DR. E. CS. KÖZÖS ELMÉLKEDÉSE EGY IDŐS BETEGÉVEL


E. Cs. nyugdíjasként már csak két betegnek tud segíteni. Az egyik magatehetetlen, de a hosszú évek során a család E. Cs. közelségét megszokván megkérte, hogy amíg erre képesnek érzi magát, ne hagyja őket vigasz nélkül, a másik egy baráttá vált idős néni – még E. Cs.-nek is lehetne édesanyja – és két évtizedes gondozás során vált hagyománnyá együttműködésük, együtt elmélkedésük. E két beteg gondoskodik arról, hogy E. Cs. még egy ideig gyógyítónak érezhesse magát. Ha nem így lenne, és csak az egészségügyi átalakítások napi szörnyűségeiről befutó információk különféle pusztító ingerei táplálnák kapcsolatát végére ért háziorvosi útja emlékeivel, E. Cs. pályazáró kicsengetése talán sokkal nehezebb volna.
Barátunk bizony arra is gondol, hogy nemsokára több ezer kollégája éli meg ugyanezt, hiszen biológiai lehetetlenséggé válik számukra is a munka folytatása.
Ismerősünk tehát öreg barátnőjével cseveg. Hagyományos kávéjukat kevergetve leltározzák egy talán rossz, de a most körvonalazódónál szerintük mégis jobb világ emlékeit. Aztán egy látszólag a háziorvosi gondokat meghaladó téma kerül terítékre, de E. Cs. jól tudja, hogy ebben a példában ott lakozik a saját szeretett ágazatának szánt jövő képe is.
A magyar háziorvosok munkájának nem kis részét kitevő pszichiátriai jellegű alapellátói munkáról beszélnek. Először egy megtörtént eset kapcsán a környék eddig jól gondozott pszichiátriai betegeiről, s közülük egyik-másikról személy szerint is szót ejtenek. Az idős néni érdeklődő és tájékozódni óhajtó elme még ma is. Nem felejti, hogy már a reformnak nevezett pusztító munka beindulása előtt is sokszor került szóba az öngyilkosságban és depresszióban élenjáró haza (mert ők – kellően el nem ítélhető módon – így emlegetik ezt a k…a országot) egyik nagy gondja, a pszichiátriai ágyak elégtelensége, az ilyen betegeket gondozó intézmények nehéz helyzete, a pszichiáterhiány s az emiatt mér évekkel előbb bezárásra került egyik kórház esete stb. E. Cs. aktív éveiben maga is sokat próbálkozott azzal, hogy ez a betegcsoport minél rendszeresebb és korszerűbb gondozásban részesüljön, s maradhasson a társadalom hasznos, de legalább kárt nem okozó tagja. A háziorvosok szerepe jóval fontosabb e területen, mint sokan gondolnák. A betegek állapotváltozásának első észlelői ők. És a betegség megjelenésének is első tanúi lehetnek. S persze betegek és családjaik tőlük várják az azonnali, de a hosszú távú segítséget is. Emlékezzünk csak az angol véleményekre, meséli E. Cs. Ott, egykori felmérés szerint, az orvos-beteg találkozások 56 százalékában merült fel pszichiátriát érintő gond. Ez mifelénk csak rosszabb lehet. Nehéz kérdőjelekkel kerülgetik a híres OPNI bezárásának megemészthetetlen kérdését, s az azt követő lépéseket, az egy millió nagyivó országát szolgáló Addiktológiai Intézet meg a Gyermek Pszichológiai Szakrendelés sorsát.
Aztán E. Cs. vegyes érzelmekkel mosolyogva emlékezik régi történetekre, mikor a dühöngő elmebeteghez érkezvén a rendőrök (udvariasan) az orvost küldték előre, „doktor úr, maga a szakember” megjegyzéssel. Vajon mostani, szkafanderbe öltözött utódaik is így tesznek? Vagy azok már nem erre szakosodtak? Fel sem bukkannak ilyen helyeken?
A beszélgetők elmerengenek. Mi történik itt? Mi lehet ennek a pszichiáterek által „szőnyegbombázásnak” nevezett és – a mindennemű magyar változások és változtatások előrehaladásának lassúságát ismerve – gyanúsan gyorsan, és nagy odaadással véghezvitt akciósornak a hátterében? Miközben szóban oly sokan emlegetik a scientológia hazai hallgatólagos tűrtségét, sőt talán támogatottságát, ezt írásban alig merik felemlegetni. Amitől pedig félni kell, az valóban veszélyes lehet. Hírek szerint a „maradék” pszichiáterek soproni seregszemléjét ez a csoport körítette hízelgőnek nem nevezhető, pergőtűzszerű ellenpropagandával. Sikereik felsorolása során egy film hátterében felbukkantak egy az OPNI-t idéző (?) fotó körvonalai. Mintha jelképes fontosságú lett volna a magyar elmegyógyászat évszázados fellegvárának elpusztítása.
Az elmegyógyászat nehéz szakág. A kézzelfoghatóbb kórképek gyógyításával foglalkozóknál sokkal nehezebb helyzetben gyógyít. Ennél fogva, valószínűleg fogyatékosságai is számosabbak, gondolja E. Cs. – ki maga is foglalkozott ezzel a tudománnyal. De ha ezt még tetőzzük azzal a financiális háttérbe szorítottsággal, amelyben az ezt szolgáló intézményeknek évtizedeken át része volt, a támadhatóság valóban fokozott lehet.
Na de a megoldás a felszámolás lenne? A gond hazai jelentőségét és a szakma világviszonylatban ismert nehezebb helyzetét ismerve nem a fejlesztés, korszerűsítés, ellenőrzés, a lehetőségek biztosítása? Helyette egy ismeretlen repülőraj pusztító szándékát kell kimondatlanul támogatni?
E. Cs. nem tudja, ki mondhatná meg, hogy egy ilyen érthetetlen rombolás (mely természetesen egy szélesebb körben folyó hasonló eredményt mutató átalakítási folyamatba illeszkedik) igazi magyarázata mi lehet.
Vitatkozott volna, szerette volna megelőzni a különféle „tudománytalan” és „megalapozatlanul vádaskodó” magyarázatokat. Sajnos azonban onnan, ahonnan ezt meg kellene magyarázni, nem érkezett hiteles emberi szó. Csak parancs, csak kész tények elé állítás, csak fenyegetés, csak vádak, csak becsületbegázolás! Talán majd most? Talán.
Akik ezt tették mind képzett emberek voltak. Maguknak is látniuk kellett a bajokat. Ha mégis ezt tették, akkor tudniuk kellett, hogy miért. Hasonlóképpen az őket támogatóknak is.
Az elkövetkezendő bajok már imitt amott észlelhetők. A szenzációra éhes médiában gondozatlan elmebetegek okozta tragédiák hírei keringenek. Ezek szerint az OPNI egykori lakói az erdőben táboroznak, aluljárókban kóborolnak. Néha visszajárnak egykori otthonuk kerítésén üldögélni.
Kié lesz hát a felelősség?
És mit tehet a pszichiátriai betegek gondjaival eddig is nehezen birkózó háziorvos?
E. Cs. és idős betege fejüket csóválják és kihörpintik maradék kávéjukat. A néni még egy könnycseppet is elmorzsol szeme sarkában.


Leányfalu.

Szász István T.