 |
|
 |
| Dr E.Cs. a Körcsarnokban |
E. CS. KÖRCSARNOKI ELMÉLKEDÉSE
E. Cs. barátunk, ahelyett, hogy örömmel távolodna tanulságosan megalázó és rendíthetetlenül reménytelen, s tapasztalatokban mégis oly dús, és csakazértis elégtételek sorától tarkított aktív pályafutásától, nem tud elszakadni reménykedésre ma is rászoruló övéitől.
Most is ott ül egy hatalmas csarnok egyik székén, és az arcokat nézegeti. Érdekes módon azonban nem a kisszámú megjelent jól látható módon aggódó arcát, hanem az üres székek sokaságán üldögélő „látszólag láthatatlan” arcokat. Azokat, akik fáradtan, közönyösen, hitehagyottan, kiégve vagy akár az általuk éppen így „szolgált” eredménytelenségre hivatkozva, mások anómiában, gyökértelenségben, demoralizáltan stb. tengődnek országszerte.
De vannak! Gondolja E. Cs. Vannak, és hordozzák a hatalmas terhet.
Tagjai egy gyógyító rétegnek, mely ma is és mindenek ellenére, megoldja a gyógyítás legolcsóbb lépcsőfokának gondját. Akiket korbácsrendeletekkel illetnek, akiket pazarlóknak neveznek, s akik mégis a magyar költségvetés számára a – tudtán és tudtukon kívül – leghatékonyabb, legtöbb pénzt megtakarító szolgálattevők.
Azok, akikről azt mondják, hogy feneketlen zsáknak nevezhetők, akiket nagy nullákhoz is hasonlítgattak, de akik még saját önfenntartási költségeiket is kénytelenek más módon megtermelni, mert amit kapnak az erre már nem elegendő. Sokan tudják, hogy ez szépen levezethető, kiszámolható. Csak akiknek mondani illene, azok éppen nem mondják. E. Cs. tenyerébe hajtja fejét és elképzel valamely versenyszféra béli daliát, amint cége, bankja, akármije felszólítja, hogy náluk ugyan dolgozhat, de saját megélhetését más módon kell megtermelnie, és már látja is, amint kiürülnek azok a büszke és globális önhittséget sugárzó üvegpaloták.
Most mégis azon csodálkoznak, hogy egyre több orvos távozik – az európai normák szerinti jogaival élve – őket tízszer jobban megfizető, húszszor jobban megbecsülő helyekre? Azt akarják, hogy röghöz kössék őket. A versenyszféra büszke ifjai, kik nesztelenül s távolról sem meztelenül, és természetesen ingyen suhannak drága intézményi kocsikon, és szintén ingyen, telefonok gombjait nyomkodva forgatnak hatalmas pénzeket, fel sem merül, hogy jobbágyi kereteket nyerjenek. Ők vannak birtokban, az orvos, a tanár a nemzet napszámosai, jobbágyok. S ebben még a hálátlan és önző társadalom is egyetért a hatalommal, és nem veszi észre végzetes tévedését. E. Cs. füle kissé kipirul, vérnyomása magasabbra hág, de lehiggasztja magát. Ebben nagy gyakorlata van.
Az, hogy a székek üresek, hogy ott most csak elméletileg „holt lelkek” ülnek, az okos szakpolitikus számára, E. Cs. szerint komoly figyelmeztetés és nem öröm. Ha ugyanis a magyar szakmapolitika célja a gyógyítás megmentése, sőt annak jobbá tétele, akkor ettől nagyon el kellene gondolkodnia.
Ilyen hatalmas feladatot, ilyen hitevesztettségben tengődő szakgárdával megoldani egyre nehezebb lesz. És akkor még csak egy gondról ejtettünk szót. Nem beszéltünk arról, hogy az üres székeken ülő távollevők többsége rövidesen az országban mindenhol még fellelhető rendelők székeiről is hiányozni fog. Ugyanis maga sem halhatatlan. Bár istennek – kellő gúnnyal – már neveztetett illetéktelenek által.
Nos mi lesz akkor?
És kik jönnek helyettük?
Vagy akik majd máshonnan jönnek, azok kaphatnak négyszer, ötször többet az eddig is itt szenvedőknél, mint Eger városában? Mert jelek szerint erre van pénz. Még eladósodott és átláthatatlan társaságok is rendelkeznek efféle titokzatos forrásokkal. Nem régen a „királyi” TV-ben dicsekedtek egyedülálló banki hátterükkel. (Ma vajon még áll e dicső háttér?)
Különös egy ország ez, gondolja E. Cs. Felénk az olcsó munkaerőt büntetik is. Felénk más ágazatokban is megszokott, és mint mondani szokás: következmények nélküli minden képtelenség. Drága és felesleges metrók süllyesztenek műegyetemet, síkvidéki autósztrádák utánoznak metrókat és begyepesítendő betongyűrűkbe szorítva löszt omlasztanak, focisták focizgatnak, mások törvénykezgetnek, és megint mások szeretnénk, ha legalább tanítgathatnának.
Talán azt akarják, hogy mi is csak gyógyítgassunk? kérdezi magától E. Cs. A régi „jó lesz falura, megeszik a gyermekek” jelszó alapján. Na persze azt is tudja, hogy az éppen most roskadozó világideológia hívei a falut sem akarnák. „Ó Kárpátok Géniusza, Te mindent előre meglátó!”sóhajt sokat tapasztalt barátunk.
Aztán erről régi emlékek és érzések ébrednek benne és azokra gondol, akik azért nem jöttek el, mert mint kérdésére négyszemközt pironkodva elmondták: félnek!
Leányfalu
Szász István T.
|
|
 |
 |
|
|
 |
