 |
|
 |
| Dr.E.Cs 07.12 |
DR. E. CS. ELMÉLKEDÉSEI
NÉHÁNY SAJÁT FARKÁBA HARAPNI KÉNYTELEN KÉLGYÓT SZEMLÉLVÉN
Barátunk ezt is megérte. Páholyból szemléli a felek vitáját. Ott ül az arénában, lent hömpölyög a küzdők hada. Na persze ez túlzás. Hömpölygésről nincs szó. Ilyen a magyar parlamentben csak szavazások alkalmával fordulhat elő. Nem hömpölyögnek ott, esetleg hőn pölyögnek. Mert a kirendelt kevesek hőn teljesítik pártfeladataikat. E. CS. nem irigyli őket, de dicséretére sem számíthatnak. Az irigység amúgy sem kenyere az öreg harcosnak, meg nem is lehet irigylésre méltó az a baloldali(nak nevezett) képviselő(nek nevezett), aki miként a fent említett mitologikus lény, saját farkába harapva csúfolja meg fennen hangoztatott, s szerinte egész éltét meghatározó értékrendjét. Hogy a mitologikus lény önpusztító cselekedete mitő’ logikus, azt sejteni lehet páholyban s karzaton egyaránt. Harci kélgyók ők szegények, és őszinteségüket csak olykor sziszegik oda az egzisztenciájukat kezébe tartó felsőbb környezetüknek.
E. CS. sajnálná is őket, ha nem lenne ott azon picinyke bökkenő, hogy ő inkább a magyar beteget sajnálja. De nagyon.
Ha harc, hát legyen harc, mondják ott alant, és egymásnak feszülnek az érvek. Néhány jeles és a nagy hagyományokat ismerő falak kritikáját kiálló debatter csillog, és sok kis cetlis „kétpercemberke” tudja le harci feladatát, s a gyér közönség tudja, hogy csak a csoda változtathat a végeredményen.
Könnyebb helyzetben van az ellenzék, ők képviselhetik a valódi értékrendet, őket most nem korlátozza a hatalom semmiféle béklyója, nehezebb a hatalmon levőké. Ők szemlélgetik túlsó felüket, hogy miként tudnák kíméletesen harapdálni. Pedig ők is csak emberek (pardon kélgyók - gondolja E. CS.) és reménykedne, hogy felszisszennek nehéz helyzetükben. Csak az az óriáskélgyó ne lenne, gondolhatják. Mert ott dől el minden. Na és egy másik kélgyófészkecskében, egy kicsiben. Persze tudja mindenki, mormolja E. CS., hogy a szépséges Kleopátra is aprócska, de annál mérgesebb kélgyócskákat helyezett gyönyörűséges kebelére, mikoron megelégelte e földi küzdelmeit, s piramidális ötlete a hódítók hódítására már nem lévén, inkább piramisba vágyott. Na itt van a kutya is eltemetve, mondja E. CS., és nem kétli, hogy vele együtt tudja mindenki. Csak arról nem szabad beszélni, hogy miért. Mert amit e kis mérges csapat akar, az a deklarált célok és ismert érintettek között senkinek sem jó. Még a magánbiztosítókat is úgy kell beédesgetni a piszkos munkára.
Persze E. CS. olvasta, hogy a globalizációs tőke az úr. Hogy övék minden előny, s az igazi építőké csak a sarc. Naponta olvassa és látja. Hiszen a munkahelyek zömét adó vállalkozói réteg, az erős magyar középosztály remélt pilléreinek egyike szinte semmit sem kap ahhoz képest, amit a multik. A Hankook támogatásainak sokasága máig ismeretlen, s hány hasonló ügy van még. Fizetjük hozzájárulásunkat az Uniónak a GDP arányában, de e nemzeti jövedelem kiszámítása után annak jelentős részét ki is viszik, vagyis már nem nemzeti, de mások helyett mi fizetünk. Azt mondják, hogy ez van. Mert ilyenek a szerződések. Állítólag csak nálunk. De marad a sok találgatás, igazság és tévedés, igazságkereső tévelygés. Egy azonban biztos: minden a nemzet érdeke ellen hat. Nem néhány véletlen, gyarló, téves elhatározás, hanem lassacskán már minden. Ha valahol döntésre készülnek, szinte előre tudhatjuk, hogy a számunkra legelőnytelenebb változaté a siker.
Ez van most a magyar egészségügy terén is. E. CS. ül a páholyban és szorong. Szorong, mert gazdaságot még lehet helyrehozni hatalmas, Bethleni konszolidációt, fényes szeleket idéző lendülettel, de demográfiai katasztrófát, azt nem. Az irreverzibilis. És az orvos tudja, hogy ez mit jelent.
A félelmetes közöny meglegyinti barátunkat. Ott egy páholyban, lépésnyire a Szent Koronától, attól a hungarus nemzeteket toleránsan felnevelő védő eszméket megtestesítő, szuverenitásunkat jelentő jelképünktől, melyet nemrég neveztek a köztársasággal anakronisztikusan ellentétesnek. Létezhet ilyen vélemény, de annak hordozója a magyar kultúrából legfeljebb annyit jegyzett meg, hogy: akasszátok fel a királyokat. S ha király, akkor ugye korona.
A lenn zajló események is hasonló érzéseket ébresztenek kollégánkban. Vannak dolgok, amelyek esetében E. CS. nem döntheti el, hogy sötét fej, avagy sötét szándék munkál mögöttük.
Az idő azonban eldönti ezt is. E. CS. tudja ezt, miként azt is, hogy ez sok szenvedéssel és hatalmas kockázatokkal járó folyamat lesz. Akkor már mások fognak alápillantgatni és másokra a páholyokból, s talán már nem is lesz a patkónak aréna jellege. És főleg hol lesznek akkorra a kis és nagy kélgyók?
Na de mi, magyarok, merre leszünk?
Szász István T.
|
|
 |
 |
|
|
 |
