FAKOOSZ Alapellátó Orvosok Országos Szövetsége

WEBDOKI

Partnereink

Biztonság, vagy partnerség08/3

BIZTONSÁG VAGY PARTNERSÉG A BIZONYTALANSÁGBAN?

Az Egészségügyi Minisztérium a FAKOOSZ Alapellátó Orvosok Országos Szövetsége véleményét is kikérte a Biztonság és partnerség: feladatok az egészségügyben 2010-ig című anyagról. Az alábbiakban mellékeljük a beküldött választ. A szeptemberben lezajlott összegző konferencián kiderült, hogy az anyag kulcsmondatai tulajdonképpen elfogadást nyertek. Csupán azt nem tudni mit miből és mikor lehet majd megvalósítani. Különösen a közben jelentkezett válság elkövetkező időszakában. Hiszen már az első költségvetés megismerésekor is legnagyobb vesztesnek nevezték az egészségügyet. Mára pedig már a kiemelten támogatandónak nevezett alapellátás kasszájából is elvonni készülnek.

Tisztelt Miniszter Úr!

A FAKOOSZ - ALAPELLÁTÓ ORVOSOK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGE örömmel vette felkérését, és elnökségünk áttekintette a:
Biztonság és partnerség: feladatok az egészségügyben 2010-ig című anyagot.
I.
Együttműködésünk részünkről a reménykedés jegyében kezdődött. A kollegiális hang sokkal alkalmasabb a nagy gondok megbeszélésére, az őszinteség pedig a bizalom helyreállítására. Ezért ez a bevezető is lehet, hogy szokatlan lesz, de előre leszögezzük, hogy azt változatlanul a fontos cél érdekébe érzett felelősség hatja át, és mindenek fölött őszinte. Eddig is ennek szellemében jártunk el, de nem éreztünk kellő fogadókészséget. Ugyanakkor a szokásos egészségpolitikai és menedzserszemlélettől sokban eltérhet, hiszen szervezetünk nem kimondottan érdekképviselet, nem is szakszervezet és nem egyszerűen szakmai szervezet. A minket összetartó erő a tőlünk független nehéz helyzet ilyen hatásait megelőzően is a szakma és az orvostársadalom hajdani tekintélyének, a nemzetért, a magyar társadalomért munkálkodó, valaha csúcsértelmiséget jelentő orvosideál helyreállításáért folytatott közös munka. Ennek az egyesek számára esetleg bonyolultnak tűnő célnak az igazi háttere pedig végtelenül egyszerű! Egy olyan ok áll mindenek előtt és fölött, amelyről sajnos érthetetlenül keveset beszél a politika, a szakmapolitika, a hatalom, de még az ellenzék is. Ez pedig a reánk váró, semmiféle halasztást nem tűrő, a kis lépések és a türelem jelszavait, a pénzügyi szemlélet öngyilkos merevségét már elviselni képtelen: DEMOGRÁFIAI KATASZTRÓFA.
Tisztelt Miniszter Úr! Elképzelhetetlen, hogy képzett, széles látókörű értelmiségiek sokasága a hatalmon belül vagy azt ostromolva, ne vegyék észre, hogy a süllyedő hajón a kapitány telefonszámlájáról tartunk vitákat, vizsgálatokat és erről írunk tanulmányokat. Ön olyan pillanatban került ebbe a felelős beosztásba, hogy előtte erre senki nem gondolt. Roppant felelősség, de bizton feltételezzük, hogy ön ezt kimondatlanul is felmérte. Felmérte és tudja, hogy vészterhes történelmi pillanatban került egy nagyon fontos lehetőség közelébe. Most a legkisebb mértékben sem túlzás, ha azt mondjuk: megpróbálhatja befolyásolni a történelmet. Azt is tudjuk, hogy ön erre egymagában nem lehet elegendő, hiszen nem csak egészségügyi feladatról van szó, s ennek felismerése a tárgyalt anyagból is visszaköszön, de a vészharang és a megoldások egy része közvetetten az ön kezében s valamennyire a mi kezünkben is van.
Őszintén írunk azért is, mert előző hasonlóan nyílt anyagaink és a minisztériumi, vagy a hatalmat ma képviselő MSZP frakció egészségpolitikusaival folytatott egyeztető tárgyalásokon elhangzott hozzászólásaink számos általános jellegű alapgondolatát felfedeztük az ön eddigi megszólalásaiban és a fenti cím alatt összeállított anyagban is.
Reméljük, hogy végre nem csupán szavakról van szó, és ez a feladatkijelölés irányait megcélzó anyag nem a nagypolitika díszlete lesz, hanem egy valódi cselekvési program részletes kidolgozásának első, egyelőre még csak az általánosságok szintjén felvázolt dokumentuma, egy közmegegyezés felé vezető gondolatsor.
Magától értetődőnek kell tűnnie tehát annak, hogy e bevezetőben vázolt helyzetünkben mindent alá kellene rendelni a megmaradásnak. Nagyon kevés az olyan választó ma ebben a kettészakított országban is, aki arra lenne vevő, hogy majd idegen kontinensekről biztosított bevándorlással oldjuk meg a népességfogyás problémáját. Minimális szavazót fog vonzani egy olyan szemlélet is, mely szerint a magyarság megmaradásának gondolata nem korszerű, esetleg jobb, netán szélsőjobboldali, bűnös gondolat. Ennyire még nem sikerült ezt a politikai osztály által csupán választóknak tekintett nemzetet megrontani. A félrevezetés módszere pedig nem lehet örökké sikeres. Hosszútávon tehát, ha a háttérben politikusi érdekek vannak (mint ahogy vannak), ez számukra sem lehet kifizetődő. Sőt, esetleg segít alátámasztani a legkülönfélébb összeesküvés elméleteket.
Tehát a demográfiai veszedelem felismerésének és ezen belül az egészségügy problémájának át kell törnie a politikai elit és főleg a vezető pénzügyi elit makacs, csak a pillanatnyi számok kozmetikázására fókuszált gondolkodásmódját. Ez egy orvos-egészségügyi miniszter számára talán megoldhatatlan ellentmondásokat rejtő feladatnak látszhat, de ha pozitívan gondolkodunk, az ágazat eredményes működéséért vállalt szolgálatában hatalmas érv is, melyet mindenkor felhasználhat a politikával folytatott vitáiban és segítségére lehet a Hippokratészi és a miniszteri eskü által kötelezővé tett célok összefésülésében is.
Sajnos nagyon nagy a közönyös, a jövőre gondolni nem akarók tábora. Ezt hozza magával az oktatás rossz irányvonala, a politika iránti csömör, a fogyasztói társadalom mételye és a globalizáció árnyoldalainak eluralkodása annak előnyei felett. Zárójelben megjegyezzük, hogy az egyéni felelősség és az egészséges életmódra nevelés felbukkanása az anyagban külön öröm volt számunkra.
Látszólag ide nem tartozó, valójában rendkívüli módon jelen levő kérdés, egyben nagy politikai baklövést jelentő és mérhetetlen károkat okozó tényező az egészséges nemzeti tudat fontosságának tagadása és annak összemosása saját erőltetett árnyképével. Pedig távol-keleti útja után éppen aktuális miniszterelnökünk emlegette lelkesen a nagy kínai sikerek igazi magyarázataként ezt az – ott ma is gyakorlati hasznot hajtó – valódi értékén megbecsült és pénzbe nem kerülő „üzemanyagot”.
Úgy tűnhet, eltérünk a témától, pedig a lehető legszorosabban kapcsolódnak ahhoz ezek a kérdések. A valódi részletek kidolgozása szakemberek dolga, de soha nem fogják erre a támogatást, a szabad kezet és az anyagi biztosítékot megkapni, ha ezeket a nagy szemléleti kérdéseket nem tisztázzuk.
Összegezve tehát: ha felmérjük a veszedelmet és ez egészségügy fontosságát annak elhárításában, akkor forrást kell biztosítaniuk erre az ágazatra. Ha kellően kommunikálják, ettől – sőt éppen ez által – még learathatják a politikusok esetében talán érthetően oly fontos politikai hasznot is.
Nem feledhetjük el, hogy a reformnak nevezett és bizony általunk horrorként megélt esemény-sorozat előtt, évekig a legnagyobb természetességgel emlegette minden szakember –
politikai oldaltól függetlenül – az 1500 milliárdos hiányt. Forrásért kiáltott mindenki, s aztán bizony 250 milliárdos elvonás következett. Ezek után természetesen nem maradhatott más, mint az a bizonyos figyelmeztetés, hogy: „adjatok ötletet, csak pénzbe ne kerüljön”.
Ezek után még, ismételten, figyelmeztetünk arra, hogy nálunk szegényebb országok is felismerték a határtalan világ vonzerejének elszívó hatását, a globalizált világfalu előre fel nem mért veszélyeit, – és léptek. Vagyis egy nemzetstratégia létezéséről tettek tanúbizonyságot.
Nos ez az a pont, amelyik elkendőzhetetlenül fogja elhozni az igazság pillanatát. Szakemberek nélkül összeomlik az egészségügy. Pénz nélkül pedig nem lesznek szakemberek. Sem képzés, sem továbbképzés, sem iskolateremtés, sem szakmai színvonal, sem pedig itthon-maradás. Alkalmi hatalmi játékok, különféle érdekek mentén folyó játszmák fontossága ezt nem haladhatja meg.
A pénz forrása pedig aligha lehet a lakosság. Az orvos-betegtalálkozásoknak a vizitdíj megjelenésekor tapasztalt csökkenése, s a vizitdíj eltörlése utáni ismételt emelkedése, mely eléri a 20-25 százalékot, nem tudható be csupán a felesleges randevúk el és feltűnésének. Ebben bizonyára voltak valódi betegségekről szóló esetek is, tehát van a lakosságnak egy olyan ötöde, amelyiknél már a 300 Forint is tétel! Hát még annak többszöröse.
E pillanatban tehát a Miniszter Úr által is képviselt egészségpolitikusok kezében hatalmas felelősség összpontosul.
Nagyon fontos lenne tudatosítani, hogy ebben a nehéz helyzetben levő egészségügyben pénz van. A humán erőforrás ugyanis értéket jelent. Reprodukálása a demográfiai gondok részbeni megoldását jelenti, egészségben tartása pedig egymagában is gazdasági hatóerő. De az egészségügy is, mint egészségipar, képes lehet megmozgatni egy gazdaságot. Nem ismeretlen gondolat ez. Miért nem népszerű a pénzt kedvelő szakemberek berkeiben? Miért csak, mint közvetlenül „lenyúlható” pénz jelenik meg gyanús privatizációs szándékokban?
Fel tudja mérni azt egy megszorítással elért megtakarításnak örvendező pénzügyér, hogy máshol, és más időpontban észrevétlenül ez mennyivel többe kerül neki? Csak éppen nem lehet rubrikákba gyűjtögetni, és nem lehet nemzetközileg fontos jelentésekben vagy a lakosság felé „sajtósítható” holt statisztikai adatokat kozmetikázásával rövidtávon eladható. De hosszú távon az ilyen hatás is rendkívül nagy.
Eddig a nagy körképről, mely sajnos tragikus és a legnagyobb hiba lenne annak bagatellizálása.
*

II.
Ami a tőlünk várt részletkérdést illeti, tehát az alapellátás vonatkozásait, ennek taglalását két oldalról közelíthetjük meg.
Az egyik az, aminek anyagi vonatkozási vannak, s amire most mindenki azt mondja, hogy nem kerülhet sor. Mint említettük szinte már jelszóvá vált az, hogy ami pénzbe kerül, azt nem is érdemes felhozni.
A másik oldal, az jórész közérzetjavító, a munkát megkönnyítő, az ellátók és ellátottak hangulatát, bizalmát befolyásoló intézkedések lehetőségeiről szól.
Fontos azzal is tisztába lenni, hogy a kettő egymástól elválaszthatatlan. Számos alábecsült szubjektívnek besorolt tényező jelenthet komoly megtakarítást, csupán a pénzügyi szemlélet ezt nem honorálja, mert nem foglalható tételes, forintosítható számsorokba, illetve számos látszólag anyagi vonzattal nem bíró intézkedésnek lehet némi pénzügyi igénye, ha nem egyéb akkor egyszeri, hogy utóbb már csak hasznot hajtson.
A.
A pénzt igénylő kérdések között elsőnek említsük meg azonnal magát az egész alapellátást. Részesedése a GDP-ből vagy az egészségügyi kiadások reá eső százalékát tekintve is alatta van a jobb egészségügyi ellátást biztosítani képes országokénál. Erről Miniszterelnökünk éppen három évvel ezelőtt szólt a FAKOOSZ gyulai kongresszusán. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy ez egy jóval kisebb GDP és egy jóval betegebb ország. A szemléletváltásra tehát legelőször itt lenne szükség, hiszen ha arra keresünk feleletet, hogy melyek azok a kérdések, amelyek pénz nélkül nem oldhatók meg, elsőre éppen az egészségügy olcsóbb és hatékonyabb működtetése jut eszünkbe. Mondanom sem kell, hogy a mi hangsúlyunk a hatékonyabbon van.
- A praxisok finanszírozását a valódi és szükséges kiadások felmérése alapján kell meghatározni. Ebben vannak a praxis méreteitől független s attól függő költségek. A finanszírozást ennek megfelelően kell átgondolni.
- Mindenképpen arra kell felkészülni, hogy az alapszinten megvalósuló minél szélesebb spektrumú ellátás érdekében elsősorban nagyobb létszámú személyzetre van szükség, az ehhez kellő anyagi háttérrel. Ez vonatkozik a szakmai kisegítő személyzetre, ami a csökkenő orvos létszámot is képes némileg ellensúlyozni, és a megfelelően képzett adminisztratív személyzetre, mely képes az elektronika várt és remélt előnyeit ki is használni. A team bővítésének szükségessége finanszírozásért kiált. A megnövekedő igények és a definitív ellátás alacsonyabb szintre helyezése ezt kívánja.
- Felhívjuk a figyelmet arra, hogy a szakkáderek színvonala rendkívül alacsony. A legjobbak hagyták el a pályát és ezen a téren sem tapasztalható utánpótlás. Ráadásul itt is hatalmas elszívó és hazai viszonylatban kontraszelekciót eredményező ereje van a kitágult nagyvilágnak.
- A visszavont és annak idején jól bevált műszerbeszerzési támogatást is vissza kellene állítani. Ismét egy bevált kísérlet lett a rövidlátó, felelőtlen, káros szemlélet áldozatává. Az akkor és ezáltal beszerzett műszerek is kezdenek már amortizálódni.
- Bizony szükséges lesz visszatérni az amortizáció annyi ideje elodázott kérdésére is. Ez első lépésben végre megoldódni látszott, de továbblépés helyett visszavonták ezt is.
- A definitív ellátás preferálását is lehet támogatni anyagi eszközökkel is. Tagságunkat ismerve erről is érdekes ötleteket lehetne gyűjteni „alulról”.
- Az ÁNTSZ-eknek vissza kell adni hajdani fontosságát, az új helyzetnek megfelelő háttérrel és elvárásokkal.
- A sokat emlegetett sürgősségi ellátást a helyi sajátosságok alapos felmérésével valóban elérhetővé tenni. A helyzetnek megfelelően rugalmas megoldások kellenek. Más az elmaradott vidékeken s más a központok közelében. Ilyen helyi igényeknek megfelelő saját modellünk is van. Salamon Sándor dr. elnökségünk Észak-magyarországi régiónkat képviselő tagja vett részt Cigándon egy jól működő olyan sürgősségi alapellátási egység létrehozásában, ahol orvos, mentőtiszt és sürgősségi ellátásra kiképzett nővér dolgozik.
- Pénzbe fog kerülni a képzés és továbbképzés is. Semmi esetre sem megoldás a rezidensképzés fizetőssé tétele. Ellenkezőleg, a körzeti gyakorlat idejére magára hagyott rezidens finanszírozását fel kell vállalni, s nem lehet az utódot kereső háziorvos „kizárólagos pénzügyi kompetenciájába” utalni. Meg kell találni a módját annak, hogy magunknak s ne a boldogabb külföldnek képezzünk szakembereket. Megfelelő kötelezettségekkel járó ösztöndíjak kidolgozásával ez talán elérhető. S főleg a sokat emlegetett életpálya modell kidolgozásával.
- Nem lenne gazdaságtalan olyan támogatások kidolgozása sem, melyek továbbra is favorizálják a teljes privatizációt. Ehhez azonban hatalmas bizalmi tőke szükségeltetik, s ettől az utóbbi években sokat távolodtunk.
- Forrást igénylő, de ennyivel egymagában nem megoldható kérdés a lemaradt kistérségek alapellátásának felemelése.
- A népegészségügyi program újraértékelésének az anyagban észlelt megjelenése reményt keltő. A szűrés és gondozás – látszólag pénzigényes, a valóságban gazdaságos – célkitűzését minden áron keresztül kell vinnünk, de nem az eddigi sikertelen pénzelvonó és részben visszajuttató modelleket újraszülve, hanem valódi többletforrások megmozgatásával.
- A praxisok átadása és átvétele megfelelő formában és központi forrás bevonásával oldható meg. Erre számos javaslat hangzott már el és még több ígéret. Egyszeri forrásbiztosítással beindítható s utána önmagát tarthatja fenn.
Itt egy fontos közbeszúrást teszünk: Egy praxis megszervezése az egy ÉLETMŰ. Stabilitásra van szükség ezen a pályán. Az orvos és beteg bizalmi kapcsolata nem csak szakmai, emberi érték, hanem ez is pénzt jelent. Az évtizedek óta ismert és a beteg bizalmát élvező orvos nagyságrendekkel olcsóbban képes gyógyítani. Gondoljunk csupán a ma is ismert felesleges és indokolatlan igényekre, melyeket csak egy ilyen orvos képes konfliktusmentesen semlegesíteni.
- Érdemes lenne forrásokat megmozgatni az anyagban említett próbálkozásnál stabilabb szak-háziorvos – egyéb-szakorvos együttműködésekre, a csoportpraxisok annyit tanulmányozott kérdésre, de az eddigi elképzeléseknél rugalmasabb s egyben olcsóbb ötletekkel. Erről is tudnánk beszélgetni. Felhívjuk a figyelmet az íróasztalfiókokban ciklusoktól függetlenül halmozódó és annyi pénzt felemésztett tapasztalatokra is. (Pl. Phare stb.)
- Végül egy nagyon fontos és meggondolandó pénzügyi kérdés. Elnökségünk alapító tagja, Mráz János dr. erre már többször figyelmeztetett. A látszólag a magyar alapellátásra szánt pénzek nagyságának csalóka voltáról van szó. Az a pénz, amelyet havonta átutalnak, s ami a magyar választó szemében az adóforintokból az alapellátásra költött összegként jelenik meg, valójában nem ennyi. A beérkezés napján vagy másnapján ennek 30-40 százaléka is visszavándorolhat a költségvetés zsebébe és átkerül más célok szolgálatára. Mondhatnánk, hogy „címzettsége” vagy „felpántlikázása” eltűnik. Itt viszont ne tőlünk várjanak ötleteket arra, hogy ez miként lenne megoldható. Első (pénzügyi) pillantásra ez természetes dolog, de ha jobban utánagondolunk és a cél szempontjából vizsgálódunk, egyáltalán nem természetes.

B.
Számos olyan kérdés is van, melynek megoldása nem pénzt igényel, vagy csak közvetve, és nem sokat.
- Elsősorban az adminisztratív terhek csökkentésére kell itt gondolni. Megfelelően ésszerűsítve ennek jó hatása lehet a központi nyilvántartások letisztulására és áttekinthetőségére, hitelességére tehát használhatóságára is. Ide tartozó kérdés az informatikai rendszer legkorszerűbb lehetőségeink kihasználása, amihez természetesen sok esetben a jelenleginél színvonalasabb asszisztencia szükségeltetik.
- Az ágazattal kapcsolatos rendeletek kusza sokaságát is szükséges leegyszerűsíteni, gyakorlatiasabbá, ellenőrizhetőbbé tenni.
- Az ellenőrzés és minőségbiztosítás kérdésének rendezése, orvos és betegbarát módon és mellőzve az életidegen merev elképzeléseket.
- Az alapellátáson belül (de az egészségügy egészében is) a humán erőforrás kérdése alapvető fontosságú. A fenti pénzigényes megoldás mellett, okos és nem csak pénzkérdést jelentő megoldások is kellenek a képzés, az életpálya modell biztonságos és hihető felvázolása, a kontraszelekciós mechanizmusok meggátlása irányába. Ismételten és itt is hangsúlyozzuk a minőségi szakkáderek nagy fontosságát a drága orvosi munka kiváltására. Ez a láthatatlan pazarlás egyik legnyilvánvalóbb területe.
- Pillanatig sem szabad szem elől téveszteni, hogy a háziorvosok közel egyharmada már nyugdíjkorhatár közelébe, jórészt azon túl dolgozik.
- A nyugdíjba vonulás és praxisátadás kérdése a praxisjog önhibáján kívüli mai devalorizált állapotában csak külső beavatkozással oldható meg. A gondot nem a praxisjog létrejötte, hanem annak külső okok miatt bekövetkezett elértéktelenedése okozza. Ebben a kérdésben a legutóbbi években is volt már úgy, hogy szóban a megoldás küszöbéig jutottunk el, s aztán mégis maradt a némaság.
- Az eddigiekben benyújtott anyagaink között is felhívnám a figyelmet Sirák András kollégánk – általunk önökhöz leadott javaslatcsomagjára, mely az itt felmerülő kérdések jelentős részét is összefoglalja, s melyből a humán erőforrás tekintetében megszívlelendő lenne a helyettes háziorvos fogalmának megteremtése.
- A rezidensképzés és a szakmák közti átjárhatóság is elsősorban szervezés kérdése s csak kisebb mértékben jelent pénzügyi gondot.
- A kompetenciahatárok kérdésköre továbbra is átláthatatlan, ez egy valódi biztosítóként működő OEP szempontjából is problémákat vet majd fel. A Háziorvosi Szakmai Kollégium által háromévente ellenőrzött Háziorvosi Hatásköri Lista ezt a célt szolgálná.
- A gyógyszerek felírását a betegek érdekében meg kell hagyni a háziorvos kompetenciájába, természetesen – ahol indokolt – a szükséges szakorvosi javaslatokat elvárva. Az OEP gyógyszer támogatási rendszerének is követhetőbbé és életszerűbbé kell válnia.
- Nem jelentéktelen javaslata a fent említett anyagnak, hogy a háziorvos több vizsgálatra küldhesse betegeit felesleges utaztatások sorát kerülvén ezzel el. Ez és a beutalók érvényességének 90 napra emelése, melynek a vizitdíj eltörlése után is maradt némi fontossága, sokat könnyíthet a betegeken.
- Át kell tekinteni az egészségügyi köntösbe bújtatott szociális problémák kérdéskörét is. Tudjuk, hogy a nagy költségvetés szempontjából bárhol jelentkezik is mindenképpen kiadás, de a képet itt átláthatatlanná teszi, és a tervezhetőséget gátolja.
- A preventív munkára ösztönzésnek is lehetnek a forrást igénylő mellett nem csak pénzügyi kérdést jelentő megoldásai, újabb olyan terület ez ahol a ma működő kollégák lelkiismeretes tevékenysége nyújthat sok felhasználható tapasztalatot.
- Az alapellátáson belül, de nem, mint annak feladata kell beszélni arról, hogy az iskolai oktatásban is szemléletváltás szükséges: a testnevelés elképesztő háttérbeszorítása éppen akkor, amikor világjelenség a fiatalok egészségtelen életmódjának burjánzása, – megmagyarázhatatlan. A kiküldött anyag foglalkozik a másik alapvető kérdéssel az egészséges életre neveléssel. Az egészségtan tantárgyának bevezetése elkerülhetetlen.
- Rendezni kell a vállalkozás hátrányait elviselő, annak előnyeit élvezni alig képes, funkcionálisan privatizált praxisok, e kvázi vállalkozások, és az önkormányzatok viszonyát is. Már a maihoz képest jobb anyagi helyzetben levő önkormányzatok idején is hiba volt ilyen feladatot a természetszerűen ehhez nem értő testületekre bízni.
*
Túl az alapellátás kérdésein, minthogy az nem szakítható ki a nagy egészből, figyelmeztetünk arra, hogy a minden ellenkező híresztelés ellenére bevált (csak külső okok miatt ellehetetlenülni látszó) praxisjog a járóbeteg ellátásban is átgondolandó lenne. A valaha letelepült szakorvosnak nevezett járóbeteg ellátó és a háziorvos alkotják valójában a definitív ellátásra képes igazi alapellátást. Egy – adott helyeken alkalmazható – csoportpraxisnak nevezett rugalmas megoldásnak is ez lehet az egyik alapfeltétele. Egy kétlábú modellben ez az a láb, amelyik valóban tehermentesíteni képes a másikat, a fekvőbeteg ellátást, és így magában hordozza a lehetőséget e költséges ellátás kiadásainak jelentős csökkentésre.
A járóbeteg ellátást is sújtó volumenkorlát az alapellátás munkájára is visszahat. A kérdés újragondolandó (sőt a fekvőbeteg ellátás korlátai is visszahatnak az alapokig).
Az alap és járóbeteg ellátásnak a jobb összehangolására, függetlenül attól, hogy minek nevezzük azokat, együtt, avagy külön-külön, lépéseket kell tenni. Az anyagban felbukkanó modell egy a sok lehetőség közül, melyekről érdemes lenne továbbgondolkodnunk. Az alant összegyűlt élő s a már említett fiókokban heverő sok tapasztalat felhasználatlansága is nagy pazarlás.
Íme egy lehetőség az ésszerű megtakarításra, amely egészen más, mint a fűnyíró elv szerint működő esztelen és lélektelen, s főleg felelőtlen elvonás.
Röviden hozzászólunk a biztosítási rendszer kérdéshez is. A decentralizálás regionális jellegére törekvés szándéka nyilvánvaló. Vajon a majdani regionalizálódás elé tett ésszerű lépés ez? Vagy a megyei MEP-ek tevékenyégét kettőző ésszerűtlen intézményrendszer? Arra figyelmeztetnénk, hogy a magyar társadalom ma hatalmas bizalmi válságot él meg. A közbizalom helyreállítására tett törekvéseknek semmiféle jelét nem észlelhetjük. Ezért, ha ilyen irányba lépnek, jól látható garanciák kellenének arra, hogy mindez nem jelent egy az eredeti – látszólag elvetett – terv csakazértis megvalósításának előkészítése felé tett újabb próbálkozást.
A közkézre bocsátott anyagot első lépésnek tekintve, annak további részletezéséhez ezeket az irányokat tudnánk javasolni, és természetesen még több szervezet és szakember, s ha lehet minden egyes érintett meghallgatását. Ebben az esetben van csak mód elindulni egy bizalmon és jövőbe tekintő közös reménykedésen alapuló úton, amelyik valódi teljesítményt gerjesztő valódi munkához vezet, és melynek legnemesebb célja nemzetünk egészségének felemelése s ezáltal a megmaradás szolgálata.

Szövetségünk nevében: Dr. Szász István T. elnök