 |
|
 |
| Nézz vissza bölcs haraggal |
NÉZZ VISSZA BÖLCS HARAGGAL
A magyar társadalom félretájékoztatás, csúsztatás, megvezetés és hát ma már kimondhatjuk: hazugság által és útján nevelt tömegei ma képtelenek megérteni, hogy mi vár rájuk december 17-e után. A mesterséges zűrzavarban némileg tisztábban látni képes vagy kénytelen orvostársadalom, alsóbb szinten kiégve, a felelős posztokon pedig többnyire csalódást keltve, nem reagál az elvárt bölcs haraggal.
December 17-én már alig van esély arra, hogy a fogukat csikorgatva is a pártfegyelmet betartó parlamenti gombnyomók leszavazzák a törvényt. Történelmi jelentőségű fordulat lenne, ha nem ez a forgatókönyv érvényesülne. Így aztán vagy hosszú évtizedekre megpecsételik a nemzet egészségügyi ellátásának, a vészes demográfiai helyzet egyik letéteményesének sorsát, vagy egy következő kormányt hoznak olyan helyzetbe, hogy csak az adófizetők pénzéből felvállalandó majdani hatalmas áldozattal és az üzleti világban is vihart kavarni képes merész lépéssel lesz képes a szükséges visszarendeződést elérni.
Előretekintgetni sajnos bőven marad időnk, de még e szomorú pillanatban is tanulságos az említett bölcs felháborodással vagy akár haraggal visszapillantani, és alátekinteni a megvívott viadal dúlt tereire, a felek viselt dolgaira, stratégiára, taktikára, vitézkedésekre és gyávaságokra, árulásokra...és hazugságokra. Ennek az utolsó visszapillantásnak egyik gyarlósága lehet a látszólag sok közhelyszerű tény felemlegetése, de sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy ezekből „semmi sem elég”. Feledékenységünk immár közmondásos. Igaz, nem igaz, de a jelek szerint valami van benne, s mi magunk is ilyen („lakos”-nak tekintett) választópolgárok vagyunk.
Ha a bírálható színvonalú és vitatható hitelességű médiatermékekre figyelő „lakos” befogadja az ott látottakat és hallottakat, észlelheti amint a teljes mértékben polarizált vélemények győztesnek látszó oldala a közvéleményt elsősorban azzal próbálja a maga oldalára állítani, hogy most majd minden a beteg érdekében történik, hogy egy borzalmas és tűrhetetlenül teljesítő egészségügyet fog a befektetői tőke bevonásával helyreállítani és európai színvonalra emelni.
Önkéntelenül is egy párhuzam jut eszembe. A sok – fillérekért privatizált – állami vagyon, melynek elkótyavetyélését szinte minden esetben a művi „lerobbantás” előzte meg.
Nézzük most a kevés maradék préda egyikét, a magyar egészségügyet. Azt a szektort, melyet nálunk fejlettebbek és gazdagabbak is rájöttek, hogy nem lehet egészében piacnak tekinteni (jussanak eszünkbe pl. Clinton nemrégen éppen Budapesten elhangzott intelmei).
Magyarország egészségügye a magyar nemzet egy ritkán emlegetett nagy teljesítményét a fényes szelek rövid, de hősi korszakát követő totális kommunista hatalomátvétel után kezdte el mélyrepülését. A szolidaritás elvének gyakorlati támaszát jelentő OTI államosítása után már tulajdonképpen egy járuléknak nevezett adóból működött, s ez az egy biztosító valóban csak kifizetőhelyként továbbította az éppen abban az esztendőben begyűjtött befizetéseket és azoknak esetenként szükséges állami megfejelését. A nemzet „közös magántulajdona”a kisemberek filléreiből összegyűjtött OTI vagyon úgy tűnt el a nagy kalapban, akár az osztályellenség „kizsákmányolásból és a nép verítékéből szerzett” vagyona. Ezzel a biztosítási rendszer a valóságban megszűnt.
Nem sokkal utána történt, hogy a párt bölcs vezérei, állítólag Gerő Ernő szavait kimondatlanul szajkózva, a hálapénz rendszer számukra igen hasznos elfogadása, kvázi befogadása mellett döntöttek. Ez egyrészt egy láthatatlan és az államon számon soha nem kérhető adónemként támogatta az egészségügy a szocializmus építése tekintetében alábecsült improduktív ágazatát, másrészt a kommunista világban mindenütt „rühellt” orvostársadalom fejére olyan vajat helyezett, melynek segítségével az a továbbiakban könnyű szerrel kézben tarthatóvá vált. Nem véletlenül vannak a bolsevizmusnak bizantín gyökerei. A korrupció állami módszerré nemesítését ugyanis Nagy Konstantin bizánci császár dolgozta ki először, hivatalnokainak jobb ellenőrizhetősége érdekében. Esetünkben is ez történt. Gerő Ernőt követően ez a hatalmi csoport, régi vagy új formájában egyaránt élt ezzel az öröklött lehetőséggel, s ha baj volt korrupciót kiáltott, ha viszont úgy kellett, akkor hálapénzt említett kegyes mosollyal. Az érintett olvasó nem teszi fel a kérdést, a nem orvos viszont megkérdezheti, hogy miért fogadta el ezt az orvostársadalom. Nos mint tudjuk azért, mert azóta az egészségügy a maradékelv alapján működött, és ez semmiféle kormányzat alatt meg nem szűnt, a változásokat követő négy éves – ehhez túl rövid – ciklusok alatt sem szűnhetett meg. Ciklusokon átívelő megoldásért kiáltott, s a mi kormányzati ciklusainkon soha semmi át nem ívelt, ha csak a gyűlölet nem. A szocialista hajszálgyökerekről globalizációs főgyökérre váltó magyar pénzügyi vezetés sem tudott soha szemléletet váltani és az egészségügy, a tanügy, a kultúra tekintetében a bölcsebb országokban már felismerten gazdaságosságot is jelentő nemzeti (merjük kimondani: hazafias) módon gondolkodni. A maradékelv pedig az egészségügyiek megélhetését olyan módon oldotta meg, hogy abba mindenkor beleszámította a valóságosnál hagyományosan magasabb összegre becsült hálapénzt (az említett rejtett adónemet).
A magyar egészségügy tehát hálapénz nélkül nem maradhatott talpon. És még ez sem volt hozzá elegendő. Szükséges volt a magyar egészségügyi dolgozók összes rétegének hatalmas áldozatvállalása is, egy olyan hozzáállás, melyet soha nem köszöntek meg, soha nem díjaztak néhány formális szón vagy plecsnin túl, igazán soha nem értékeltek, soha fel nem dolgoztak.
Pedig hungarikumnak tekinthető csoda történt. Ez a nyomorúságos magyar egészségügy, úgy ahogy volt, szakmailag európai szinten teljesített. Bár a mellékhelyiség kevés volt és koszos, a WC papírt ellopták és a csapokat, kilincseket is leszerelték (ami nem az egészségügyet minősíti), de hálapénzzel vagy hálapénz nélkül, így vagy úgy, mindenki ellátást kapott. Mi több, szakmai műhelyek működtek. Ezek körül is sok volt a vita, nem egyszer politikai kompromisszumok és kapcsolatrendszerek tartották őket életben, de voltak.
Tehát adva volt egy maradékelven működő, de nem lebecsülendő magyar egészségügy. A rendszerváltás után mindenki elismerte, hogy forráshiányos. Beszéltek 1300 és 1500 milliárdról s utána ez még csak fokozódhatott. A biztosítónak nevezett kifizető OEP évente termelte a hiányt. Ezt az állam kiegészítette, de gazdaságos működéséhez, biztosítóvá fejlesztéséhez nem kapott támogatást. Mi méltatlanul kívülállóknak tekintett befizetők nem tudjuk, hogy lehetetlen volt azt az 1,5 mások szerint csak1,2 százalékos működési költséget átlépni, vagy az alapszabály vagy a költségvetés tiltotta meg. Vagyis a biztosító önhibáján kívül nem lehetett önmaga.
Aztán beindult a neoliberális szándéközön. A szükséges egyetértésekről szó sem lehetett, legfeljebb formálisan, a legitimizálás szándékával, utolsó percben, jegyzőkönyvbe vétel céljából, „televíziós pofavizit” szinten. Most ne várja senki, hogy ennek összeesküvés elméletekig csipkézett hátterét boncolgassam. A lényeg, hogy minden bizonyíték, minden példa, minden előkészítés és minden józan ész ellenében meghirdették, hogy a befektetőket, a magántőkét, be kell vonni és az egészségügy piacosítása majd mindent megold.
Nem is olyan régen még behívogattak minket az egészségügyi szervezetek vezetőit is, inkább csak a legitimizáció céljából, s kérdezgettek, magyarázgattak nekünk. Több éjszakát átdolgozva tettük le az asztalra utolsó percben formálisan kikért véleményeinket. Persze hiába. Arra azonban jó alkalom volt ez, hogy megismerjük a kulisszák mögötti világot.
Maga az MSZP tartott számunkra hiteles, tudományosan megalapozott eligazítást, saját közismert és mindenki által elfogadott elméleti szakembere – sőt más fórumokon szakemberei – magyarázták el a több biztosítós rendszer képtelenségét, a javasolt modell példanélküli voltát. S láss csodát nem saját józan eszük győzedelmeskedett. Vagy mégis? Ha igen akkor itt bizony politikai döntés született. S ezt nem egyszer el is ismerték. Jól tudjuk már, hogy ez – egy a nemzet sorsát hosszú távon eldöntő kérdésben – rövidtávú, politikai, hatalmi érdeket szolgáló döntés?! Ezt jobb, ha nem minősítem!
Ehhez kapcsolódó élmény az is, aminek most a felek a végterméket nevezik. Az egyik fél azért tekinti magát győztesnek, mert szerinte egybiztosítós rendszer maradt, csak több kifizetőhellyel, a másik meg több biztosítót emleget, és saját győzelmét ünnepli.
A változást erőltető fél a befektetői tőke bevonásáról beszél, s azt mondja, hogy erre szükség volt, mint a minden téren rossz gazdának kikiáltott állam és önkormányzat hibáinak kiküszöbölőjére, a remélt „jó gazdára”, s mint anyagi forrásra.
Ezzel kapcsolatban azonban két fontos dologra kell figyelmeztetnem az olvasót. A remélt jó gazda, mint azt a tárca kénytelen volt nyilvánosan is elismerni, csak egyszeri tőkét hoz a rendszerbe s még ma sem tiszta számunkra, hogy az ott marad vagy sem. Ez az egyszeri tőkemennyiség azonban egy 1200 (1500?) milliárdos évi költségvetéshez mérten semmiség, és ha igazak a hírek 100 milliárd körülire becsülhető. Vagyis semmi. A jó gazda pedig, bármennyire is pazarlónak (ez valóban igaz volt, de nem meghatározó) tartottuk az eddigi rendszert, nem lesz képes csupán jó szervezéssel kigazdálkodni a többszörösére emelkedő működési költségeket, a saját és a tőke szabályai szerint elvárható profitját, valamint az ígért minőségi ellátás költségeit. Valamihez még hozzá kell nyúlnia. Mi lehet az más mint az ellátási kosár szűkítése és a szolgáltatók működési költségének korlátozása. Felelőssége pedig semmi nem lesz, mert marad a duális finanszírozás, vagyis az állítólag nem emelkedő járulékforintok és a koldusbotra juttatott önkormányzatok adják a hozzávalót.
Az egészségügy tehát továbbra is a maradékelv alapján fog működni, sőt a maradékból mostanság elvont összegek sem kerülnek vissza kasszájába. Ugyanakkor sokkal nagyobb apparátussal, számosabb telephellyel, több dolgozóval, vagyis drágábban működő biztosítási rendszer fogja megkapni a járulékforintokat és az ígért jobb szervezést remélve és beleszámítva is további összegeket emészt fel az eddig egészségügyi szolgáltatásra szánt kevésből. Ha pedig baj van, ismét az állam kell a zsebünkbe nyúljon.
És még hátra van az is, hogy elgondolkodjunk a biztosítók, pontosabban az általuk képviselt tőke természetéről. A beépített garanciák hiába próbálják fékezni, a világszerte már jól ismert rendszerek működni fognak és mindent elkövetnek majd azért, hogy a profitot növelni tudják. A megengedett nyereség kivétele mellett, egyéb lehetőségek is kidolgozásra kerülnek majd. Mondjuk, hozhatnak létre saját tulajdonú, vagy akár strómanok által működtetett szolgáltató egységeket, s akkor ott mindent ők határoznak meg, az így keletkező profit pedig őket illeti. Ha nem számolnak ilyen és egyéb lehetőségekkel, akkor meg sem hallják az őket könyörögve hívogatók szirénhangjait. A tőke nem karitatív. Ezt mindenki tudja. A tőke végső fokon személytelen.
Jaj micsoda hétköznapi igazságok, és jaj mennyire nem figyel rá a hétköznapi ember. Bekapcsolom a királyi televíziót és köztiszteletben álló okos ember, pocskondiázza a magyar egészségügyet, melyet ideje volt ráncba szedni az európai színvonaltól való végzetes lemaradása miatt. Azonnal pálcát törve példát is említ. Elviselhetetlenek ezek a várólisták. A több biztosító majd megszűnteti, mondja. Minden oldalról verbuvált beszélgetőpartnerei közül egy sem emeli fel szavát. Nincs, aki elmondja neki, hogy az általa utált várólista a TVK, vagyis a teljesítmény volumen korlát eredménye, éppen azok találmánya, akik most a magánbiztosítói rendszer kiépítésének útján a várólista megszűnésével kecsegtetnek. Nem hangzik el a mindent megmagyarázó újabb közhely, hogy a sokat szidott magyar egészségügy szakmailag európai volt, s bár anyagilag a maradékelvre kényszerítették morálisan pedig a hálapénz sötét árnya vetült reá, önfeláldozó módon dolgozott és tartott fenn egy egyébként elsüllyedésre ítélt ágazatot. Sajnos azonban az utóbbi években tudatosan továbbrombolták, hogy szidalmazása indokolt legyen, hibái pedig látványosak s a régen dédelgetett célok magyarázatot nyerjenek. Az új rendszert minden áron reánk kényszerítők folyamatosan azzal vezetik félre a tájékozatlan közvéleményt, hogy az orvosi lobby érdekét sérti ez a mindent megoldó és áldásos átalakulás, s csupán ezért akadékoskodunk. Önös érdekeink védelmében ágálunk ellene.
Eddig a történet, de az életben azt látjuk, hogy a neoliberális henger politikai győzelmet aratott. Keserű levét beteg és szolgáltató együtt ihatja.
Csak patetikusan tudom átvágni panaszaim végtelen fonalát.
Szegény Hazám!
Szász István Tas.
|
|
 |
 |
|
|
 |
