 |
|
 |
| FAKOOSZ vélemény az alapellátásról |
FAKOOSZ vélemény az alapellátásról illetve annak átalakításáról
/ Ez év májusában az egészségügy átalakítása körül kialakult viharok közepette az Országgyűlés Egészségügyi Bizottságának szocialista frakciója több szakmai szervezetet felkért arra, hogy több átalakítandó terület működésével kapcsolatban fejtse ki véleményét ezzel támogatandó a kormánykoalíció szocialista frakciójának felelős döntéseit a kérdésben. Több tájékozódó kérdést tettek fel a szervezeteknek, és az egyes területekkel kapcsolatosan beérkezett véleményeket bizottságok összegezték. A FAKOOSZ többek között az Alapellátással kapcsolatban a következő véleményt továbbította Dr Balogh Sándornak, az OALI igzgatójának, az Alapellátási Bizottság elnökének / -Szerk.-
Mélyen tisztelt Elnök úr!
A FAKOOSZ, Alapellátó Orvosok Országos Szövetsége egy meglehetősen terjedelmes anyagot már leadott a Parlamenti Bizottság Szocialista Frakciójának, erről a másolatot alakuló ülésünkön szétosztották.
Az abban foglaltakat figyelmébe ajánlanám. Benne van az az anyag is, amelyet még tavaly Rácz Jenő Miniszter úr kért, közvetlenül távozása előtt.
Az országos elnökséget június 9-én összehívtam és megkértem, hogy ha ezen a már egyeztetett anyagon kívül is vannak ötletei, azokat küldjék el, hogy így kiegészítsem a már elkészült anyagot.
Egy évvel ezelőtt a Ráckevei Kongresszus számára is elküldtük a kért 12 pontot, sajnos azonban ott azokat nem vették figyelembe. Ennek anyagát is összefoglalom a beérkezett kiegészítések mellett.
Az alábbiakban tehát a többszöri felkérésre és több véleménykérés után összegyűlt gondjaink, óhajaink, ötleteink lesznek összefoglalva. Amennyire lehetett mellőztem az olyan kérdéseket, melyek kimondottan anyagi természetűek, de természetesen ezt az elemet teljesen nélkülöző gond alig akad.
1.
Az a háziorvosi réteg, mely neveltetése miatt, vagy akár kényszerű helyzetéből kifolyólag, saját kizsákmányolása és önfeláldozása árán működteti az alapellátást, rövidesen elhagyja a színpadot. Újak a szükségesnél kevesebben jönnek, és akik mégis jönnek, már tisztában vannak jogaikkal, és ha azokat nem veszik figyelembe el fognak menni. Ha jól átgondoljuk, fennáll annak lehetősége is, hogy bizonyos idő után egyfajta kontraszelekció veszélyeztessen. Egyelőre a lelépő idős generáció szolgálatának megnyújtásával a bajok részben kendőzhetők, de már nem sokáig. Az egész életükön át áldozatot vállalók méltatlan körülmények közt mennek nyugállományba. Miután kényszerből sokan halálukig dolgoznak, mások, akik (nem sokkal előtte) mégis nyugállományba kerülnek, már a praxis eladásánál szembekerülnek azzal, hogy éppen a nyugalombavonulásukat is segíteni óhajtó ötlet fordult visszájára. A megoldásként felajánlott praxisalap pedig sehol nincs. Pedig sokszor megígérték s volt, amikor azt mondták, hogy az összeg már el is van erre különítve. A praxisjog egykor üdvözölt ötlete majd megjelenése óta a körülmények változása és a gyakorlatban tapasztalt kérdések megoldásának elmaradása miatt számos estben azt a hamis képet mutatja, hogy nem is vált be. Pedig csak működésének feltételei szenvedtek egyelőre jóvátehető ficamot. Vagy praxisalapra, vagy esetleg a praxis megvásárlására felvehető kölcsönlehetőségre, s annak elszámolhatóságára lenne szükség.
Emellett figyelemreméltó, hogy a 4/2000. (II.25.) EüM.rendelet, mely a háziorvosi házi gyermekorvosi és fogorvosi tevékenységről szól, 11. paragrafusával megnehezíti a praxisba jutást. A mai napig ezt alkalmazzák az ÁNTSZ-nél, és ezért ha új kolléga akar bekerülni a rendszerbe az nagyon nehezen kivitelezhető, sőt olykor ez lehetetlen is.
A háziorvosok első kívánsága tehát az, hogy életművüket jólképzett fiatalok vehessék át, és hogy gondoskodjanak tisztességes nyugalombavonulásuk lehetőségéről.
2.
Minden el kellene követni, hogy – a nagy munkahelyhiány ellenére – ne legyen olykor megoldhatatlan kérdés, egy megfelelő szakkáder felfedezése és alkalmazása. Különösen vidéken, gyakran jelent nagy gondot ez. Ennek szűkös finanszírozása is hátrányosan hat ki a megfelelő színvonalú munkaerő alkalmazására. Nem lehet csupán arra alapozni, hogy pl. vidéken „örüljön, ha kap egy munkahelyet”. Olyan nővérekre van szükség, akik az adminisztrációhoz és annak elektronikus megjelenítéséhez is értenek, s az írnoki állások helyett is inkább ilyeneket lenne ésszerű alkalmazni, hogy egymást segítve, helyettesítve, kiegészítve tudják az egyre összetettebb háziorvosi munkát segíteni. Úgy hírlik, hogy az ellátás a kórházak felől az alap és a járóbeteg ellátás felé fog eltolódni. A nemrég itt járt holland miniszter is azt mondta nekem, hogy ez lesz legfőbb javaslata. Ennek a megfelelő szakkáderek biztosítása alapfeltétele, még anyagi áldozat vagy bizonyos összegek hasonló irányú átcsoportosítás árán is. Tehát a szervezett és tervezett szakkáder képzés fontossága tagadhatatlan. Saját szervezeteik az önálló finanszírozást szeretnék bevezetni számukra.
3.
Az elkerülhetetlenül megnövekedő adminisztráció szükségességét elismerve, a fenti megoldás (megfelelő káderek) mellett, annak ésszerűsítését, a párhuzamosságok kikapcsolását, a jelentési kényszerek okos összevonását meg kellene szervezni. Az ilyen igénnyel fellépő felettes szervek vegyék tudomásul, hogy felelősek a munka hatékonyságának, gördülékenységének, betegközpontúságának stb. esetleges akadályozásáért. Az orvos olcsó munkaeszköznek számított, de ez nem sokáig maradhat így. Ezt a pazarlást tehát ideje lenne elfelejteni. Az orvosnak időt kell biztosítani, hogy szaktudását a beteg érdekébe használhassa fel, mert bárminemű biztosító, vagy költségvetés számára pénzügyi szempontból is ez a legkifizetődőbb.
A lehető legnagyobb pazarlás az egyre értékesebbé váló szakember kapacitását olyan munkák végzésére elaprózni, amelyek – nem egyszer teljesen feleslegesen, akár többszörösen és átfedésekkel végrehajtva – nem biztos, hogy egy hiteles adatrendszert szolgálnak, hanem inkább a megszorítás, a kényszerítés, az ellenőrzés, a kordában tartás és megtorlás leplezetlen eszközeiként jelennek meg, ráadásul nővér szinten megoldhatók lennének. Az államilag elrendelt többletadminisztráció költségeinek akár részleges – vagy részben adókedvezmény formájában juttatandó – megtérítéséről eddig szó sem esett. A többletmunkaerő bér és járulékkiadásain túl még számos ezzel összefüggő egyéb szükséglet és kiadás is van, melyeknek nincs fedezete, sőt egyesek még a minimumfelszereltség listáján sem szerepelnek. Csak néhányat sorolnék fel: telefon, rádiótelefon, internet, szoftver karbantartás, irodaszer, nyomtatvány, könyvelői többletmunkadíjak stb.
4.
Ide tartozó feladat az Eü. Bizottság által is felvetett kérdés: a háziorvosi praxisban szakorvosi végzettség megléte esetén ellátható feladatok meghatározása.
Bizony már elég régen megoldásra váró ügy ez, egyrészt a kötelező minimum, másrészt a lehetséges többlet szolgáltatások szempontjából közelítve is. Természetesen csak abban az esetben, ha a most fennálló adminisztráció-centrikus szükségállapot feloldódik. Mert ma az adminisztráció szorításában, a gyógyító munka kapkodássá vált.
Ennek a feladatnak a megoldása kapcsán merül fel először az a kérdés miszerint a kórházaktól az alsóbb szintekre kerülő definitív ellátás szelleme azt sugallja, hogy a járóbeteg és a mai alapellátás együttesen legyen a tulajdonképpeni alapellátás.
Ez egyben a csoportpraxisok munkájának kidolgozásával is együtt szervezendő elképzelés lehetne.
Ehhez azonban a járóbeteg ellátó szakorvosnak is – praxisjoggal rendelkező – szabad vállalkozóvá kellene válnia, s akkor a vele történő elszámolás, számlák alapján a körzet finanszírozásába elkülönítve lenne becsatolható.
Az egy praxison belül alkalmazható több orvos is fontos felvetés lehet a megfelelő lakosságszámmal bíró helyeken, de jó ötletekkel ez a rezidens alkalmazásának kérdését is megoldhatja. Jelenleg a nyugállományba készülő orvos, amennyiben felvállalja a legkívánatosabb megoldást, és maga neveli ki utódját (ami a praxis észrevétlen, a betegek számára zökkenőmentes átadásának feltétele), akkor nyugdíjának jelentős részét is elveszítheti, hiszen – egyéb forrás híján – éveken át saját „fizetését” kénytelen megosztani rezidensével.
E váltás kivitelezése időt, tapintatot, támogatást és ösztönzést kíván. Semmi esetre sem vezethető be diktátumszerű döntésekkel és egy mindenütt egyformán működő modell alapján. A helyi körülmények, lehetőségek, és igények szerint egy rugalmas keretet kell ennek biztosítani.
Nem szükséges drága infrastrukturális beruházásokkal összevonni, hanem a valaha emlegetett letelepült szakorvosok és háziorvosok spontán és egymásrautaltságon alapuló laza együttműködése kell valamilyen keretet kapjon.
A kistérségi szerveződések csírái már imitt-amott megjelentek, ez a kezdeményezés is lehet kristályosodási pontja ennek. Nevet is kapott pl. a szentendrei térség egyelőre csak elvi kezdeményezése, és a területen úgynevezett miniklinikákat támogatnának, ahova a szakrendelő nem túl műszerigényes szakmát művelő orvosai a hét bizonyos napjain kijárnának rendelni. Ebben a megfelelő képzettségű háziorvosoknak is lehetne helye. Egyúttal a várhatóan egyre jobban kiterjedő pályázati lehetőségek korában a közös műszerigénylések számos formájára adna lehetőséget.
A nagy és drága műszerigényű diagnosztikák pedig inkább a kórházakhoz integrált rendelőintézetek hatáskörébe tartozhatnának. Így megszűnne a kétféle rendelőintézetfajta közötti vitás kérdések zöme is.
Sokan vannak, akik a praxisközösségeket szép ötletnek tartják, de mivel nem hisznek a finanszírozás lehetőségében, nem hisznek megvalósíthatóságában sem. Azt is felvetették, hogy ehhez a magyar orvostársadalom együttműködő képességének még fejlődnie kell. Nem elvetendő, önkritikus gondolat.
5.
A mai követelmények mellett elkerülhetetlen lesz, hogy fokozatosan országszerte megjelenjenek a mentőállomásokhoz rendelt központi ügyeletek, melyek a nap 24 órájában oxiológiai képzettségű szakemberrel biztosítják a területet. Ma már nem lehet elvárás, hogy egy zsúfolt várótermű és főleg időre berendelt betegeket is fogadó praxis paciensei órákig várjanak a sürgős beteghez kihívott orvosra, aki ott órákig vár a mentőre, hogy a beteget biztonságosan átadhassa.
6.
A szakmai diagnosztikai felszereltség minimum standardjának meghatározása és a hiányzó eszközök pótlására kedvezményes beszerzési lehetőségek biztosítása bizonyos mértékig egyszer már megoldást nyert és működőképes volt. A körötte – sokak szerint szándékosan – keltett zűrzavar közepette megszűnt, és ezzel – túl a lehetőség bezárulásán – hatalmas bizalmi válságot keltett. Az évtizedes követelés után megszerzett jog, a jelképes amortizációs összeg elvonásával együtt azt sugallta, hogy a tervezhetőség, mint olyan, lehetetlen fogalom minálunk.
Itt kell megemlíteni a hosszú évtizedek után elért képletes amortizációs támogatás megszüntetését is, melynek a fent említett bizalomvesztésen túlmenően is voltak következményei, hiszen egy végre kiharcolt jog sérült általa.
A minimum feltételek között ideje lenne, hogy a gépkocsi is megjelenjen, s eltűnjön az ellenszenvet sejtető és gerjesztő luxusautó kifejezés, átadván helyét a szolgálati személygépkocsinak.
7.
Egységes, mindenre alkalmas informatikai rendszer kialakítása on-line kapcsolat-rendszer kiépítésével együtt a jelenlegi követelmények teljesítéséhez nélkülözhetetlen. Egyszer egyébként már előírták a praxisok számára e lehetőség megteremtését, de az akkor vásárolt modemek úgy avultak el, hogy a hierarchia felsőbb fokain a legutolsó időkig nem rendelkeztek a kapcsolatteremtés lehetőségével. Még most is van érvényben olyan helyi kórházi elvárás, hogy csak kézzel írott kórházi beutalót fogadnak el! Egyébként a tavaly is, Rácz Miniszter úr utasítására, a szakfelügyelőknek SOS kellett felmérést készíteniük a praxisok számítógépes helyzetéről. Akkor azt mondták, hogy a cél a hardverfejlesztés anyagi támogatásának megszervezése volt. A miniszterváltással az ügy elaludt. Figyelmükbe ajánlom, hogy a szoftver gazda cégeknél központilag kellene előírni a közös követelményeket, és őket ebben támogatni is. Valahogy úgy, ahogy az APEH számítógépes rendszere is működik. A rendszerváltozást követő első lépések idején tett javaslatomat, mely szerint közös és megbízható informatikai hálózatot kellene kiépíteni az egészségügy számára, a piacgazdaság előnyeire, és a korrupció gyanújának elkerülésére hivatkozva utasította el az első szakminisztérium. A kezdeti számítógépes felszerelés visszásságai, a „megszökő” szoftvercégek stb. igazolták, hogy talán jobb lett volna a központosítás. Mentsük azonban legalább azt, ami menthető.
8.
A háziorvosok betegút menedzseri feladatairól szólva a jelenlegi káoszt csak területenként és a szakma helyi képviselőinek bevonásával lehet orvosolni, s természetesen a hierarchia minden lépcsőjének bevonásával. Nem elég, ha a háziorvos valahova küldhet, az sem ha ott kötelező fogadni is a beteget, de szükséges hozzá a reális kapacitás, nem beszélve a helyváltoztatás (közlekedés) különböző formáinak – és adott esetben többletköltségeinek – biztosításáról. Ebben a munkában nagy szerepe lehet a RET-ek nek.
Információink szerint a menedzseri feladatok meghatározását nem hogy lehetővé tették, hanem éppen leállították a 63/2007 (03. 31.) Kormány rendelettel, melynek része, hogy bár szabad orvosválasztás van, de befogadó nyilatkozatok tömkelegét kell majd a betegkartonokba lefűzni, ha betegünk (amint ehhez joga van) nem a területi elvet választja.
9.
A kötelező számlaadás feltételeinek kialakítása is ott szerepel az Egészségügyi Bizottság által is felemlített megoldandó kérdések között. Ez természetes módon már az egységes informatikai rendszerben benne kell foglaltasson.
Természetes, szükséges, megoldandó és a munkát könnyítő, az orvos beteg viszonyt legalább részben tehermentesítő feladat. Látszólag nem ide tartozik, de itt kell megjegyeznem, hogy egyáltalán nem egészséges a három nagy elvonás (pontérték stagnálása, amortizáció, műszertámogatás) után a társadalom felé azt kommunikálni, hogy a vizitdíjjal az orvosok nyeresége nő. Nagyon rossz vért szült a miniszter asszony kijelentése, hogy a vizitdíjnak köszönhetően a praxisok bevétele 400 000 Forinttal növekedett. A megelőző „elő-elvonásokról” nem beszélt és a jelzett összeg is csak nagyon magas kártyaszámú körzetben képzelhető el. Rövidlátó orvos-beteg szembeállítás volt ez a vizitdíj rendszer védelmében.
Tudjuk jól, hogy az átlag magyar praxisban csupán annyi vizitdíj remélhető, amennyi az elvonásokat részben kompenzálja. Úgy is tekinthetjük, hogy az eddigi kiegészítő támogatásokat velünk próbálják beszedetni a betegektől. A többlet feladatokra azonban ez nem biztosít többletforrást, s ha nagyobb körzeteknél ez lehetséges is volna, nem az orvos zsebében landol. A társadalom sanda félrevezetése visszaüt. Egyenes beszéd, átláthatóság, a beteg és orvos érdekközösségének elismerése vezethet csak tiszta viszonyokhoz.
Íme egy a sok vélemény közül: „A napi nyugták adása és írása, a pénz átvétele és az esti zárás, mint a kocsmában, nehezen megszokható egy gyógyító orvos számára. A kollégák általános véleménye szerint a háziorvosi rendelőkben lényegében nem csökkent a forgalom. Mindenki attól retteg, hogy a nem fizető potyautasok számának megfelelően csökkenni fog a finanszírozás. A számlaadás újabb teher lesz, nem beszélve arról, hogy már most is vannak, akik nem tudnak kifizetni 300 forintot, hát még teljes áras ellátás esetén. Az orvosnak kötelessége az ellátás, tehát majd ő fizet? Ilyenkor fogja-e valaki kompenzálni a kieső pénzeket, vagy a praxisok is becsatlakoznak a nagy körbetartozók világába?”
Alapelvként kellene elfogadni azt, hogy a betegeket korlátozó intézkedések végrehajtásában nem szabad az orvost magára hagyni. A politika ravaszul kibújik a felelősség alól és az átkozódó beteg az orvosra, vagy a vizitdíjat beszedő káderre zúdítja haragját. A harag egyúttal bizalomvesztést s ez pedig mint tudjuk sokkal drágább gyógyító munkát feltételez. Vagyis nem célravezető ez a módszer. Ha megszorítást vezettünk be, úgy azt az alkalmazás helyszínén is közölni kell a beteggel, mégpedig központilag elkészített és kiküldött, a rendeletalkotó által aláírt hirdetések formájában. Ez esetben az orvosnak elég csupán rámutatni és a vita elkerülhető. A további magyarázatot pedig az erre fordított milliárdokból majd más úton-módon megkapja az állampolgár. Ez így tiszta munka lenne.
10.
A háziorvosok finanszírozási rendszerének átalakítása a teljesítményalapú finanszírozás bevezetése lehet a legkényesebb kérdés. A járó és fekvőbeteg ellátás teljesítményfinanszírozásának kálváriája (pontosabban sikertelensége) nem bíztató példa egy úgy-ahogy, de mégis működő rendszer megváltoztatására. A szenvedő alanyok közt él a félelem, hogy ennek célja is inkább az elvonás. Ez azonban teljességgel lehetetlen már. Az íróasztal ízű gondolkodás arról beszél, hogy a kártyapénz el nem végzett munkát honorál. (Ráadásul ugyancsak nagyon rossz ízű az a kommunikáció, hogy az OEP az egészségügyi szolgáltatóknak „támogatást ad”. Ez így egyszerűen nem igaz. Az OEP az általunk nyújtott szolgáltatás központilag – diktátumszerűen – megállapított díját, részbeni ellenértékét fizeti ki.) Nem akarják meglátni, hogy átalányokról van szó. Fennen hangoztatják, hogy az egészséges kártyatulajdonos pénzéhez érdemtelenül jut az orvos, de ugyanakkor a fordítottját nem említik, miszerint a nagybeteg és krónikus beteg kártyapénze a ráfordításhoz képest képletes összeg. Ha kell független szakértők által elvégzett költséganalízisre is szükség lenne (ÁSZ?). Képesek lesznek-e kidolgozni olyan rendszert – és azt finanszírozni is – melyben az elvégzett munka, járulékos kiadásaival együtt, értékén térül meg? Vigyázat tehát. Idő és megfontolás, ha kell ráfordítás kérdése ez. Erős félelmek élnek, hogy az ezzel kapcsolatosan kialakítandó újabb adminisztratív kényszertevékenységek nyomán, a háziorvosok újra a csalók és hazudozók közé soroltatnak be.
Az alapellátás felforgatása lehet a legnagyobb veszély, amelyik az ellátás megfizethetőbbé tételének egyetlen pillérét kezdi ki, és végső fokon költségvetési veszteséggel, vagy összeomlással járhat.
12.
A háziorvos kiszolgáltatottsága több irányban is létező valóság.
- Az OEP-pel fennálló viszony rendezése az egyik ilyen feladat. Ne legyen a szerződés diktátum és fejeződjön be annak a módszernek az alkalmazása, hogy ha elfuserált rendelkezéseket akarnak kifelé igazolni, megtorló brigádokat küldenek ránk, ha kell felesleges anyagi áldozat árán is. Ilyen volt a legfeljebb formai hibákat találni képes műszerfejlesztési hitelt ellenőrző csapat munkája a körzeteknél. Jól tudták, hogy nincs magánrendelőnk, tehát a megvásárolt felszereléssel gyakorlatilag nem is csalhatunk.
- A háziorvos és az önkormányzat viszonyában még ma is fennálló időzített bombák hatástalanítása. Ne lehessen például a lelépő orvost, vagy annak özvegyét kijátszani. Sokan kérik az önkormányzatok szerepének átgondolását az alapellátásban. Ma ez még önkormányzati feladat, de gyakorta ellenkező előjellel működik, s a közpénzek nyújtotta sovány források megcsapolása folyik: bérleti díjak, iparűzési adó, különféle helyi adók stb. formájában.
- Az egészségügy egészén belül, itt is fennáll a sajtó felé tapasztalt védtelenségünk, bár e téren az egyéb egészségügyi ágazatoknál szerencsésebb helyzetben vagyunk, mint azt a közvéleménykutatások is igazolták.
13.
Tegyék lehetővé, hogy az önképzésre és továbbképzésre fordított összegek levonhatók legyenek az adóalapból. Havi egy szakmai nap támogatásának szükségességét is sokan vetették fel.
14.
Az illetékesek teljes közönyének és egyben életismeretük hiányának is bizonyítéka az, ahogy az államnak pénzébe nem kerülő díjtételeket hosszú évekig nem módosították. A végre nemrég történt kis változtatással sem vagyunk „egyenlő partnerei más szakmáknak”. Annál inkább módosulnak az összegek ott, ahol tőlünk kell valamit behajtani. Az ÁNTSZ, orvosokat sarcoló magatartása – melyről elfogadjuk, hogy rákényszerültek(?), bár nem volt kötelező – ennek legvilágosabb bizonyítéka.
15.
Amennyiben a teljes privatizációt támogatnák, az csakis megfelelő hitelkonstrukciókkal képzelhető el, és a helyi viszonyokat tiszteletben tartó nagy rugalmassággal. Veszélyes játék, visszafelé is elsülhet. Nagy akadálya lesz az a bizalmatlanság, melyet a műszerezettségre adott hiteltámogatások jelen megvonásával „értek el”. Így tervezhetetlenné válik. Aki hitt a kormánynak két ciklussal előbb s belevágott, az a következő (tehát az előző) ciklusban először mennybe ment, hogy a végén meg csődbe menjen. A teljes privatizáció hitelességet nyert vezetést, megfelelő jövőképet és tervezhetőséget követel.
16.
Véleményt alkottunk a biztosítási rendszerről folyó vita kapcsán is.
Ami a magánbiztosítók eddig javasolt változatának bevezetését illeti, akkor, amikor a világon egyetlen helyen alkalmazzák, ott is 30 éves átmenet után és hatalmas veszteséggel, nem lehet magyarázatot találni a sokfelé – kipróbáltan ellátatlan, vagy alacsony szinten ellátott milliókhoz vezető – rendszer erőltetésére. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a legkülönfélébb feltételezések és elméletek kelnek szárnyra. Ráadásul ezek közül egynek igaznak is kell lennie. Hogy a sok rossz közül melyik, az szinte mindegy. Az eredmény hosszú távon azonos.
A szolidaritás elve nem adható fel és a meglevő, sőt csökkenő ráfordításból képtelenség még jelentős működési többletkiadást és ráadásul profitot is biztosító szeletet kivágni. Aki ezt akarja meg, ki vagy bemagyarázni, azonnal gyanúba keveredik.
Vagyis nem lehet igazán érdeke a hosszú távon gondolkodó politikának s különösen nem a megoldást kereső szakmának. Lelepleződése rövidebb mint középtávon bekövetkezik, annak mindenféle következményével.
Az egységes állami – kifizetőhely jellegű – OEP átalakítása lehet az igazi cél. A kiegészítő biztosítások léte nem kizárt, a kereslet arányában, de semmi esetre sem a kötelező biztosítás forrásainak kárára, hanem a tehetősek többlet pénzeinek bevonásával.
Szövetségünk számos külföldi kollégával konzultált és egyetlen esetben sem kapott a biztosítás erőltetett átalakítását megerősítő információt. Ellenkezőleg, a magánbiztosítók undorító mesterkedéseiről jöttek hírek. A holland miniszterrel folytatott tárgyalás során kérdésemre elismerte, hogy a szó nálunk ismert szakmai értelmében vett prevencióra nem is gondoltak.
Álláspontunk e tekintetben is szilárd.
Itt is megismétlem, hogy nagyon fontos lenne a kérdés politikán kívüli rendezése.
Tisztelt elnök úr! Remélem, hogy a nagyobb anyagnak a befutott kérdések, kérések és ötletek alapján kiegészített és a fenti módon pontokba szedett változata segítségére lesz a végleges koncepció kidolgozásában.
2007. június 11.
Dr. Szász István T.
FAKOOSZ Alapellátó Orvosok Országos Szövetsége
elnök
|
|
 |
 |
|
|
 |
