 |
|
 |
| Dr. E.Cs. 2008.1 |
DR. E. CS. ELMÉLKEDÉSEI KÉNYES KÉRDÉSEKBEN
Barátunk ismét az elmélkedés értelméről elmélkedik. Mit ér megannyi fejtörés a mai világban, amikor gondolkodás nélkül, pontosabban gátlástalanul teszik tönkre az emberi lény életterét, a földgolyót? Van-e értelme ennél kisebb dolgokról forgatni gondolatokat megfáradt agyunkban akkor, amikor a lét minden síkján egész életünk a manipulációknak van kiszolgáltatva? Meddig kell éreznünk ezt a megalázó érzést? A tehetetlenséget – gondolja E. CS. A Bibliával szólva, valóban boldogok a lelki szegények? És boldogok-e azok a szegény lelkűek, akik minket (meg)vezetnek?
Mit lehet még elkövetni pirulás nélkül?
E. CS. – mint a FAKOOSZ lelkes híve – ismeri a szervezetet országossá fejlesztő bő másfél évtizedes munka történetét, létért való küzdelmét, keserveit és nagy sikereit, szellemét és összetartó erejét, a tényt, hogy minden túlzás nélkül: nemzeti értéket képvisel, példaértékű sokak számára. És persze azokat is ismeri, akik ilyen-olyan okokból nem kedvelik. Most azt látja, hogy egy országos szervezet felépítéséhez nem kell ekkora erőfeszítéseket végezni. Elég 2-3 ember, s hozzá még néhány név, meg némi gépírói munka. Ezzel máris készen állhat olyan országos szervezet, mely közel 7000 háziorvos nevében nyilatkozik a média különféle fórumain. Mit tudja a néző, hogy kit, miért és hogyan képviselnek?
Hozzá is eljutott a híre annak, hogy bizony december 17-én nem biztos, hogy az előző napon egyeztetett szöveget szavazta meg a többség? Azt mondják: fésültek egyet rajta az éj folyamán. Állítólag volt, aki beismerte volt, aki nem. De hiszen már a hír is elképesztő, hát még ha igaz.
Éretlenek vagyunk még ma is a demokráciára, mely persze maga is éretlen, vagy túlérett? kérdezi magától E.CS. s önkéntelenül is vigasztaló nevetésre vágyva ismét a magyar bök-irodalomból idéz: „S a dinnyecsősz így szól hinnye, ez a világ túlért dinnye”.
S ha már dinnye, maradjunk a gyümölcsöknél. Több mint egy évtized telt el azóta, hogy a banánköztársasággá válás rémével fenyegettek, – emlékezik barátunk.
És íme! Eljött az idő!
Nálunk már mindent lehet? Leplezetlenül?
Csakhogy miért ne lehetne bármit is tenni ott, ahol ekkora közöny uralkodik. Néhány lelkes megszállottól eltekintve tettünk-e valamit azért, hogy másként legyen? Az érdekeltek annál többet tettek, hogy „kimunkálják” ezt az általuk várt közönyt. Ez a legnagyobb gyengénk s ez egyben legnagyobb ellenségünk is. Magunkban hordjuk. Persze ezt kívülről gondosan ápolgatják.
E. CS. gondolatai visszatérnek „saját portájára”. Ha úgy vesszük mondhatjuk, hogy a FAKOOSZ csodás létrejöttével együtt született szelleme, s az azóta eltelt idő pusztító közönyre nevelő politikája vívták harcukat. Még nem hirdettek győztest, de ha tagságunk nem észleli saját felelősségét, akkor a törölköző nemsokára berepülhet.
Az orvosi társadalom helyzete egységért kiált, a háziorvosi réteg nemrég még irigyelt s mára taszító hatású helyzete is erre intene.
Annyiszor hangzik fel kamarai vagy FAKOOSZ szinten is a szemrehányás: mit tettetek? És éppen a nagy szemrehányók azok, akik a legkevesebbel járultak hozzá a közös gondok megoldásához.
E. CS. érzi hogy, ha a magyar háziorvos most valóban észlelni képes helyzetének ingatagságát, a jövő tervezhetetlenségét, a reá leselkedő veszedelmeket, ahogy valaha csúnyán, de találóan mondták: a tőke bűzös száját, akkor hanyatt-homlok kellene belépnie e közös erőt összegyűjteni képes és kipróbált szervezetbe, oda ahol minden politikai kurzusban volt mersz a kritikára és a szemek nyitogatására. Ehelyett a még élő és lüktető szervezet olyan nevetséges gondokkal küzd, mint a tagdíjak begyűjtése? A szponzorszerzés? Alkudozás?
Szép tervekre gondol E. CS. Olyanokra melyeket kedves csapata tűzött ki egykor maga elé, s melyeknek megvalósítására adva van a szellemi kapacitás, de még több háttér kellene, aktívabb tagság, egymás felé kezet nyújtani képes – és gyarapodó – közösség.
Miközben folyik a kongresszusi készülődés nagy munkája, és fillérenként kaparják össze a szükséges anyagiakat, E. CS. a dermesztő külső hangulatra figyel. Azok, akiknek a gyógyítás állampolgári jogkörben tartozó feladatának biztosításáról kellene gondoskodniuk, mintha ellenségnek tekintenének minket.
„Korbácstörvények” kidolgozása körül folynak viták. Fenyegetnek, s másrészt olyan mézesmadzagokkal kínálgatnak, melyek elfogadása hitelünk sírásója lehet. Hiszen ha a társadalomban elterjed annak híre, hogy a „bűnös” kollégákra kirótt büntetésekből a „jól teljesítőket” fogják jutalmazni, az orvosnál megjelenő tíz betegből kilenc elsősorban arra gondol majd, hogy vajon a megfelelő pirulát kapta-e, vagy fehér köpenybe bújtatva vele szemben egy önző és képmutató sarlatán ül, aki azt figyeli, hogy mennyivel lesz gazdagabb, ha az ő egészsége árán megtakarít a biztosítónak.
Egyszeri elmélkedésre mindez már soknak bizonyul öreg barátunknak. Inkább abbahagyja és kételyeit félretéve, megpróbál valami hasznossal hozzájárulni a közös nagy munkához.
Mindenek előtt tehát leírja gondolatait.
Szász István T.
|
|
 |
 |
|
|
 |
