DR. E. CS. LÁTSZÓLAG ELÉGEDETT DÖRMÖGÉSEI


Barátunk egy nem baráti hangú bloggoló vagy minek nevezze, szóval elektronikusan izélő kollégát idéz: „ez egy csoda!”
Micsoda öröm gondolja E. CS. Tehát még a legkeményebbek, a belső berzenkedők is észrevették, hogy nem vagyunk teljesen tehetetlenek? Aztán mielőtt az elégedettség a fejébe szállna, „helyzetet kezd elemezni”.
Tudja, hogy jól jöttek össze a „dolgok”. Rossz pillanatban akarták torkukra tenni a kést, s ők jó pillanatban ütöttek a böllér kezére. Ha kissé megperzselődve is, de egyelőre visszamehettünk az ólba, gondolja. Na persze nem hízni, nevet E. CS. és egyben elnézést is kér a „disznóságért”. Ennyi malackodás semmi ahhoz viszonyítva, amilyen megaláztatásoknak élete során egészségügyi dolgozó mivoltában kitették.
Arra gondol, hogy sokan kicsinyelhetik az eredményt, hiszen az csak megközelíteni segített az előzőleg is fennálló eredendő hiányállapotot. De aki időt nyer, életet nyer. E. CS. hosszú pályája során ezt sokszor megtapasztalta. Ezt a nyert életet kell most arra használni, hogy még előbbre lépjünk.
Vajon a meghátrált hatalom képes-e újabb állásokat feladni? Vagy inkább a folytonosságot tagadva, új elméleteket gyártva indul előre. Ha csupán a presztízsét kell megőriznie, akkor a konkrét életmentő döntések meghozatala érdekében akár futni hagyni is lehet. Nyilvánvaló, hogy a tárgyalásnak nem említett, szinte láthatatlan eleme volt az is, hogy maga a miniszterelnök se szenvedjen presztízsveszteséget. Hogy ne keveredjen az általa úgy megszenvedett és egyszer már oly bátran elítélt hazugságba. Ő ugyanis azon az éjszakán amikor „elárultatott” a szeretett társadalom, az őt pajzsra emelők által, így szólt: a vizitdíj kompenzálására se pénz se szándék. Így aztán nem is azt kompenzálták, hanem képletes többletteljesítményért adták, amit adtak. Így azt gondolták, hogy mások hasonló igényét mellőzni lehet. Csakhogy a részletekre nem figyeltek s a mondvacsinált módon honorált többletfeladatok más ágazatbéli ellátói is ellentételezését kiáltanak. Kicsit későn. Most eszébe jut barátunknak, hogy egyes más ágazatbéli vezetők magas lóról intették őket a kussolásra, mondván, hogy csak az hoz eredményt. Ők most fogaikat szívják. A meghunyászkodás nem mindenkor eredményes, sőt, eljöhet az idő, amikor talán a hatalomban levő tárgyalópartner is észreveszi, hogy nem ezt kell honorálni.
Mindent összevetve okosabb lett volna elismerni az eredetileg létrehozott hiányállapotot, s onnan kiindulva lépni valamit. De a magas tárgyalópartnerek folyvást azt emlegették, hogy a pénzügy ezt elvárja. A pénzügy magyarázatot óhajt, a pénzügy munkát vár a pénzért. Szánalmas érvelés.
E. CS. arra gondol, hogy egy sajtpapírra le kellene írni egy átlag korú és képzettségű szakorvos közalkalmazotti bérét annak terheivel, hasonló módon egy asszisztensnőét, egy írnokét s egy fél takarítónőét. Ez a summa már meghaladja az átlag körzet finanszírozásának összegét. Ez pedig még csak a munkabér. És azt se feledjük, hogy ennek közel kétharmada visszakerül az államkasszába. Hol van hát a többi kiadás fedezete? Aki mindezt végiggondolja, egyúttal azt is megérti, hogy a háziorvosi praxis nem valódi vállalkozás. Csak a vállalkozói lét terheit kell viselnie, de előnyeiből nem részesül. Miért kell ennek a helyzetnek a felismeréséhez vagy elismeréséhez a többletteljesítmény?
Aztán nagyot nevet öreg barátunk. Bizony igazuk van. Többlet teljesítmény kell, hogy a semmiből megélhessünk. Már a könyvelési trükkök sokasága is az. Az is, ahogy mellékállásokból eltartjuk a területi ellátási kötelezettséggel vállalt praxist, maszek munkával a közfeladatot. Csak hát ők erről nem óhajtanak tudni. A hálapénzt, azt szeretik emlegetni. Az olyan, mint a nebuló füle (volt), amit húzogatni lehet, miközben a házi feladatról érdeklődünk. Ma már a nebuló húzza a tanár fülét s csaptelepet lenget, az orvosét pedig bárki ember fia cibálhatja, sőt ezenközben többlet teljesítményt, lojalitást, empátiát, szakértelmet, tökéletes önfeláldozást és mágikus képességeket vár el tőle – ki-ki a maga módján – végső erőforrásait csapolván. Mást a hatalom s megint mást a társadalom.
Na de mégis léptünk egyet s most, ha sikerül a profitéhes tőke karmait is elkerülni, még reménykedhetünk is egy feltámadásban. E. CS. ezzel vigasztalja magát.
Azok, akikkel a hatalom oldaláról tárgyalni volt alkalma, azok bizony nem bújhatnak ki a felelősség alól könnyeden rájuk ragasztott jelzők alapján. Nem bolondok és nem buták. Sőt. Céltudatos és okos egészségpolitikusok. Csak éppen azt kellene tenniük, amihez értenek s nem azt, amit politikai érdekek vagy politikához kötődő hamis ideológiák várnak el tőlük.
Feladatuk roppant egyszerű lehetne.
Az egészségügyet szolgálva egy tagadhatatlanul beteg és a kihalás veszedelmével küzdő országot kellene szolgálniuk. Merthogy ők végül is szolgálni szegődtek. Ha a nagynyilvánosság előtt kérdezik őket, akkor ezt sűrűn bizonygatják is.
Barátunk. saját példájukra gondol. Felvállalták a sok munkát, idejüket és testi-lelki energiáikat áldozták, szervezkedtek, olykor a kivihetetlennek tűnőt is megpróbálták, keretet teremtettek a semmiből a nagy tetthez, mikor kellett bőrüket is vásárra vitték. Úgy is, mint vezetők, s főleg ami a legfontosabb: a tagság. Aztán a sikert követően mindenki feledte őket. Az aláírók között az arra érdemesek mellett és az arra kötelesek társaságában felbukkannak maguk az ellendrukkerek. Lehetne mérgelődni, lehetne bánkódni, de a fő a siker. És az egység a további küzdelemhez.
E. CS. tehát kisigényű. Korának megfelelően.
Beérné annyival, hogy akik a szakma irányításához szükséges hatalmat birtokolják, a dolgukat tegyék. Csak a dolgukat. Önzetlenül. Függetlenül. Képességeik szerint. Szolgálva.
Természetesen E. CS. – bár korban sokak előtt ballag – a falvédőt még nem járta meg.
Reméli ezután sem.


Leányfalu

Szász István T.