ELSŐBBSÉG??

Mi van elől,- kérdezik sokan, akik szeretnek sorrendben gondolkodni: Az emberi hozzáállás vagy a szakmai tudás?
Az egyetlen helyes felelet nyilvánvaló: fontosságban egyenlők. Természetes, hogy szakmai tudás nélkül a másik fabatkát se ér, szóba se kerül.
De a beteg-orvos találkozás mégiscsak az emberi szimpátia keretei között kell, hogy történjék, utána előlép a szakma, ez a kórmegállapítás fázisa.
A therápiánál már megint mindkettő fontos, pláne, ha differens, nehéz, megviselő therápiáról van szó.
Emberi rész nélkül orvoskodni lehet, de aki ezt nem szorozza meg az emberi hozzáállással, megértéssel, empátiával, az legföljebb jó szakember (a csúnya szakbarbár szót ne használjuk). Ami nem kis szó!
De az ORVOS- ember mégiscsak több.

GYÓGYÍTÁS TÖRTÉNELEM XX/XXI.SZ.

Mikor mi kezdtünk, már az orvoslás modern korszaka működött. Mikor is indult ez? Alighanem Röntgen felfedezésével, a fontos laborleletek bevezetésétől. A therápia Fleming nagy felfedezésével robbant ki, majd az antitensivumok és a cortison vezette be az uj korszakot.
De munkánk mégis sokkal inkább kívánta az összevetést, a gondolkodást, a következtetést, a kombinációs gondolkodásmódot, mint a mai orvoslás, amelyet nevezhetünk uj kornak is. Ma a lelet-gyüjtés jellemzi a kivizsgálást, a dolog sokkal józanabb, megbízhatóbb, ugyanakkor egyre jobban elszakad a beteg embertől. Már sem az anamnesist, sem a fizikális vizsgálatot nem érzi olyan fontosnak a fiatal orvos, akinek a CT, MRI és bizonyos modern laborvizsgálatok tömege szinte kézbe adja a betegség-felismerést. Ezek sokkal precízebb feleletet adnak és ugyanakkor gépiesebb munkát kívánnak. Lelet-érának nevezhetjük a mai orvoslást, ahol a beteg már inkább csak az eszközzel, a gépekkel, scopokkal találkozik, mint az orvossal. (Radiológiai, labor-vizsgálatoknál az orvos láthatatlan marad). Ami nem jelenti azt, hogy nem végez rendkívül fontos és értékes munkát, sőt ő képviseli a modern, hathatós diagnosztikát.
Talán egyedül a körzeti orvos, valamint a betegágy mellett dolgozó klinikus őrzi még a beteg emberrel való találkozásban megvalósuló igazi gyógyító munkát, amelyet a nővér-asszisztens gondoskodása, emberi hozzáállása avat igazi gyógyítássá.
Lehet, hogy elér majd a világ egy olyan technikai fejlődést, amelyben computerek, szerkezetek, eszközök hada automatikusan oldja meg a betegség-felismerést, s emberi hozzájárulás már legfeljebb a műszerek manipulálásához lesz szükséges. De hogy a betegséget elviselő ember tartásával, reményeivel, segítségbe kapaszkodásával mi lesz, arra gondolni se jó.
S ezek után milyen lesz a hatása egy olyan terápiának, amelyben a beteg psycheje nem vesz részt, mert hiányzik az orvos támogató, bíztató szerepe és jelenléte, … nos, ez a jövő, -nem éppen felemelő, dysharmonikus- zenéje.

Hankiss János dr.