BATTHYANY STRATTMANN LÁSZLÓ SZELLEMISÉGE
ÉS A MAGYAR ORVOSLÁS



Hölgyeim és Uraim!

Emlékeznek még arra a valaha sok reménnyel és várakozással emlegetett kifejezésre, hogy holisztikus gyógymód?! Valaha ezt – a politikai kibontakozás lelkes éveiben –, a szentségekben gyökerező eljárásnak értelmezték országszerte, pedig a fogalom egyszerűen azt jelenti, hogy a beteg minden testi és lelki panaszát figyelembevevő diagnosztika és gyógyítási mód.
Nos, boldog Batthyány László orvosi tevékenységét ennek a szemléletnek legteljesebb gyakorlása jellemezte. A legteljesebb, mert a mesterfokon végzett műtéteken, a hozzáértő módon végrehajtott belgyógyászati kezeléseken, szülésvezetéseken túl, a betegek egész lényét, lelkivilágát is olyan empátiával, olyan szeretettel, olyan megbecsüléssel kezelte, hogy azok a testi gyógyuláson túl, a lelki katarzisig jutottak el a segítségével.
Tudjuk, Batthyany imádkozott a betegért, a műtét sikeréért, az operáltakkal együtt a gyógyulás köszönetéül, - naponta többször is. Mégis ezek a fohászkodások, amik könnyen formálissá, üres rutinná válhattak volna, olyan gondolat és akarat koncentrációt jelentettek, hogy – s ezt első kézből tudom az egykori asszisztencia két tagjától –, még a nem keresztény embereket is magukkal ragadták, nyugodt, bizakodó hangulatot teremtve műtőben, kórteremben, kápolnában egyaránt.
Ez volt a holisztika teljessége…
Ugye furcsa, nosztalgikus érzés erről hallani ma, az anyagi és morális csőd időszakában, amikor a betegellátást, fizikailag és szellemileg szétvert, lefokozott állapotában, csak a gyógyítók „burn out” syndrómáig vezető, elkeseredett túlmunkája tartja fent. Ez az ellátás is csak ott működik, ahol a „burn out” során még van mit égetni: erőből, anyagi tartalékból, lélekből.
Az empátia, a találékony emberszeretet helyébe a pénzügyi szabályok betartása, a protokollok végrehajtása lett a mindennapi gyakorlat. A „reformot” előkészítő politika, a hozzárendelt sajtókampány, az orvos személyét egy ellenőrizendő, perelhető, fizetett szakalkalmazottá fokozta le, akinek az elsőrendű kötelessége lehető legalacsonyabb szinten tartása, a gyógyítás idejének lehető maximális lerövidítése. Óriási tömegű adminisztráció veszi el a kezelésre jutó idő zömét, ami még arra is kiterjed, hogy a beteg TAJ kártyája megfelelő összegű befizetés alapján került-e kiállításra.
Szeresd a beteg embert?! Adj meg számára minden lehetőséget a testi és lelki gyógyuláshoz?! Micsoda teljesítménycsökkentő, költségnövelő gondolatok! Tessék leülni a számítógép elé és kikeresni azt az olcsó generikumot, ami majdnem olyan hatékony, mint az újabb készítmény, csak egy kicsivel több a mellékhatása…
Éjjel jön az agyi, vagy szívtrombózis?! A centralizált intézményekben egy időjárási frontbetörés idején, gyakran 4-5 súlyos beteg jut egy agyonfáradt ügyeletesre és a még munkába állítható egy-két nővérre.
Mi van, ha nem szakmai centrumról, hanem egy kisebb matrix kórházról van szó? Összevont kórházügyelet! Urológus, vagy nőgyógyász siet a szívbeteghez, vagy éppen fordítva. Ha felismeri a számára idegen területen a veszélyt, megpróbálja behívni a jó esetben otthon lévő szakorvost. Múlik ilyenkor az idő, gyakran végzetesen múlik…
Körülbelül egy hónapja veszítettünk el egy hozzám lélekben nagyon közelálló neves teológust, közismert személyiséget. Éjszaka lett rosszul, a felesége megmérte a várnyomását, ami veszedelmesen alacsony volt. Kihívta az orvos-ügyeletet. A kiérkező kolléga is észlelte a jelenséget és bár szívinfarktust nem talált, azonnali kórházi beutalást javasolt. A beteg kérte, hogy abba az intézetbe utalja, ahol már évek óta újra és újra jó eredménnyel kezelték, és panaszok esetén ellenőrizték. Az orvos-ügyeletes közölte, hogy ő sajnos a fennálló szigorú rendelkezések alapján csak a csökkentett ágyszámú, szétszervezett, kerületi kórházba utalhatja be. A barátom ijedten tiltakozott és aláírta, hogy a beutalást nem veszi igénybe. A kolléga néhány házi megoldás (sok folyadék, feketekávé) ajánlásával távozott. A feleség az ápolás mellett csomagolt, hogy a reggeli órákban csak sikerül majd eljutni az általuk ismert és szeretett osztályra… Hajnali ötkor bekövetkezett a halál. A magára maradt asszony szívmasszázs és lélegeztetési kísérlete nem hozott eredményt…
Hány idő előtti, felesleges halál van a „reformált” egészségügyünkben egy nap? Az íróasztal okoskodások, – melyek mögött ott áll a leplezetlen pénzelvonás – egy ország keserves tiltakozása ellenére meg fognak valósulni, Hány esztendő alatt tud ennek a felelőtlen sietségnek, ennek a profitvezérelt kapkodásnak a gyilkos hatása megszűnni? Hol van hazánkban az orvosi hivatás függetlensége és szabadsága, amit a Német Orvosi Kamara nemzetközi szinten követel?
Nos, mondhatjuk mindannyian, nem panaszkodni, hanem emlékezni gyűltünk össze. Így van. De az előadó azt érzi, hogy a kialakuló gyakorlattal fokozatosan méltatlanná válunk a Hyppokrátészi esküre, és Batthyány László emlékezetére. Azt érzi, napjaink uralkodóvá váló szemlélete és életidegen gyakorlata lépésről lépésre szorítja ki a szeretetet és a bizalmat a beteg – orvos, az ápoló és ápolt kapcsolatából. Az utolsó erejükig kizsigerelt gyógyítók lelkében, ahogy a generációk követik egymást, egyre halványodik Batthyány példája (s ha volt benne) az imádság ereje…Ma még az önfeláldozás segít a tömeges tragédiák lehető kivédésében, de már – ahogy elmondtam – dominálni kezdenek a szabályok. Az üres protokollok, a defenzív medicina – és Ausztria, Németország, Anglia, Amerika, Svédország kórházai dolgoznak egyre növekvő számban kitűnő magyar gyógyítókkal, azokkal, akik vagy állástalanok, vagy nem hajlandók megalkudni a politikai és pénzbürokraták fojtogató kizsákmányoló, monopolhatalmával.
Napjaink orvosai közül még sokan, tudva vagy kimondatlanul őrzik Batthyany szellemiségét. Még sokan ismerik az önzetlen segítés örömét. De a szellemi és infrastrukturális miliő, az új, csak anyagiakra figyelő vezetési stílus hatása – ahol fiatal, a gyógyításban teljesen járatlan „megbízott vezetők” százával bocsátják el a kiképzett, tapasztalt egészségügyi személyzetet, – egyre erősödik. Nem törődhetnek az idős, beteg emberek sorsával a megkövetelhető szinten, mert akkor a működési rendszer végén nem jelenne meg az általuk elvárt nagyságú profit. Majd a magánbiztosítók! Kimondatlan marad, hogy ezek az intézmények az áramtermelőkhöz, gázszállítókhoz, autópálya építőkhöz hasonlóan külföldre viszik a betegbiztosításban forgó óriási összegek hasznát. Lehet, hogy ez az egyes intézkedések célja?
Erről a pontról, ahová a hatalomgyakorlók eljutottak, boldog Batthyány László alakja, példája már nem látható, a betegek hangját elnyomja a politikai zsibvásár zajgása, az új templomokból, a plázákból kiáramló rockzene dübörgése.

Hol találnak a mai kor fizikai és eszmei zűrzavarában egy biztató szót, egy reménysugarat a múltakat nem ismerő fiatal és a lélekben kiégett idősebb gyógyítók?

Én XVI. Benedek pápa „Názáreti Jézus” c. kötetét ütöttem fel a 155. oldalon. Itt Joseph Ratzinger egy felejthetetlen mondatot ír le: „Aki tényleg meg akarja gyógyítani az embert, annak egész valójában kell őt tekintenie, és tudnia kell, hogy végső gyógyulása csak Isten szeretetében lehet.”

Eddig Batthyány Lászlóval imádkoztunk. Most már hozzá fordulva kérhetjük, segítse utunkat a fenti cél felé.

Prof. em. dr. Brooser Gábor előadása

Elhangzott a:

BATTHYÁNY STRATTMANN LÁSZLÓ EMLÉKNAPON (2008. január 19.)