok és az önálló szakrendelők, tehát a kórházi háttér nélküli szakellátók együttesen jelentik a valódi alapellátást. Ez a jelenleg két különálló ágazat az első orvos-beteg találkozások leggyakoribb színhelye, vagyis valódi gazdája.
Az egykori körzeti orvos, a mai háziorvos, tehát az általános szakorvos és a rendelőintézeti vagy bármely más formában letelepült szakorvos együttesen jó, ésszerű, kölcsönös és sokoldalú előnyöknek megfelelő kapcsolattartással hatalmas mértékben lennének képesek csökkenteni a drága fekvőbeteg ellátásba áramló betegek számát. A valódi költséghatékonyságot az alapellátásban (házi és szakorvosi szinten) történő definitív ellátás jelenti. A szubszidiaritás oly sokat hangoztatott elve, itt érvényesülhetne igazán, de ehhez meg kellene teremteni a felteteleket.
A kórházi ellátás és a kórházakban lévő szakambulanciák jelentik a fekvőbeteg- és szakellátás második szintjét. A kórhaz-rendelőintezeti egység mind gazdálkodásában, mind szervezetileg, mind az ott dolgozók érdekeltségét tekintve is teljesen különbözik az önálló szakrendelőktől. A kórházakkal együttműködő rendelőintézetek a progresszív betegellátás keretében egyre inkább a drágább műszeres diagnosztikai és ellátási tevékenységekre kellene szakosodjanak. Hatványozottan érvényes ez most a kórházak csökkenő kapacitása miatt.
Természetesen ehhez szemléletváltás, más szervezés, egyes új szükségletek biztosítása, más feleslegessé váló tevékenységek elhalása szükséges. A háziorvosi csapat nem állhat egyetlen ápolónőből, a szakorvos nem lehet helyhezkötve, rendelőintézeti óraszámokhoz és helyszínekhez láncolva. A szakrendelőkön kívül, a nem műszerigényes szakmákból álló un. Miniklinikák közvetlen lakosságközelbe vihetnék a szakellátást. A háziorvos által szervezett lakossági szűrest így sokkal hatékonyabban lehetne rendszeresen elvégezni, konzíliumok válnának lehetővé.
Sajnos, a szakorvosi rendelők nagy része jelenleg, bár kistérségi feladatot lát el, annak a városnak a költségvetését terhelik, ahol elhelyezkednek. Így az egyes települések nem érdekeltek abban, hogy hozzájáruljanak a szakellátás költségeihez. Semmilyen központi presszió sem ösztönzi őket, önként pedig kevesen adnak, mert amúgy is egyre több teher hárul rájuk. A megoldást a Kistérségi Egészségügyi Központok létrehozása jelentené, ahol a Kistérség települései együttesen tartanák fenn a saját szakrendelőjüket. Mivel a szociális problémák jelentős része a háziorvosoknál és a védőnőknél csapódik le, ezek a létrehozandó Kistérségi Egészségügyi Központok szorosan kellene együttműködjenek az egészségügyi és szociális alapellátással is.
Ugyanakkor a központi ügyelet jelentőségének óriási mértékben kell növekednie, s lehetőleg 24 órás, mentőállomásokra épített, oxiológussal működő formában szervezendő át. Ma már nem tűrhető el, hogy a háziorvos a rendelési idő alatt menjen ki és lássa el a sürgős beteget, közben a váróban ellátatlanul maradjon az arra rászoruló, sőt az előjegyzett beteg is. De az elérhető szakorvosi ügyelet is egyre nagyobb elvárás lesz, különösen a kórházbezárások után.
A fináncszemlélet ilyen irányú meggyőzése nehéz, hiszen az minden reformot úgy képzel el, hogy pénzt von el és helyette gyakorlatilag semmit nem ad. Pedig a reform az először pénzbe kerül, s csak utóbb éri el szakmai és financiális szempontból is a várt eredményt. Ettől a szemlélettől azonban az élet minden területén a lehető legmesszebb állunk.
A háziorvosi reform a maga elakadt formájában is az egészségügy megújításának egyetlen sikertörténete.
A járóbetegellátás megreformálása hatalmas ellenállásokon és indulatokon bukott el. A szakorvosok praxisjogának kérdése több kormányt is felingerelt ellenük. Több törvénytervezet hónapokig tartó parázs előkészítő vitájában vettem részt, melyekből semmi nem lett. Rengeteg idő és energia veszett kárba. Most, miközben a szakellátás fontosságát emlegetik, és elismerték a finanszírozás terén elért utolsó helyét, újabb elvonásokkal sújtják.
Csendesen a vizitdíjra számítva volumenkorlátozással, degresszióval, és a pontértékek csökkentésével csökkentették a finanszirozást. Hogy érthető legyen: 2006. július 1. óta a 2005 évi teljesítmény 95 %-át kapják a szakrendelők, de az addigi degresszió nélkül. Az átlagot tekintve ez kb. 30%-al alacsonyabb finanszírozás, mint a 2006. július 1. előtti. Tehát havi szinten a betegek 30%-át ingyen látjuk el. Eddig reménykedtünk, de mostmár elkezdtük a várólisták felállítását.
Új elvonási formaként most januártól /tudjuk, február 15-óta van vizitdíj/ felére csökkent a gondozóintézetek bázis finanszírozása, milyen rossz szó, hiszen ezért megdolgozunk, pl. a Szentendrei Tüdőgondozótól havi másfél millió Ft-ot vonnak el. Mivel az OEP elszámolás 3 hónapos késéssel érkezik, ez az e havi elszámolásban jelentkezett. Nyilvánvalóan a vizitdíjnak nevezett co/payment átirányitásának indirekt módszeréről van szó. Közben a betegek mást sem hallanak, mint, hogy a vizitdíj az orvosoknál marad. Egyébként, ha tényleg nálunk marad, és nem lesz több elvonás, valóban segítheti a működést, a szakrendelőkben valóban csökkent azóta a forgalom, hatékonyabb lett az ellátás. A költségvetés helyzete miatt azonban félő, hogy a járóbeteg-ellátásban sem számíthatunk forrásbővítésre, sőt további elvonásoktól tartunk. Ezt támasztja alá, pl., hogy a 2006. december 31.-én betöltetlen órákat az OEP visszavonta.
A korlátozások a háziorvosok kompetenciakörét is csökkentettek, pl. a laboratóriumi beutalások korlátozásával. Így a betegnek a szakorvosnál is jelentkezni kell, 2x kell vizitdíjat fizetni, ha pl. az indokolt hormonvizsgálatokat el kell végeztetni náluk. Egészében megnehezítettek a betegek ellátáshoz jutását, feltehetően azzal a szándékkal is, hogy ezzel az indokolatlan orvos-beteg találkozások száma csökkenjen.
Ezzel egyidőben a laboratóriumi kapacitások finanszírozása is közel a felére csökkent. Ha több vizsgálatot akarunk, az az önkormányzatokat terheli, vagy várólistákat állítunk.
A kórházi háttér is egyre romlik. A kórházbezárások következtében a kiemelt kórházakhoz elláthatatlan számú beteg tartozik, pl. a Korányi Szanatórium mellkassebészeti Osztálya 3,5 M beteget kellene ellásson. Szentendre és vonzáskörzete 75 E lakosa és a nyaralók, heti 3 beteget utalhat pl. gégészeti osztályra.
A szülészeti helyzet katasztrofális. Úgy hallottam a János kórházban a kertben szült valaki, annyian vannak a szülészeten, hogy a folyosón is fekszenek.
Pedig a fekvőbeteg ellátás megújítása az ágyszámok módosítgatásával még nem oldódik meg. Az életek pazarlása mellett, jelentős pénzügyi kihatásokkal is számolni kell. A nem kellő időben és kellő helyen ellátott betegek gyógyítása óriási többletkiadásokkal jár.
Mindent összevetve a háziorvosi és járóbeteg ellátó orvosi ágazat egységes alapellátásként való kezelése, összefogásának és fejlesztésének kérdése egyre sürgetőbb és egyre inkább követeli az átgondolt megoldások kidolgozását. Költséghatékony és definitív ellátás csak így képzelhető el. A szakmának, bár meghallgatásával eleddig nem kényeztették el, mindent el kell követnie, hogy a pénzben gondolkodókat éppen a várható későbbi megtakarítások cáfolhatatlan kimutatásával győzze meg az azonnali változásokhoz felhasználandó és nem csak anyagi források szükségességéről.
Dr. Pázmány Annamária
|
|
 |
 |
|
|
 |
