Kedves Barátaim, sorssá súlyosodott munkás hétköznapjainkban Sorstársak!
Kedves határon túli Barátaink, tagtársaink!
Tisztelt – minket belülről és kívülről támogató – pártoló tagság!

Talán legnagyobb erényünket a FAKOOSZ bizalomra épült családias hangulatát fogadtam el vezérfonalnak, amikor ezt a nehéz három évet lezáró – tehát összefoglalónak várt – beszámolómat papírra vetettem. Hiszen telve, telítve vagyunk a szakértelem és a reform jelmezébe bújtatott álságosságokkal. Hiába vagyunk az orvostársadalomnak egyik legaktívabb része, azt tettek velünk is, amit akartak. Abból, amit mi szerettünk volna mit sem valósítottak meg, semmit sem fogadtak el. Az orvos a politika számára, akár az utóbbi 60 évben, marad „mint idegenség”, s jó, ha nem ellenség. Pedig óhajaink távolról sem voltak önző és teljesíthetetlen kívánságok. Mióta harsogja az egészségügy, hogy arányában szeretné látni munkájával a jövedelmét, hogy tervezhető jövőt, pályaképet és biztonságos öregkort szeretne, szerződést kötne, és nem diktátumot fogadna e,l s azt kívánná hogy az érdekeit képviselőknek ne csupán a „jus murmurandi” jusson. Sajnos az érvelni nem szerető politika kényelmesen beleseperte ezeket a demagógia feliratú papírkosarába. Őszinte – és az érte nem ellene elv alapján tett – javaslataink kényelmetlenek voltak. Minthogy pedig senki nálunk jobban nem tudja, hogy ezek mind a magyar beteg érdekeit szolgálták, jogosan feltételezhetjük, hogy ama papírkosár felett terpeszkedő íróasztalnál nem a mi betegeink érdekeiről töprengenek, hanem a globalizált pénzügyi világ sablonjait próbálják minél kevesebb zajjal alkalmazni az egyre tragikusabb magyar valóságra. És ezenközben semmiféle népegészségügyi megfontolás, nemzetstratégiai szemlélet, de még a legközönségesebb szakmai felelősségérzet sem érvényesül. Már megint és ismét csak egy hanyatlásba fordult világrend szolgálatába szegődtek.
S hogy aktuális hírrel is szolgáljak, halljátok határon túli régiónk irigylésre méltó híreit, egy sokak által lebecsült, de nemzetstratégiát készítő országból. Románia – új helyzetében –megérezvén az alapellátás gondjainak sürgősségét és fontosságát, a következő intézkedéseket hozta: A finanszírozás fix díját kétszeresére, a teljesítményfinanszírozást négyszeresére emelte. Az ügyelet nem kötelező, de aki vállal, az a kórházi orvosok díjazásának megfelelő összegre tarthat számot. Ezen kívül, minden sürgősségi tevékenységüket külön honorálja a biztosító. Ezáltal egy átlag ottani körzet a gyors számításaik szerint kb. 3500-4000 EU-t kap havonta, ami egy millió FT körüli összegnek felel meg. Vagyis 50 százalékkal több, mint az átlag magyar körzet finanszírozása.
Az élet felülírta mai napunkat is és még nagyon fontos és időt igénylő feladatok állnak előttünk. Ezért csak röviden foglalkoznék az elmúlt évre vonatkozó tulajdonképpeni beszámolóval, hiszen a nagy nehézségek árán kiadott lapszámaink ismertették a mindenkori történéseket.
Az elnökségi üléseket – az utóbbi időben kialakult módon a területre kihelyezve – rendszeresen megtartottuk.
A médiában tett kirándulásaink leltározását magatok végezhettétek el. Sokan arról beszélnek, hogy többet kellene mutogatnunk magunkat. A tapasztalat és mások hasonló próbálkozásait nézve azonban nem csak ezen múlnak a dolgok.
Ennek ellenére a FAKOOSZ cikkek, nyilatkozatok, a három televízióban és több rádióadásban történt fellépéseink nyomán a hatalom észrevette, hogy az alapellátás képviseletére a Házi Gyermekorvosok Egyesületével karöltve mi vagyunk alkalmasak és a legkülönbözőbb célú és végeredményű tárgyalásokra a FAKOOSZ-t hívták be, az általuk működtetett intézetek, s később az általuk felülről létrehozott szervezet mellett. Utóbbit talán éppen szókimondó jelenlétünk „majdani kiváltására” szervezték. Nem sok sikerrel.
A történet már Szovátán elkezdődött, hiszen onnan hívtak vissza minket azzal a kéréssel, illetve igénnyel, hogy az akkor még a később megvalósult modellt ellenző nagyobbik kormánypárt érvrendszerét gazdagítsuk és gondolom, hogy legitimitását is fokozzuk. Megnyilvánulásaink kulturált és meggondolt formában zajlottak, de határozott hangon és írásban is benyújtottuk véleményeinket. Ezt követően a szakminisztérium is rendszeresen beinvitált az ágazatok képviselőit összefogó megbeszélésekre. A továbbiakban ez számos éjszakát is felemésztő munkát jelentett. Érdekes, meggyőző majd lefegyverző, meglepő és kellemetlen felismerésekhez vezető tapasztalatok sorát élhettük meg. A december 17-ei, majd az újabb üres színjáték a februári szavazás zárta a sort. Közben a törvényt többször véleményeztük, sikerült számos kérdésre választ is kikényszeríteni, de érdemi puhítást annál kevéssé. Jelenlétünkben derült ki, hogy a befektetők nem fognak gyakorlatilag semmit sem befektetni, hogy azzal az ideális esetben 120 milliárddal örökáron vennék meg a mindenkori nagy elosztórendszerbe befolyó összes járulékunkat, kikényszerítettük a választ arról is, hogy a tulajdonosi körben történő részvétel miért nincs erkölcsi mércéhez kötve, miért van kikötve, hogy büntetését letöltött bűnöző is lehet tulajdonos. És persze terítékre került a ma már jól ismert tény is, hogy több mint 130 nyitott kérdés utólagos szabályozásának kellett volna megadnia a törvény fazonját. Ennek kidolgozására aztán állandó, heti egyszeri, meghívást helyeztek kilátásba, s ez eleddig működött is. Hozzájárultunk az ismert „korbács” törvény sorsának alakításához is.
Még a holland volt egészségügyi és pénzügyminiszterrel is folytathattam tárgyalást és meggyőződhettem arról, mennyire nincs igaza az ő rendszerét dicsérőknek, s mennyire nincsenek érvei. Ő maga is elismerte, hogy ha a mi szemüvegünkkel – tehát a mi helyzetünkből – tekint a dolgokra, nehezen tud ellenünk érvelni. Főleg a népegészségügy és a prevenció terén bizonyult erőtlennek.
A készülő törvényeket többszöri véleményezése során szembesítettük az előterjesztőket a hibákkal. Az erőfeszítés nem volt arányban az eredménnyel, de ez a mai politikai hangulat és szándékok világában nem is volt remélhető. Mégis a meghívás eredeti célja, vagyis a szándékaik legitimizálása mellett, sikerült eljuttatni a hatalom fülébe az alulról jövő véleményt is.
Aztán elkövetkezett a megrendítő népszavazás és minden újraértékelődött.
Alkalmunk volt azt hallani, hogy még a népszavazás eredményének szerintük szégyenteljes felelőssége is az orvosok vállát terheli. Ez az indulat vezethetett aztán a jelenlegi, az eredetit is tetéző, a bosszú felelőtlen hangulatát idéző válsághelyzethez, az elvonásokat befagyasztó csakazértishez és megosztásunk legújabb kísérletéhez.
De folytassam saját belső gondjainkkal. A szervezési nehézségek taglalása egymagában órákat igényelne. Az anyagi helyzetünk, a tagdíjfizetés még mai állapotunkban is nevetséges viszontagságai miatti sirámokba is belevághatnék és panaszkodhatnék éppen azoknak, akikre ez nem vonatkozik.
Fontos esemény volt az elmúlt év során, hogy hosszú távú, megállapodást kötöttünk a Herbária és a Rehab Zrt-vel.
Kedves kötelességem kellő nyomatékkal felemlegetni és köszönetet is mondani egyben azért a becsületes és áldozatos munkáért, melyet az elnökség végzett. Ez a kipróbált munka együttes nem hazudtolta meg a bizalmatokat.
Megemlítem, hogy a Kárpát-medence különböző pontjain a FAKOOSZ égisze alatt, összesen kilenc hazai és hat határon túli kulturális tartalmú rendezvényt sikerült szervezni ebben az évben. Ezúton is kérem a területek gazdáit és minden aktív tagunkat, hogy a helyi lehetőségek és kezdeményezések felkarolásával, segítsenek ebben a munkában. Példaértékű a bodrogköziek kezdeményezése a május 9-re szervezett szakmai nap.
Külön kell megemlékeznem arról, hogy elnökségi döntés alapján, melyet közvélemény kutatásunk szerint a tagság is támogat, szolidaritást vállaltunk az egri kórházban dolgozó kol-légáinkkal és az erről szóló nyilatkozatot tüntetésükön, ottani háziorvos kollégánk olvasta fel.
Most használom fel az alkalmat arra, hogy köszönetet mondjak a szervezőknek azért az óriási és önzetlen munkáért, melyet meggyőződésem, hogy rajtuk kívül senki sem vállalt volna fel. Hogy kik ők, azt a jelenlevők jól tudják. A lehetetlent kísértve hozták létre ezt az alkalmat!


Széphalmi Miklós jóvoltából most felolvasom a rövid gazdasági jelentést is:

TÁJÉKOZTATÓ A FAKOOSZ és az ALAPÍTVÁNY GAZDÁLKODÁSÁRÓL

A Szövetségnek lejárt tartozása nincsen, gazdálkodása, adókapcsolatai rendezettek. A követelések döntő hányada – a tagdíjak kivételével – rendben befolyik. A KÖR sajnos a jelenlegi helyzetben, főleg a szponzorálás körüli ismert és objektív okokból nem tud önfenntartó lenni, a tagdíjakból, illetetve egyéb többlet bevételekből (pl. Kongresszus) a megjelentetéshez szükséges forrásokat ki kell egészíteni.
Összességében a FAKOOSZ tervezett bevételei a kiadásait fedezik, Az előrelépés akadálya a jelentős mértékben felhalmozódott tagdíjhátralék, ami az elmúlt 5 évben több mint nyolc millió forintra tehető, ez egyes esetekben – különösen az év végén - átmeneti likviditási gondot is okoz. 2008-tól kedvező fejlemény, hogy hosszú távú, kölcsönösen előnyös megállapodást kötöttünk a Herbária és a Rehab Zrt-ekkel, mely gazdálkodásunkra is pozitív hatással van.
Zalaegerszeg, 2008. április 07.


A továbbiakban inkább – a most drámainak tűnő helyzetben ennek megfelelő – magasabb szempontok szerint gondolkodva szeretnék a FAKOOSZ-ról beszélni. Arról a szövetségről, mely a kezdetektől fogva az őszinteség és a szolgálat jegyében jött létre.
Sokszor elmondtam, s most ismét csak felhívom rá figyelmeteket, hogy nem szabad lankadnotok bizakodó erőfeszítéseitekben, mert bármennyire is szerények akarunk lenni, ez a csapat már puszta példájával is nemzeti értéket, új magyar kincset hozott létre. És ez felelősség. Ez fontosságában messze meghaladja fáradt lépteink ólomsúlyának demobilizáló erejét, anyagi helyzetünk romlásának a tagdíjfizetési fegyelem nevetséges hanyatlásában is mérhető mellékhatását, a legpasszívabb kívülállók szurkálódásának keserűségét és minden hétköznapi, nehéznek tűnő gondunkat.
Egy az anyagiak mellett morálisan és szellemiekben is hanyatló magyar társadalom zuhanásában helyzetünknél fogva vannak még lehetőségeink. És ezt az utókor is számon kérheti. Felelősség, és ismét felelősség. Ezt hangsúlyozom, és erre figyelmeztetek. Ezt nem nyomhatja el semmiféle kényelmesség, sértődöttség, érzékenység vagy indulat. És becsület, egyenes gerinc, mert sajnos kis és nagy Júdásaink nem kényelmeskednek.
Három évvel ezelőtt, bár nem hittük, hogy virággal hintik be utunkat, de éppen a mi kongresszusunkon kaptunk legfelső és udvarias tapssal honorált ígéretet arra, hogy áldozatvállalásunkban a hatalom felelős döntésekkel áll mellénk. Akkor még csak a gyanú szintjén éltek félelmeink az igazmondás haláláról. Még hittünk abban, hogy napi kereszthordásunk mellett felvállalhatunk presztízsnövelő tevékenységet, az értelmiségi igényekkel összeegyeztethető életmódot, közös kulturális tevékenységet az egész magyar értelmiségnek példát mutatván.
Nem kárhoztatok senkit, hogy ebben a munkában nem jött létre egy még szélesebb együttműködés. Nem számítottunk arra, hogy a napi szakmai és anyagi gondok terén lehet ennél mélyebbre is süllyedni. Így az eredeti szép elképzelések szellemében tett erőfeszítéseink alig több mint a szinten tartásra voltak elégségesek. Amit átéltünk az maga volt a hihetetlen, a képtelenség, a megjósolhatatlan.
S mégis sikerült megrendezni találkozóinkat s közöttük azt a felejthetetlen szovátait, melyben összeölelkezni segítettük azt a Hazát, ott a magasban. Azok az emelkedett pillanatok egymagukban is erőt adtak az utána következő megpróbáltatások emelt fővel történő elviseléséhez. Ezt a közösséget igazán ott ismertem meg, ez a közösség igazán ott ismert egymásra. Az összevillanó tekintetek, a megcsillanó szemek, az összesimuló gondolatok nagyobb erőt jelentettek, mint amit a sok szó, a nagy kijelentések, elfelejthető ígéretek, blogok és szellemes számítógépes csetepaték képesek adni.
A mai országos hangulatban könnyen megteheti bárki, hogy szavaimat demagógiának minősíti. Csakhogy már túl sokszor tapasztaltuk, hogy ez a vád az igazságot, az őszinteséget, a valódi mélyről, lélekből jövő gondolatot éri.
Mindent elkövettünk s a továbbiakban is mindent elkövetünk, hogy sorsunkat – és ezen keresztül szolgálatunkat – szakmai érvekkel harcolva tegyük könnyebbé, de amire leginkább lehetőség nyílik, az mind olyan cselekedet, amelyet ma sokan semmibe vesznek, sőt kigúnyolnak, megmosolyognak. És éppen ezért kell magasra emelnünk. Nekünk jogunk van hozzá. A magyar háziorvosi társadalom, annak ellenére, hogy az ellenkezőjét híresztelték róla, a mai magyar társadalomban páratlan módon, saját anyagi érdekeit félretolva volt képes állást foglalni az egészségügy jövőjének kérdésében. Hatalmas és álságos csapdába vergődve tettük ezt, amikor is az eredendő hiányt még tetéző elvonást részben új ravasz adónemmel pótolták volna, s a külföldi példák ki nem mondott modelljével felcsillantották a magánbiztosító kegyeit kritika nélkül kiszolgáló orvos jobb anyagi dotálásának lehetőségét is. A sorainkban imitt-amott felbukkanó szolgalelkűség arányaiban elhanyagolható volt. Bár média tupírozta külső hatásában azért ennél kicsit több. Erre adott hatalmi válasz, nemtelen bosszú volt mindaz, ami az utóbbi hetekben történt.
Viszont mindenütt tapasztaltam, hogy létezik egy nem nyilvántartott és anyagilag a FAKOOSZ-t nem támogató, de szellemiségében, igényeiben, titkos óhajaiban velünk egyetértő igen jelentős vonulata a magyar orvostársadalomnak, őket nevezhetnénk pártoló tagjainknak is. És ők nagyon sokfélék, messze meghaladják a háziorvosok szakmai gyepűit.
Most itt állunk egy egészen új helyzet előtt. Új kihívások, új gondok, szeretnénk remélni új lehetőségek előtt. És új kísértéseknek kitéve. Nagyon észnél kell lennünk, és nagyon kellene a tagság aktivitása. Nem elég évente egyszer egymásra találni, bár nagyon fontos ez a lelkeket feltöltő testközelség is.
A következő években fog eldőlni, hogy lehetünk e a szakma szabad gyakorlói, vagy a globalizáció minket is besorol hűséges rabszolgái, végrehajtói közé. A helyzet nehéz, az alkalmazkodást csak közösen élhetjük túl, meg kell fognunk egymás kezét és meg kell találnunk a többi ágazatét is. Ennek a magatartásnak pedig ki kell dolgozni a gyakorlati életben szükséges formáit, meg kell keresnünk lehetőségeit.
Mindenki jól gondolja meg ezt. A közöny, a hallgatás, a langyos és megszokott hétköznapokba való tespedés, mint láttuk nem vált be. A sors tart nagy névsorolvasást és mindenkinek egyszer elő kell lépni. Az akkor feltett kérdésre pedig egységes választ kell kidolgoznunk. Hangunk így ezerszereződhet meg.
És akkor a Jézust nem hallhatják Barabbásnak!

Hévíz, 2008. április 12. Szász István T. elnök