BESZÁMOLÓ A SÁROSPATAKI KIBŐVÍTETT ELNÖKSÉGI KONFERENCIÁNAK
A HÉVIZI KONGRESSZUST KÖVETŐ ESEMÉNYEKRŐL
ÉS A 2008. MÁJUS 17. és SZEPTEMBER 26. KÖZÖTT ELTELT IDŐSZAKRÓL

Kedves Barátaink!
Talán szokatlan lesz ez a beszámoló, talán nem lesz az, amire vártok. Úgy gondoltam, hogy a mindennapi munkáról szóló elnöki beszámoló mellett, után, most talán kissé szélesebbre tárnám szellemi látóterünket, mert úgy érzem, nem fojthatom magamba, nincs jogom elhallgatni mindazt, ami belőlem kikívánkozik.
Most pedig vegyük a dolgokat illendően sorba.

- Nagy munkát vállalt magára Salamon Sándor regionális elnök és példaértékűt. Milyen jó lenne, ha évente csak kétszer, háromszor egy-egy régió hasonló módon cselekedne. Ez járulhatna hozzá legnagyobb mértékben ahhoz, hogy valóban összekovácsolódjon a FAKOOSZ tagság és kohéziója ismét példát mutasson a hitét vesztett háziorvosi társadalomnak. Hogy ez aztán ennél is többet jelentő orvosi szolidaritást generáló folyamatokat indíthatna, arra alig merek gondolni.
- Tavasszal csodaszámba ment az a kongresszus, melyet a megroppant szponzori lelkesedés és bizalom s a tagság pártoló kedvének hanyatlása idején, szervezőink „csakazértis” létrehoztak. Aztán működésbe lépett a Deus ex machina, és vállalva a rizikót, fogadhattuk a kamara nálunk született vezetőit, hogy tagságunkkal a háttérben és szervezőmunkánkat hasznosítva ott és közösen döntsünk a nagy elhatározásról. A meghívásokat jól időzítettük és megfelelő személyek gyűltek össze minden oldalról.
A pillanat valóban kegyelmi volt. És meg is történt a csoda. Az eredmény megszületett. A miniszterelnöki hivatal három nap múlva elküldte a FAKOOSZ-nak SMS üzenetét arról, hogy a tárgyalásokat immár mással, mint tudjuk, a jelenlegi szakminiszterrel folytathatjuk.
A hangnem megváltozott, kollegiálissá vált, a bársonyos reform szinte simogatott.
- Jött a nyár és elkészült a Biztonság és partnerség: feladatok az egészségügyben 2010-ig címre keresztelt rövid és vázlatos, de elfogadható szándékokat sejtető program. A FAKOOSZ el is fogadta a felkérést és nem kis munkával elkészítette a kért véleményezést és javaslatcsomagot.
130 javaslatcsomag érkezett a minisztériumba és a FAKOOSZ javaslatai a szeptember másodikán tartott összegzőn konferencián kivetített táblázat szerint ott szerepeltek a felhasznált anyagok között. Az ott elhangzottakat tudomásul véve javaslatainkat, figyelmeztetéseinket azzal összehasonlítva azt észlelhettem, hogy gyakorlatilag valamennyi kulcsmondatunkat elfogadták. A remény tehát tovább élt. Ami – ha a pillanatban gondolkodunk kevéssé érint – ha a tőlünk elvárható távlatosabb gondolkodást elfogadjuk, akkor talán a legfontosabb: a demográfiai veszedelem felmérésére és elkerülésére tett javaslatainknak nem volt meg a kellő fogadtatása. Bevették a programba, de csak, mint egyet a több tucatnyi gond közül.
Az utóbbi napok hírei szerint a kormány nem tárgyalta meg az összesítést és jelenleg ad acta került, aminek azonban örömteli módon mond ellent az a levél, melyet éppen most e sorok írása közben kaptam a tárca szakállamtitkárától Megyaszai Melindától.
Sejtelmem sincs mi lesz a további menetrend. Fogalmam nincs, merre fordul az egy ideig bársonyos reformnak nevezett folyamat. Legújabb hírek szerint a korbács rendelet mégis életbe lép, a fizetésrendezésnek alig van valószínűsége, az adótervek az orvosi kvázi vállalkozásoknál előfordulhat, hogy könnyítés helyett további nehézségeket hoznak. Mindez természetesen csak sejtés, és eddigi tapasztalatok alapján mondható el. A pontos választ az idő hozza meg. Az azonban jól látható, hogy az ügyeskedés működik. A nekünk visszacsorgatott kis pénzről annyiszor és annyi formában ír a sajtó, hogy nem csak a társadalom, de az egészségügy más ágazataiban dolgozó kollégáink is azt képzelik, csak velünk foglalkozik a hatalom s minket „dédelget” egyre több támogatással. Sajnos még kellemetlen vita, irigy hang is felbukkant ezzel kapcsolatosan. Vagyis akár a sajtó valamiféle szellemi tehetetlenségi erő lendítette igyekezeténél fogva, mintegy véletlenül, vagy akár valamilyen szándékból, a megosztást eredményező módszer ismét működik.
- Emellett voltak azonban egyéb események is.
Óhajra anyagot állítottam össze egy pályázatokkal kapcsolatos felkérésre.
Júniusban a FAKOOSZ égisze alatt szerveztem meg Verőcén az Erdélyi Magyar Orvosok Világtalálkozóját, ahol a föld minden részéről mintegy 80 kolléga gyűlt össze, megteremtve egy későbbi még szélesebb körű találkozó lehetőségét.
A Bolyai alapítvány díjainak marosvásárhelyi átadása FAKOOSZ zászló alatt is történt, és ha álmaink megvalósulnak s sikerül egy nagyobb szponzort megszerezni, akár annak lehetősége is felmerül, hogy éves kongresszusaink mellett, egy-egy rendszeres erdélyi konferenciát is megszervezhessünk a Múzeum Egyesület Háziorvosi Tagozatával karöltve.
Megjelentem és előadással is részt vettem a FAKOOSZ-szal szövetkezett MOKK, az orvos írók és képzőművészek kongresszusán. Csapláros Zsuzsa alapító elnöknőt búcsúztattuk. Néhány nappal az általa szervezett rendezvény előtt hunyt el. Sajnos a kamarai tagozat még nem jött létre, a Muzsikáló Orvosok Egyesülete pedig ezekkel a rendezvényekkel nehezen szervezhető össze, fordítva pedig nem kerestek még meg.
A kulturális tevékenység terén mégis sikerült ismét szervezkedni, de nagyon jó lenne, ha nem válna ez is egyszemélyes ügyködéssé. Izsákon tartottam előadást a református templomban, a környékbeli kollégák elég szépszámú csoportjának jelenlétében, illetve Leányfalun – hasonló részvételt is szervezvén – kiállítást nyitottam meg.
De beszéljünk másról és mégis ugyanarról. Milyen helyzetbe vagyunk és milyen lekiállapotban? Milyen erőt képviselünk és lehetnek-e reményeink? Mi lenne a kötelességünk és milyen a tőlünk elvárható felelős magatartás?
- Az alapellátás kezeletlen állapotban teng az ordító kórtünetek ellenére. Akár annyi évtizeden át, ma is lelkiismeretünk diktálta áldozatvállalásunk roskadozó vállain tengődik. A csökkenő hálapénz jelentette (most hallott találó kifejezés szerint) „háztáji”, és az önkizsákmányolásra alapozott kiegészítő tevékenységek nélkül összeomlana. Kizsigerelésünk folytatódik. A háziorvos nem vezethet be TVK-t. A beteg jön, a beteg hív. A törvény, az eskü, az etika, az emberség nem enged határokat szabni. Arra legfeljebb egészségi állapotunk, életkorunk képes.
- Lelkiállapotunkat tekintve a kép még szomorúbb. Sajnos nem kerülhetjük meg az igazságot. Teljesen érthető módon kiégett korosodó csapatunk. Hitehagyottak lettünk, becsapottak, megalázottak s bizony nemrégiben még gyalázásunk is nagy divat volt. Ha csak volt! Bizalomvesztésünk, egykori presztízsünk halványuló emléke, az anómiába kényszerítettség és még sorolhatnám, összeegyeztethetetlenek azzal a magas szakmai és etikai mércéket magában hordozó munkával melyet végzünk, s melyet mindezek ellenére elvárnak tőlünk. És számonkérnek, ha kell anyagi korbácsolással is.
Vizsgáljuk meg önmagunkat. Ez majd többet mond, mint amit én itt felsorolhattam.
- Milyen erőt képviselünk? Erről kell a legkevesebbet mondanom. Hévíz megmutatta, hogy az összefogás legkisebb jelére a hatalom kész a tárgyalásra, sőt az anyagi áldozatra is. Sajnos az élő példa sem volt elég a bizonyításra. Hogy lett volna elég, ha a „kivívott diadalra” oda sem hívtak, helyettünk azok is aláírták a békeokmányt, akik ellenünk dolgoztak mindvégig. Hogy lett volna elég, ha a háziorvosi társadalom jelentős százaléka nem is tud rólunk, hát még küzdelmünkről. Hogy lett volna elég, ha sorstársak gúnyolódtak velünk internetes fórumok jobb sorsra érdemes oldalain. Hogy lett volna elég, ha tagjaink, köztük nemrégen gyűrűzöttek, éppen akkor jelezték kilépésüket, mikor megkapták a megmentett pénzösszegeket számlájukra. Tudjuk nem sokat, de mégis. Tudjuk, hogy csak az előző hiányállapot állt helyre, de ez alapot szolgáltathatna a továbblépésre. Vagyis talán felvehetnénk a vita fonalát (szándékosan kerülném a harc kifejezést) a pénzügyi gondolkodás megszállottaival, a globalizmus vak híveivel a Bibó István által "hamis realistáknak" nevezett "pragmatikusok" hadával. Megkísérelhetnénk szemeiket nyitogatni, hiszen ugyanakkor és ugyanaz a Bibó hívta fel a figyelmet arra, miszerint mindez kikerülhetetlenül vezet az elitek "értelmi és erkölcsi lezülléséhez" is. A nagy elosztórendszerek kizsigerelése már a nemzetek gerincét ropogtatja.
- Reményeinkről ezek után már nem is beszélek. Az előbbiek pontosan jelzik azokat és kontúrozzák, keretezik, korlátozzák is.
- Hogy mi lenne a kötelességünk? Nos ha sokat olvasott és reánk olvasott eskünket komolyan vesszük, akkor gyógyítani. És harcolni a gyógyítás feltételeiért. Észnél lenni. Nem meghalni a betegért, hanem élni a gyógyítás lehetőségéért.
- Ha tehát felelős magatartást tanúsítunk, akkor nem lankadhatunk, mert senki nem fog a helyükre lépni. Mi kényszerből helyére léphetünk boldogabb országok hiányzó gyógyítóinak, de nálunk ennek az ideje már elmúlt. Ha akad kivétel, az csak ideig-óráig, dobbantás céljából s csak egyéb kényszerhelyzetek folytán végleg. A környező még szegényebb országok, melyeknek van nemzetstratégiája, melyeket nem tört meg a globalizációs extraprofit most már az elosztórendszerekre éhes étvágya, képesek voltak megoldást keresni. A nemzet gyógyítóit kiemelten kezelik és finanszírozásuk kivételes javításával próbálják őket otthon tartani. A felelős magatartást tehát a pénzügy vezéreitől a nagypolitikát eldöntőktől kell elvárni. Mi ennél többre már nem lehetünk képesek. Többet ér egy idegenbe – reméljük parkolópályán – dolgozó aktív élő magyar orvos, mint egy itthon kiégetten tengődő, pályaelhagyásra kényszerített, esetleg beteg, vagy pláne halott.
Baj van, nagy baj van és kívülről komfortosnak hitt celláinkban hiába várjuk Fidélió módjára a felcsendülő harsonát. Pedig csak annyira lenne szükség, hogy mindenkori politikai osztályunk hajlandó legyen a politikai hatalom és a gazdasági hatalom igézetéből felébredve észrevenni, hogy évtizedes közelségben van a demográfiai spirál kritikus pontja, ahonnan nincs már talpraállás. Hogy évtizedes közelségben fenyeget a morális süllyedés hasonló veszedelmeket rejtő örvénye.
Tudom, hogy mindkettő erőnket meghaladó, kompetenciánkon túli feladat, de mindkettőben benne van a mi feladatkörünk is a maga pontos és fontos határai között. Ha hagyják, ha még bírni fogjuk, s persze ha magunk is nem esünk áldozatává az említett két leselkedő veszedelemnek.
Úgy érzem érdemes harcolnunk, érdemes ébren tartanunk szellemünket, megacélozni lelki tartalékainkat. Minden bizonnyal érdemes. Mert talán soha nem volt akkora szüksége ennek az országnak éber értelmiségre, testet-lelket gyógyítókra.
Ennek a gondolatnak a jegyében dolgozzunk és fogjunk össze egy békés és mindenkit, még vitapartnereinket is szolgáló küzdelemre. Vigyázó szemünket most tartsuk itthon, és ne csak a környezetre vessük azt, hanem pillantsunk magunkba is, amint azt az egykori nagy püspök-író Makkay Sándor mondotta: magunk revíziójára. Erőt, biztonságot adó cselekedet lenne.

Szász István T. elnök.