Jelentem: ott voltunk!

Legutóbbi írásom így fejeződött be: nem voltunk ott igazán, ahol nem ettünk. Hát tegyünk róla, hogy ott is legyünk! Azt hiszem, ennek derekasan megfeleltünk. Mielőtt még ettünk volna, oda is kellett érnünk. A határátkelés, hipp-hopp, lezajlott a nyugati határhoz hasonlóan. El kell hinnünk, hogy nagy változások történtek a keleti határon. Érezhettük, hogy összekötő kapu lett az eddig markánsan elválasztó határból.
A szomjas utazó megnyugtató távolságokban (közelségekben?) talál az út mentén különböző osztályú helyeket egészen Szovátáig. Megtaláltuk a zöld mezőket, hegyeket, völgyeket, a sok kis falucskát, a nagyvárosokat.
Ó, igen, és Szovátát! Ott van, betöltve a hegyek hagyta helyeket, belopakodott a meredek oldalak kínálta völgybe. A Medve-tó melletti Danubius Health Spa Resort Hotel Sovata várt bennünket. Gyönyörűen felújított, kibővített épület, csodás kilátással a tóra. Minden kényelemmel, wellness ajánlattal, amire csak szükségünk lehet. A személyzet kedves, segítőkész, bármiben támaszkodhattunk rájuk.
A tó maga ritka kincs, olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amikkel nagy nevet szerzett szerte a világban. Mi még téli álmában találtuk. Sétákat tettünk körülötte, és barátkoztunk a környező tájjal. Könnyedén megtaláltuk a tó társait is. Nyáron bizonnyal több szórakozást tud nyújtani, de ez a tavaszvégi látogatás is tele volt újdonsággal, szépséggel és legfőképpen nyugalommal. Erre van igazán szüksége a zaklatott világból érkezőnek.
Ami nagyon, de nagyon elgondolkodtató: mi, a kényelmes, civilizációban gazdag világból érkezők voltunk az izgága, sietős, türelmetlen népek. Rá kellett döbbenni, hogy a súlyos múlt, ahol a probléma nem a fürdőszobacsempék színében áll, nem kezdte ki a személyiséget annyira, mint a kényelmes élet. Vissza kellett fognunk a megszokott tempót, hogy szemet tudjunk nyitni a közvetlen környezetünkre, és próbáltuk felvenni a helyi ritmust.
Borzongató érzés volt a konferencián tanúja lenni, amint a FAKOOSZ Magyar Alapellátó Orvosok Országos Szövetsége és az Erdélyi Múzeum Egyesület Orvosi Tagozata aláírta az együttműködési szerződést.
A továbbiakban a mindennapokról szólt a konferencia. Az előadásokból kiderült, hogy hasonlóan sok sebből vérzik az egészségügy a határon túl is. Bár a problémák nem mindegyike azonos. A „nem vagyunk egyedül” felemelő érzése térben és időben egy helyre helyezett bennünket.
Az előadások után vétek lett volna felfedezetlenül hagyni a gépkocsival elérhető környéket. Annyi települést látogattunk meg, amennyi csak belefért az időnkbe.
Parajdon a sóbánya látogatási program alatt a lépcsőjárást nem vállalók az 1966-ban alapított Telegdi étterem vendégeiként kóstolgatták Erdély ízeit. Padlizsánkrémet, zöldségeket, húsokat. Mindenki kapott a méltán híres áfonyalikőrből is. Ha már ott voltam, megkértem Dósa Ilonát és Kénesi Rozáliát – az étterem két szakácsnőjét, ossza meg velem a régi idők receptjeit. Szívesen tették. Köszönöm, hogy időt szakítottak rám a nagy forgatagban. Mosolygós arcukat nem lehet elfelejteni. Egymás mellett ült a tanár és a tanítvány. Dósa Ilona a kezdetektől ebben az étteremben dolgozik. Eleinte teljesen egyedül volt a konyhában az előkészítéstől a tálalásig minden rá várt. Most már az általa tanított személyzettel dolgoznak, jó hangulatban. Kénesi Rozália is tőle tanulta a helyre jellemző ételeket. Két bajnok ült előttem, hiszen a kettejük vezette csapat már a 12. alkalommal nyerte el a Töltelékes káposzta-fesztivál első díját. Mi is töltelékes káposztát kaptunk vacsorára, ami abban különbözik a mi töltött káposztánktól, hogy a káposztalevelek bordáját elvékonyítják, és egyforma nagyságúra vágják. A tölteléket hússal, rizzsel, sóval, csomborddal (csombor, borsmenta) elkészítik, a levelekbe töltik, és egyforma, kis szivar-nagyságúra összesodorják. Berakják az edénybe szorosan, és annyi sós vizet öntenek rá, hogy a töltelékben lévő rizs megpuhuljon. Készre főzik. Ebből az ételből az elmúlt évi versenyen nyolcféle változattal indultak. Bográcsokban főzték, melyekbe egyen- ként kb. 700 db töltelék fér.
Meséltek a régi idők ételeiről, amikor a mezőről haza- érkezve gyors ennivalót kel- lett az asztalra tenni. Ilyen volt a koppantott leves, a parasztrétes, a tárkonyos krumplileves. Az idősebbek még maguk készítik az almaecetet, melyet gyógyszerként használnak teába. Leszedik a vadalmát, össze- törik, és megerjesztik. Amikor elkészül, nagy műanyag kannákba szűrik, ezekből kisebb palackokban visznek be napi használatra. A fiatalok már nem vesződnek vele, mert nagyon sok munka van vele. Ételek savanyítására készítettek korpaciberét, jobb ízű és egészségesebb, mint az ecet. A csorbák is ettől kapják savanykás ízüket. Kedves fűszerük a csombord és a levesekben a leustyán (lestyán). Az ünnepi húslevesbe került kacsa, liba és tyúk is. A levest a zöldséggel, és kézzel gyúrt tésztával tálalták, amit kalákában gyúrtak 50 tojásból. A húsokat egres-, meggy-, paradicsom-, hagyma-, vagy kapormártással adták az asztalra.
Kérem az olvasót, ha módjában áll, látogasson el Erdélybe! A falvak nevei történelmi (vagy mondai) alakokat, eseményeket idéznek. A mesébe illő táj, az emberek, várják Önöket. Nagy szükség van ránk ott. A pénzünkkel szavazni is tudunk.
Vigyük oda magunkkal. A jövetelünkkel adjunk munkát az ott élőknek – és biztosak lehetünk benne, hogy odajut, ahová szántuk. A kézművesnek Korondon, a földművelőnek Kibéden, a juhtúró készítőjének szerte a hegyekben, a mézzel foglalkozóknak, a fürdőkben, szállodákban, magánszállá- soknál dolgozóknak. Ott van igazán jó helyen, ahol azt a leghatékonyabban tudják hasznosítani. Rajtunk ennyi múlik csak.
Ismerjék meg az ott élőket, a véleményüket, és találjanak kedves ismerősökre, barátokra! Arrafelé még van idő a beszélgetésre, még Korond forgalmas főutcáján is. Részük legyen benne!
dr. Kendéné Toma Mária mtomakende@gmail.com