 |
|
 |
| Válasz a Bizottságnak |
A Parlamenti Egészségügyi Bizottság Szocialista Frakciója által feltett kérdésekre adott válaszaink.
1. A szakmai diagnosztikai felszereltség minimum standardjának meghatározása és a hiányzó eszközök pótlására kedvezményes beszerzési lehetőségek biztosítása.
Ezt a pontot örömmel és ugyanakkor meglepődve olvassuk. Hiszen ez a kérdés már megoldást nyert és működőképes volt. A körötte – sokak szerint tendenciózusan – keltett zűrzavar közepette megszűnt, és ezzel – túl a lehetőség bezárulásán – hatalmas bizalmi válságot keltett. Az évtizedes követelés után megszerzett jog, a jelképes amortizációs összeg elvonásával együtt azt sugallta, hogy a tervezhetőség, mint olyan, lehetetlen fogalom minálunk.
2. Egységes informatikai rendszer kialakítása járulékfizetés ellenőrzéséhez, leletek továbbításához, gyógyszerválasztáshoz, számla kiállításhoz szükséges on-line kapcsolatrendszer kiépítésével együtt.
A jelenlegi követelmények teljesítéséhez nélkülözhetetlen. Egyszer egyébként már előírták a praxisok számára e lehetőség megteremtését, de az akkor vásárolt modemek úgy avultak el, hogy a hierarchia felsőbb fokain a legutolsó időkig nem rendelkeztek a kapcsolatteremtés lehetőségével. Még most is van érvényben olyan helyi kórházi elvárás, hogy csak kézzel írott kórházi beutalót fogadnak el! Egyébként a tavaly is, Rácz Miniszter úr utasítására, a szakfelügyelőknek SOS kellett felmérést készíteni a praxisok számítógépes helyzetéről. A cél a hardverfejlesztés anyagi támogatásának megszervezése volt. A miniszterváltással az ügy elaludt. Figyelmükbe ajánlom, hogy a szoftver gazda cégeknél központilag kellene előírni a közös követelményeket, és őket ebben támogatni is. Hasonlóan, ahogy az APEH rendszere is működik. A rendszerváltozást követő első lépések idején tett javaslatomat, mely szerint közös és megbízható informatikai hálózatot kellene kiépíteni, a piacgazdaság előnyeire, és a korrupció gyanújának elkerülésére hivatkozva utasította el az első szakminisztérium. A kezdeti számítógépes felszerelés visszásságai, a „megszökő” szoftvercégek stb. igazolták, hogy talán jobb lett volna a központosítás. Mentsük azonban legalább azt, ami menthető.
3. Háziorvosi praxisban szakorvosi végzettség megléte esetén ellátható feladatok meghatározása.
Bizony már elég régen megoldásra váró kérdés. Egyrészt a kötelező minimum, másrészt a lehetséges többlet szolgáltatások szempontjából közelítve is. Természetesen csak abban az esetben, ha a most fennálló adminisztráció-centrikus szükségállapot feloldódik. Mert ma a gyógyító munka az adminisztráció szorításában kapkodássá vált.
4. A háziorvosok betegút menedzseri feladatainak meghatározása.
A jelenlegi káoszt csak területenként és a szakma helyi képviselőinek bevonásával lehet orvosolni, s természetesen a hierarchia minden lépcsőjének bevonásával. Nem elég, ha a háziorvos valahova küldhet, az sem ha ott kötelező fogadni is a beteget, de szükséges hozzá a reális kapacitás, nem beszélve a helyváltoztatás (közlekedés) különböző formáinak – és adott esetben többletköltségeinek – biztosításáról. Ebben a munkában nagy szerepe lehet a RET-ek nek.
Információink szerint a menedzseri feladatok meghatározását nem hogy lehetővé tették, hanem éppen leállították a 63/2007 (03. 31.) Kormány rendelettel, melynek része, hogy bár szabad orvosválasztás van, de befogadó nyilatkozatok tömkelegét kell majd a betegkartonokba lefűzni, ha betegünk (amint ehhez joga van) nem a területi elvet választja.
5. A háziorvosok adminisztratív feladatainak felülvizsgálata.
Az anyagi ellehetetlenülés mellett a legnagyobb és azzal szorosan összefüggő gond. Az adminisztratív munka eluralkodása, az ezzel járó szorongás, egyéntől, helyzettől és alkattól függően akár a félelem légkörét is jelentheti. Ez pedig nem alkalmas minőségi gyógyító munkára. Tehát elkerülhetetlen a leggyakrabban feltételezhető 1+1 létszám emelése. A lehető legnagyobb pazarlás az egyre értékesebbé váló szakember kapacitását olyan munkák végzésére elaprózni, amelyek – nem egyszer teljesen feleslegesen, akár többszörösen és átfedésekkel végrehajtva – nem biztos, hogy egy hiteles adatrendszert szolgálnak, hanem inkább a megszorítás, a kényszerítés, az ellenőrzés, a kordában tartás és megtorlás leplezetlen eszközeiként jelennek meg, ráadásul nővér szinten megoldhatók lennének. Az államilag elrendelt többletadminisztráció költségeinek akár részleges – vagy részben adókedvezmény formájában juttatandó – megtérítéséről eddig szó sem esett. A többletmunkaerő bér és járulékkiadásain túl még számos egyéb szükséglet és kiadás is van, melyeknek nincs fedezete, sőt még a minimumfelszereltség listáján sem szerepelnek az oda besorolhatók. Csak néhányat sorolnék fel: telefon, rádiótelefon, internet, szoftver karbantartás, irodaszer, nyomtatvány, könyvelői többletmunkadíjak stb. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy még most is a munkanélküliség és elbocsátások közepette, számos helyen a megfelelő színvonalú munkaerő hiányával küzdenek. Ezt a gondot – nem csak a praxisok, hanem a járóbeteg ellátás szintjén is – évek óta észlelem.
Egyébként ahhoz, hogy a háziorvosok adminisztratív feladatinak „őrjítő” kavalkádját leírjam oldalakra lenne szükség. A gyakorlati betegellátást teljesen feleslegesen akadályozó rendelkezések tömkelegének kell megfelelni. Ráadásul a terepen is, akár sürgősség ellátása közben!!
6. A kötelező számlaadás feltételeinek kialakítása.
Természetes, szükséges, megoldandó és a munkát könnyítő, az orvos beteg viszonyt legalább részben tehermentesítő feladat. Látszólag nem ide tartozik, de itt kell megjegyeznem, hogy egyáltalán nem egészséges a három nagy elvonás (pontérték stagnálása, amortizáció, műszertámogatás) után a társadalom felé azt kommunikálni, hogy a vizitdíjjal az orvosok nyeresége nő. Nagyon rossz vért szült a miniszter asszony kijelentése, hogy a vizitdíjnak köszönhetően a praxisok bevétele 400 000 Forinttal növekedett. A megelőző „elő-elvonásokról” nem beszélt és a jelzett összeg is csak irreálisan magas kártyaszámú körzetben képzelhető el. Rövidlátó orvos-beteg szembeállítás volt ez a vizitdíj rendszer védelmében.
Tudjuk jól, hogy az átlag magyar praxisban csupán annyi vizitdíj remélhető, amennyi az elvonásokat részben kompenzálja. Úgy is tekinthetjük, hogy az eddigi kiegészítő támogatásokat velünk próbálják beszedetni a betegektől. A többlet feladatokra azonban ez nem biztosít többletforrást, s ha nagyobb körzeteknél ez lehetséges is volna, nem az orvos zsebében landol. A társadalom sanda félrevezetése visszaüt. Egyenes beszéd, átláthatóság, a beteg és orvos érdekközösségének elismerése vezethet csak tiszta viszonyokhoz.
Íme egy a sok vélemény közül: „A napi nyugták adása és írása, a pénz átvétele és az esti zárás, mint a kocsmában, nehezen megszokható egy gyógyító orvos számára. A kollégák általános véleménye szerint a háziorvosi rendelőkben nem csökkent a forgalom. Mindenki attól retteg, hogy a nem fizető potyautasok számának megfelelően csökkenni fog a finanszírozás. A számlaadás újabb teher lesz, nem beszélve arról, hogy már most is vannak, akik nem tudnak kifizetni 300 forintot, hát még teljes áras ellátás esetén. Az orvosnak kötelessége az ellátás, tehát majd ő fizet? Ilyenkor fogja-e valaki kompenzálni a kieső pénzeket, vagy a praxisok is becsatlakoznak a nagy körbetartozók világába?”
7. A háziorvosok finanszírozási rendszerének átalakítása a teljesítményalapú finanszírozás bevezetése.
A legkényesebb kérdés ez lenne. A járó és fekvőbeteg ellátás teljesítményfinanszírozásának kálváriája (pontosabban sikertelensége) nem bíztató példa egy úgy-ahogy, de mégis működő rendszer megváltoztatására. A szenvedő alanyok közt él a félelem, hogy ennek célja is inkább az elvonás. Ez azonban teljességgel lehetetlen már. A mellékelt anyagban részletesebben is beszélek arról, mit jelent a félreértésre alapozott, íróasztal ízű gondolkodás, amelyik arról beszél, hogy a kártyapénz el nem végzett munkát honorál. (Ráadásul ugyancsak nagyon rossz ízű az a kommunikáció, hogy az OEP az egészségügyi szolgáltatóknak „támogatást ad”. Ez így egyszerűen nem igaz. Az OEP az általunk nyújtott szolgáltatás központilag – diktátumszerűen – megállapított díját, részbeni ellenértékét fizeti ki.) Nem akarják meglátni, hogy átalányokról van szó. Fennen hangoztatják, hogy az egészséges kártyatulajdonos pénzéhez érdemtelenül jut az orvos, de ugyanakkor a fordítottját nem említik, miszerint a nagybeteg és krónikus beteg kártyapénze a ráfordításhoz képest képletes összeg. Ha kell független szakértők által elvégzett költséganalízisre is szükség lenne (ÁSZ?). Képesek lesznek-e kidolgozni olyan rendszert – és azt finanszírozni is – melyben az elvégzett munka, járulékos kiadásaival együtt, értékén térül meg? Vigyázat tehát. Idő és megfontolás, ha kell ráfordítás kérdése ez. Erős félelmek élnek, hogy az ezzel kapcsolatosan kialakítandó újabb adminisztratív kényszertevékenységek nyomán, a háziorvosok újra a csalók és hazudozók közé soroltatnak be.
Az alapellátás felforgatása lehet a legnagyobb veszély, amelyik az ellátás megfizethetőbbé tételének egyetlen pillérét kezdi ki, és végső fokon költségvetési veszteséggel, vagy összeomlással járhat.
8. A praxis közösségek alakulását és az egy praxison belül több orvos alkalmazhatóságát lehetővé tevő feltételek kialakítása.
Fontos és hasznos felvetés. Az elmúlt évek során számos formában felmerülő kérdés. A merev „kolhozosítástól” a laza együttműködésig terjedtek a javaslatok. Azt hiszem, hogy ha a járóbeteg ellátás is átszerveződik, ha az ott dolgozók is praxisjogot kapnak, az egykor letelepült szakorvosként emlegetett kollégák és a háziorvosok együttműködése olyan irányban ösztönözhető, hogy mindez spontán alakul majd ki. Így nem kell drága központokat építeni állami, vagy önkormányzati pénzen, hanem ők maguk alakítják ki az együttműködéshez szükséges infrastruktúrákat. Természetesen idővel. Köreinkben nem idegen a gondolat, hogy a definitív ellátást biztosító két ágazat együttműködése olvadjon össze a tulajdonképpeni alapellátássá. Így – a betegek kórházba áramlásának természetes lefékeződésével – érhető el majdan a legnagyobb megtakarítás. A „szentendrei modellben” mini klinikának nevezett megoldás szerint, a központibb fekvésű praxisokba akár ki is járhat a nagyobb műszerezettséget nem igénylő szakorvos. Ehhez azonban neki – praxisjoggal rendelkező – szabad vállalkozóvá kellene válnia, s akkor a vele történő elszámolás, számlák alapján a körzet finanszírozásába elkülönítve lenne becsatolható.
Az egy praxison belül alkalmazható több orvos is fontos felvetés lehet a megfelelő lakosságszámmal bíró helyeken, de jó ötletekkel a rezidens alkalmazásának kérdését is megoldhatja. Jelenleg a nyugállományba készülő orvos, amennyiben felvállalja a legkívánatosabb megoldást, és maga neveli ki utódját (ami a praxis észrevétlen, a betegek számára zökkenőmentes átadásának feltétele), akkor nyugdíjának akár több mint a felét is elveszítheti, hiszen – egyéb forrás híján – saját „fizetését” kénytelen megosztani rezidensével.
Sokan vannak, akik a praxisközösségeket szép ötletnek tartják, de mivel nem hisznek a finanszírozás lehetőségében, nem hisznek megvalósíthatóságában sem. Azt is felvetették, hogy ehhez a magyar orvostársadalom együttműködő képességének még fejlődnie kell. Nem elvetendő, önkritikus, gondolat.
Eddig a felmerült kérdésekre adott rövid válaszok.
Még néhány sor a beérkezett javaslatok alapján:
Sokan kérik az önkormányzatok szerepének átgondolását az alapellátásban. Ma ez még önkormányzati feladat, de gyakorta ellenkező előjellel működik, s a közpénzek nyújtotta sovány források megcsapolása folyik: bérleti díjak, iparűzési adó, különféle helyi adók stb. formájában.
Hasonlóképpen sokan vetették fel a fő állású non-stop ügyeletek fontosságát az új követelmények közepette. Ezek finanszírozása állami feladat kellene hogy legyen.
Általános vélemény, hogy a vállalkozási formában működés terheit nem biztosítja sem a finanszírozás, sem az önkormányzati támogatás (inkább ellenkezőleg). A közalkalmazotti lét terheit viszont egyik sem vállalna fel. Az OEP-pel történő szerződés nem ad módot a működés emelkedő költségeinek érvényesítésére. Ezt éves költséganalízis alapján kellene beépíteni a finanszírozásba.
Most pedig rövid gondolatok a biztosítási rendszer átalakításáról:
Orosz Évának a megbeszélés alkalmával elhangzott előadása az üzleti biztosítói rendszernek gyakorlatilag majdnem minden cáfolhatatlan ellenérvét felvonultatta. Ezek a tények a média kemény mellébeszélése és szakmaiatlansága ellenére lassan közkinccsé válnak.
Akkor, amikor a világon egyetlen helyen alkalmazzák, ott is 30 éves átmenet után és hatalmas veszteséggel, nem lehet magyarázatot találni a sokfelé – kipróbáltan ellátatlan, vagy alacsony szinten ellátott milliókhoz vezető – rendszer erőltetésére. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a legkülönfélébb feltételezések és elméletek kelnek szárnyra. Ráadásul ezek közül egynek igaznak is kell lennie. Hogy a sok rossz közül melyik, az szinte mindegy. Az eredmény hosszú távon azonos.
A szolidaritás elve nem adható fel és a meglevő, sőt csökkenő ráfordításból képtelenség még jelentős működési többletkiadást és ráadásul profitot is biztosító szeletet kivágni. Aki ezt akarja meg, ki vagy bemagyarázni, azonnal gyanúba keveredik.
Vagyis nem lehet igazán érdeke a hosszú távon gondolkodó politikának s különösen nem a megoldást kereső szakmának. Lelepleződése rövidebb mint középtávon bekövetkezik, annak mindenféle következményével.
Az egységes állami, kifizetőhely jellegű OEP átalakítása lehet az igazi cél. A kiegészítő biztosítások léte nem kizárt, a kereslet arányában, de semmi esetre sem a kötelező biztosítás forrásainak kárára, hanem a tehetősek többlet pénzeinek bevonásával.
Szövetségünk számos külföldi kollégával konzultált és egyetlen esetben sem kapott a biztosítás erőltetett átalakítását megerősítő információt. Ellenkezőleg, a magánbiztosítók undorító mesterkedéseiről jöttek hírek. Álláspontunk e tekintetben is szilárd.
Itt is megismétlem, hogy nagyon fontos lenne a kérdés politikán kívüli rendezése.
Remélem, hogy őszinte gondolataink és az itt következő mellékletek hiteles képet adnak a háziorvosok gondjairól, elképzeléseiről és reményeiről.
2007. május 12.
Dr. Szász István T.
elnök
FAKOOSZ - Alapellátó Orvosok Országos Szövetsége
|
|
 |
 |
|
|
 |
