 |
|
 |
| Halálfélelmek |
Naplójegyzet: 2007. október 31.
HALÁLFÉLELMEKKEL A FELTÁMADÁS VÉDELMÉBEN
Halottak napján, rekviemek hangulatában leltározom őseink csontjait a Kárpát-medencében s azon kívül is. Halottaink világhódító útja hihetetlenül szélesen teríti be a földet, s hol vannak még az ismeretlenek, hisz ők is – kikről még ma sem tudjuk mi voltunk-e vagy sem – tovább bővítik a gyertyát gyújtogatni alkalmatos helyeket, meg az elkallódottak, kikről nem tudjuk, merre hurcolták őket történelmi időkben, s fokozatosan azzá váló utóbbi évtizedekben.
Guláglakó magyar parasztok és harcos szkíta ősök, vándor ugorok és menekülő sumérok szent törzsei egymásra rétegezve fekszenek a humusz alatt, magyarabok és rab magyarok, Rodostók minden néven s minden földrészen.
És itt vagyunk mi, maradék gyertyagyújtogatók. Unokáink vajon még élnek e szép hagyománnyal? Vagy az új keletű szabadelvűség nevetség tárgyává teszi ezt is?
Ma még lobognak temetődombokon, temetőkertekben az emlékezés lángocskái. Ilyenkor többen vagyunk együtt, mint a 15 millió. Velünk vannak ők is, kik munkát hagytak reánk, s kik a magunkénál súlyosabb szótlan szavakkal kérik számon a majdani gyertyagyújtogatókról való gondoskodást.
Itt vagyunk, és különös állapotban várjuk a jövőt.
A gyufák még felsercennek, s a gyertyaszag belevegyül a krizantémok szomorú illatába, de ott legbelül mintha kihunytak volna a fények. Kevesek lobognak már azért, hogy világítsanak.
A Kárpát-medence magyarsága elfásult. A szétszóródottak pedig lassan új meg új korosztályokba fordulván, elfelejtik – vagy csak érdekességként őrizik meg – a gyökerek emlékét is.
Bodor Ádám völgylakóinak fásult lelkiállapota, ott a Stix hangulatát idéző Sinistra mentén, különös módon vegyül a fogyasztói társadalom lélektelen csillogásával. A 40 éves kommunizmus nevelte fásult, közönyös, máról-holnapra élő magyar lett nyersanyaga a posztkommunista globalizációs elit mesterien higított magyarjának.
Lelki ellenállóképességünk oda van. A testit éppen most árusítják ki pirulást nem ismerő szolgák.
Hova vezet ez, ha nem akad fásultságot elseprő szövétneklelkű vezető.
Hiszen a fásultságból könnyen csaphat át a közhangulat, a kollektív tudat által ismeretlen csatornákon működtetett nagy, mindent elsöprő lelkesedésbe is.
Vajon ez már az utolsó remény?
A fásultság, melegágyával: a lebutítottság állapotával, a majdnem nyomor kiszolgáltatottságával, a szétzüllesztettség jellemezte életmóddal, felemás ellenpólusokat szülhet. Az, hogy a helyzet kétségbeejtő kezd lenni, a kétségbeesés felé visz. A kétségbeesés pedig nem jó tanácsadó.
Az az állapot, melyet nekünk szántak, s mely felé szakszerűen kitervelt módszerekkel terelgetnek, az a különleges fásultság, a neonreklámos Sinistra völgy ellentmondásosnak tűnő, de lassan szervülő hangulata képezi egyedüli ingatag alapját mindannak amit most felettünk, reánk építenek. Ennél bizonytalanabb alapon még soha nem állt társadalmi rendszer. Mert az a neoliberalizmus vezérelte globalizáció már egy új társadalmi rendszer. Reméljük, hogy az egyre rövidebb életű rendszerek között ez is önmagát felfaló. A legrothadóbb.
Szégyenteljes valóság, hogy miközben a globalizálódó világnak minden látszólag tehetetlen tagja – a kifelé hangoztatott globalizációs szólamok álcája mögött – saját ellenállását szervezi, a mi vezetőink versenyezve próbálják kiszolgálni ezt az apokaliptikus lovast.
Sokat emlegették a történelem folyamán a világvégét. Emlegették, mint fenyegetést és mint reménységet.
Nem az idő múlása, hanem ez a világrend vitte eddig legközelebb az emberiséget egy világvéghez, melynek legszörnyűbb fenyegetése már nem is csupán a test pusztulása, hanem a lélek lepusztulása, a feltámadás reményének elkótyavetyélése, a büszke és önhitten önző, önmegvalósító ember szánalmas mellverdesése egy élő halottakkal telt reménytelen sírgödör fenekén.
Rettentő és patetikus sorok. Sokaknak tán nevetségesek.
De hát ebben működnek közre azok, akikre többségünk leadta szavazatait. És művük – fásultságunk közepette – napról napra egyre jobban kiteljesül.
Leányfalu.
Szász István Tas
|
|
 |
 |
|
|
 |
