DR. E.CS. ELMÉLKEDÉSEI A MAGASRÓL LE-SZÓLÓ KÖRÖK BŰVÖLETÉBEN

Egyre keservesebb tapasztalatokban egyre gazdagabb vénünk egyre inkább rájön egyre, mégpedig arra, hogy bármit teszünk is itt, az egyre megy.
Ha saját szemüvegén nézi megélt korszakait hamar átlátja, hogy míg a puha diktatúra évtizedeiben az adott körülmények között mindent készen kapott, mindent a legnagyobb természetességgel diktáltak, s a dolgozó bármely szinten is dolgozott azt neveltetésénél fogva fogadta el szintén a legnagyobb természetességgel, a módszerváltásnak is nevezett események után a szájjártatás jogát elnyervén csak még rosszabb helyzetbe került. Most ugyanis azt várják el tőle, hogy vegyen részt egy olyan nagy országos (nem nemzeti) színjátékban, mely azt lenne hivatva bizonyítani, hogy ő sorsának kovácsa lenne.
E. Cs. visszagondol régi kovácsokra, például azokra, akik új embert kovácsoltak. Aztán meg azok az új embert kovácsoló kovácsok is megfordulnak ősz fejében, kik most már a legújabb embert kovácsolják az egykor még elátkozott – azóta is rothadó – oldal számára.
De milyen is lesz ez az új ember, kérdezi mintegy önmagától E. Cs.?
Hát mindenek előtt olyan, aki a tőkét nem dönti. Inkább a tőke fogja őt ágynak dönteni s ezt követően még abból is profitot termelni.
Az új ember nem tanulja magát túl, nem készül fel arra, hogy kényes kérdéseket tegyen fel. Ő megszületik, kicsit felnő, csak annyit mint bolonyai spagetti a forróvízben, aztán tandíjat fizet, végez és beáll olcsó munkaerőnek. Bóvlit termel és fogyaszt, amennyit csak bír, és ha már nem bírja – rövid nyugállományba vonulás után – elmúlik, a majdani központi nagy kegyeleti tröszt és nyugdíjbiztosító örömére. Ha távozását esetleg betegség útján szervezi meg, szerényen tudomásul veszi az így okozott nemzetgazdasági kárt, s megpróbálja ereje arányában kárpótolni legalább a magánbiztosítókat. Így aztán léte s elmúlása csupa haszon a globalzációs tőkének s hűséges lovagjainak.
Hogy aztán ebben a hasznos életmodellben mi is a szerepe az egészségügynek meg az orvosnak, erről E. Cs. még sokat elmélkedhetne.
Persze a nagy színjáték – mai szokásoknak megfelelően – a rendezői színház szabályai szerint folyik. E. Cs. csapatámak is leszóltak felülről, - kérdezvén, hogy ugyan bizony miként gondolják ők ezt az egészet. Dolgoztak is inuk szakadtáig, s leadták minden ötletüket, elmondták minden bújukat s bajukat. Ezt követően még bólogattak is nekik onnan magasról barátságosan.
Aztán ugyanott más történt. Vissza sem szóltak, csak döntöttek. A harcot egymás közt folytatták le, de E. Cs. inkább alkura gyanakszik. Az ő megkérdezésük csak a látszatot szolgálta tehát. Mai napság ezt nevezik „egyeztetésnek”, a „szakma megkérdezésének”. A valóságban onnan fentről még le se „szólták” őket.
Indul hát a menet. Elkezdődik menetelésünk a gazdag Hollandusok nyomában, akik nagy gazdagságukban mindent megengedhetnek maguknak. Ők a gyarmati örökség évszázadokra kiható haszonélvezői, nekünk maradt Európa védőbástyája helyett a bűnös nemzet jelző na meg az adósságcsapda kamatainak törlesztése. Az ő kísérletük ennek ellenére máris bukdácsol, mi mégis valami eszeveszett bizakodással hiszünk a magyar megoldásban? Mi majd megmutatjuk a világnak?
E. Cs. azonban tudja, hogy nem erről van szó. Máshonnan fújnak a szelek, s azok nem az egyszerű magyar beteg ernyedt vitorláit duzzasztják. A mai Onedinek vitorlásai nem fehér vásznakkal haladnak a cél felé, azok a fehér vitorlák már nagyon távol vannak. Ma a vitorlák helyett egyenesen az erszények duzzadnak. Ez az igazi hajtóerő.
Aztán barátunk figyelmezeti önmagát, hogy nem kell mégtöbbet dúlni-fúlni. Csak megbetegszik, csak hamarabb feldobja a talpát, s annyival is gazdagabbak lesznek valakik.
Hogy kik? Az erre várt választ E. Cs. ráhagyja az olvasóra.



Szász István T.