…és hallgattuk mások, hallattuk saját hangunkat. Mármint a demonstráción a Parlament előtt.
Sokan voltunk, mégsem voltunk elegen. Gyenes Gézával beszélgettem a gyülekezés közben arról, hogy milyen kifogásokat találtak azok, akik nem jöttek el. Többen a mostoha időjárásra, mások egyéb, szakmai elfoglaltságra hivatkoztak.
Azért jó hangulat volt, régen látott ismerősök köszönthették egymást. Sokak szemében egyfajta szégyenérzet tükröződött, ha felettesét, munkahelyi főnökét látta meg. Nálunk még nem megszokott a vélemények szabad kinyilvánítása. Hallottam olyan vezetőt is, aki nyíltan az elbocsátást helyezte kilátásba, egy esetleges demonstrációban való részvételért. Ezért volt a sok fürkész tekintet, vajon a másik mit gondul rólunk. Itt érezhette az ember, messze még a szabadság, sokat kell még ezt gyakorolni kis hazánkban. Főleg az egészségügy poroszosan hierarchikus rendszerében, ahol számtalan kiskirály gyakorol korlátlan hatalmat a beosztottjai felett.
Voltak ott – segítségül – személyileg, nemzetileg előttünk előrébb járók. Bátran hirdették, hogy egyetértenek velünk, mert a mi ügyünk az övék is, még ha nem élnek ebben a rendszerben. A lengyelekre gondolok, akik a szolidaritás jegyében utaztak idáig, útközben végig lobogtatták saját és az EDDSZ zászlaját. Skandáltak, felszólaltak a gyűlésen és hangoztatták együttérzésüket ügyünkben. Igen, ők tudnak harcolni, tudnak kiállni testvéri ügyekért. Emlékszünk még a lengyel rendszerváltásra. Ott nem volt ilyen „sima”, mint nálunk. Itt-ott még fegyver is eldördült, mégis ki tudtak állni. Van mit tanulni tőlük.
Szóval egybegyűltünk, fürkésztük egymást és az ismerősöket, ittuk a hósesésben jóleső forralt bort, majd a megafonok utasításai szerinti táblák köré álltunk és hallgattunk, vagy beszélgettünk.
Érdekes volt, hogy akinek jutott egy tábla, vagy legalább egy kék lufi, az „lazább” volt. Tudott fesztelen beszélni, volt mibe kapaszkodnia. Egyik kolléga egy széttört gitárban talált kapaszkodóra. Talán úgy érezte, ez legalább egy konkrét dolog. A közös ügyünk, az képlékeny, igazából nem egységes. Talán egyben értett mindenki egyet…
EZ ÍGY NEM JÓ! TARTHATATLAN! VÁLTOZÁST AKARUNK!… stb.
Ez volt a szónoki beszédek lényege is. No meg az, hogy ma az egészségügy minden szereplőjének, a betegtől a professzorig nem jó ahogy van. Talán ez a „közösen nem jó” az ami elindít valamit reményeink szerint a pozitív változás irányában.
Kívánom mindnyájunknak!
                                                                                                                                                    „Dóri”