Görögország messze van – de nagyon szép!

Régi tankönyvek rézmetszetes oldalain láttam először Mykene oroszlános kapuját. Azóta sóvárogtam látást, és mindazt, amelyet az európai civilizáció bölcsőjének tartott ókori hellenisztikus társadalom létrehozott, és jobb-rosszabb állapotában ránk maradt látható formában.
Annyi mindent hoz elénk a nemzetközi üvegszem, hogy a színes képektől elvakult néző hajlamos azt hinni, már mindenütt járt, és mindent látott. Minek is törni magunkat ismeretlen emberek tömegébe kényszerítve, elviselni az autóbusz kényelmetlenségeit, nem beszélve a minden csoportban menetrend szerint megjelenő kivagyi, sznob és mindentudó társakról?
Mégis belevágtunk.
Induláskor a hajnal meglehetősen hűvösen bocsátott útra. Így tűntünk el a szomorkás ködök szabdalta október végi tájban. Az első határt könnyedén vettük. Mindannyiunk útlevelébe – Európában már-már szokatlan módon – jókora pecsétet nyomtak, Horgas néven. Újdonság lévén sokaknak, mindannyian kerestük, hogy hol is a saját pecsétünk. Végtelen mezők felett virradt ránk a reggel. A táj éppen úgy folytatódott, mint Szeged előtt, sok száz kilométeren keresztül. De a városok, falvak szomorú szegénysége, elhanyagoltsága minket is szürkébb hangulatúvá tett. Az épülő Duna-híd előtt vártunk egy órácskát – ettől sem lett virágosabb a kedvünk. Belgrád érthetetlenül kopott, helyenként szemétvonulatok közé vágott futóárkokban összetákolt házakkal teleszórt külvárosa csak szótalanabbá tett minket. Pedig gazdag ország, rengeteg ásványkinccsel, természeti szépséggel, a Bánsággal és a Bácskával megpakolva.
Tudtuk, hogy első szállásunkat Macedóniában foglalták le, és látva Szerbiát, elbizonytalanodtunk az éjszakai nyugodalmunkkal kapcsolatosan. A Macedon – Szerb határon ismét jöttek a pecsételők. A szerbek után pár méternyire megálltunk, hogy a macedonok összeszedhessék az útleveleinket, mielőtt összehasonlították a képeinket maga-magunkkal, és levitték a buszról. Elfogott a félsz, a „jajistenemmileszvelünk” érzés a senki földjén, semmi papír nélkül. Fellélegeztünk, mikor visszakaptuk, és begurulhattunk Macedóniába. A hegyekből nagyon jól ellátott ország aprócska, mindössze 25000 négyzetkilométer alapterületű, de 16 db 2000 méteren felüli csúcs tarkítja. Elképzelhető, hogy utat építeni nem lehetett sohasem könnyű arrafelé. Az emelkedők, és lejtők hátán meghúzódó keskenyke vájatok kanyarodnak egyszer jobbra, másszor balra, miközben elénk kínálja az egymás sarkát taposó hegyek elképesztően gyönyörű látványát. A bámuló szemeket tanácsosabb a hegyoldalak nyújtotta szépségekre, a hasadékokra, a hegygerincekre függeszteni, mert végtelen mélységű szakadékok szélén kanyarog az út. Időnként előrenézve látni, hogy egy keskeny perem szolgál a közlekedésre, balról – vagy jobbról – a kopár és meredek sziklafal, a korláton túl pedig semmi más, csak a szakadék, és láthatatlan alja.
Sötét éjjel érkeztünk Kumanovoba, egy küllemre kellemes szálloda elé. Mi még vártunk az örömmel, előbb a fürdőszobára voltunk kíváncsiak.
Minden izgalomért kár volt! Nem tudhattuk, hogy ez a picinyke kis ország hétmérföldes csizmát húzott, és úgy hagyta maga mögött szerb örökségét, és Jugoszláviát, hogy azok csak messziről nézhetik - ha látják - a hátát. A szálloda a mi szemünkkel is kényelmes, tiszta, európai külsővel és belsővel rendelkezett, kellemes étterem, kedves személyzet, jó vacsora. Talán az egyetlen az egész úton. Kétféle előétel (egy tányéron, hogy ne gyötrődjünk a választással), saláta, töltött hús, báránysült, desszert. Finom borok, sör – erről nem tudok nyilatkozni – és barátságos árak – melyek euróban is fizethetők. A svédasztalos reggeli után láttuk csak, milyen helyen töltöttük az éjszakát. A szállodát körülvevő tóban kacsaházak álltak, amikből éppen reggelizni indultak a kisebb-nagyobb bentlakók.
Az épületegyüttes tulajdonképpen egy wellness központ, igaz, szabadtéri medencével, amiben október végén már nem volt víz. Mindez közvetlen lehajtással az autópályától pár percre.
(Ideírom a hotel nevét, mert megérdemli: Best Western Hotel Bellevue, Skopje. )
Valószínűleg, sosem látjuk viszont, mert a tortúrát a határokon aligha kíséreljük meg még egyszer.
Indultunk volna, de a busszal valami gond adódott, hiába volt mindössze nyolc hónapos.
Lett időnk megismerni a parkot. Lóherét láttunk a fű között, és lehajolva találtam is mindjárt két db négylevelű példányt. De nem ez volt a szenzáció, hanem az a teljesen ép darab, aminek 6 – azaz hat – levele volt. Biológia tanár útitársunknak mutattam meg a leleményt. Ő pedig, nem ám az a romantikus fajta hölgy, csupán a szürke tények embere, így szólt: micsoda környezetszennyezés lehet itt, ha ilyen mutációk jöhettek létre?!
Azért ez a vélemény nem szegte kedvemet, bár mások is hasonló megjegyzéseket tettek a hatlevelűt látva. Tudom, hogy mindezt csak a sárga irigység mondatta velük, mert még sosem láttak ilyent. Itt van lenyomtatva a fiókomban – és én nem hiszem, hogy holmi mutációk miatt lett ilyen. Rám várt. 
Megmutattam a busznak is, hogy belássa, hiába lázadozik, át kell vinnie minket a hegyeken.
Késésben voltunk, ugyan, de mi nem éreztük, nekünk nyaralás volt - és utazás.
A Vardar folyó völgyében vezet az út a meleg Mediterráneumba. A folyó neve a görög határtól Axios-ra változik. Az ő sziszifuszi munkájának köszönhető a hegyek között kivájt folyóágy. A meredek oldalak éppen csak annyira vannak legyalulva, hogy tekereghessen rajta két-sávnyi út.
Ezzel a megoldással Görögországban is sokszor találkoztunk. Mintha holmi óriások játszóterén jártunk volna. Hegyeket toltak össze-vissza, egymásra, de mindenképpen elénk. Ki nem -, legfeljebb megkerülhettük őket, vagy a beléjük vésett alagutakon keresztül hagyhattuk magunk mögött.
Ilyen utakon jártunk 8 napon keresztül.
Kissé fátyolos lett az idő, mire kibukkant a tenger, de mi elsőre nem rá voltunk kíváncsiak, elkanyarodtunk a Tempé völgyébe. Ez az a hely, ahol Apollón megtisztította magát – és a völgy olajfáiról metszették az olajágakat az olimpiai győzteseknek. A hely varázslatos, nem csoda, hogy ilyen fontos szerepet kapott a legendák világában. Néztük a völgy fáit, a hegybe vájt templomot, és ki-ki maga is lemehetett a vízhez, lemoshatta magáról, amit szeretett volna. (Úgy látszik, görög földön szükségszerű a dodonai fogalmazás.)
Mire Athénba értünk, késő este volt – nekünk. Nem úgy az életvidám görögöknek, akiknél a legtöbb étterem este nyolckor nyit csak, és valamikor hajnalban zár.
Mögöttünk kétnapi erőltetett buszozással zuhantunk be az étterembe.
A késői vacsora után nehezen bár, de felébredtünk.
Ekkor láttam először Athént – az erkélyről kitekintve. Óriási fehér háztenger, ameddig a szem ellát.
Hasonlóan Budapesthez, a környező települések is beépültek a városba, vagy a város a környező településekbe. Érthető, mert a törvények nem engedik meg magas házak építését, így aztán farkasétvággyal, falunyi falatokat harap ki a hegyek oldalából, lassan, de biztosan halad felfelé.
Vártam, mikor legyint meg a tiszteletre méltó történelmi hagyaték legalább gyenge fuvallata. De semmi sem történt. Szokványos reggeli után programunkban első helyen állt az Akropolisz. A hegy lábától feltekintve ott magasodott a tetőn a Parthenon. Mindenkinek mást-mást jelent a személyes találkozás ilyen időkön átívelően létező tanúval.
És nem fuvallat érintett meg, de borzongató tisztelet. Nem túl könnyű a meglévő, alaposan elkoptatott szavainkat úgy rendszerezni, hogy egy kicsit fedjék, amit éreztünk. Elég sokkoló élmény, mikor az ember először áll meg a Parthenon töredezett márvány lépcsőinél.
Tanultuk, láttuk különféle képeken, filmeken, és amikor ott voltunk, roppant semminek éreztük magunkat. Inkább betolakodóknak, mert ezek az épületek, mondhatni, közönyösen szemlélik az ezerszínű embertömeget, elnéznek felettünk valahová a messzeségbe. Lepereg róluk a lábaiknál tébláboló látogatók sokaságának méltatlanul hangos ámulata.
Igyekeztünk elválni a csoporttól, és hagyni, hasson ránk, ahogy szeretne mindaz, amit láttunk.
Tudnak beszélni a kövek, csak meg kell tisztítani a receptorainkat. Egy inda mesteri ívű hajlatai, alig érzékelhető finomságú mosoly a szájak sarkában, roppant méretű oszlopok mind-mind sugározzák mindazt, amit átéltek, míg készültek, és viselnek, amióta állnak. A véső alatt sikoltva formálódott márvány üzen, mi mindent tudott a – sokszor – ismeretlen mester, ki mindenki sérült meg, lépett elő, halt meg, míg végre a puhán elegáns mű felvette végső alakját.
Látni kell, körbejárni, elgondolkodni, nem másra, csak a belső hangra, érzésekre hallgatni. Az érzéseink formálnak gazdagabbá, és teszik soha el nem felejthetővé azt, ami előttünk áll. Így volt ez, bárhová mentünk, maradt a nagyszerűség, ami sokkal, de sokkal mélyebb benyomást hagyott bennünk, mint amit könnyen elmesélhetnénk. Az a tudás, ami akkoriban a görögök birtokában volt, olyan mértékű, hogy muszáj alázattal gondolni rájuk.
Egy napot a tengernek szenteltünk: Hydra, Poros, Aegina - három gyönyörű szigetnek mutatkozhattunk be. Hydrát zártuk szívünkbe. Ez az a hely, ahol még – mit sem tudó, kíváncsiskodó vándorok – tetten érhettük az ókori élet szeletkéit. Ó, hát villany, persze volt, és internet is, a gyrosnak nem parázs adta a mennyei ízekhez szükséges hőt, a hajók, jachtok tetején, lustán fordultak körbe a radarok. A város, amelyben az utcácskák olyan keskenyek voltak, hogy hárman már nem fértünk volna el egymás mellett, meggátolta a motorizáció minden formájának betelepülését. Csak öszvérrel lehet közlekedni a fehér falú, kék küszöbű, kék ajtajú, virágos házak között kanyargó meredek, kikopott kövű közökben. Macskák, macskák mindenütt. A kikötőben, az ablakokban, asztalokon, összegömbölyödve, lustán sétálva, kéregetve, ha bárkit enni láttak. Vagy ha nem, akkor is. Gazdájuk mindenki – és senki. Öszvérparkoló rögtön a mólónál, a lámpaoszlopon vödör az itatáshoz, izgalom, rohanás, békétlenség sehol. Elvarázsolt világ, és mégis valóság.
Ahogy a padon ülve etettünk egy aprócska, jámbornak látszó, vörös kiscicát, éreztük, még mindig itt bújik meg valahol a falak között, a mólót csapkodó hullámok hangjában a múlt. Szemünket behunyva, peploszt, khitónt képzeltünk a parton nyüzsgő emberekre. Nem volt nehéz visszautat találni lélekben abba a másik világba.
Az általunk olyan jól járomba fogott idő szakasztotta végét a nyugalomnak, és a mellettünk elballagó ortodox pap látványa végleg eloszlatta tévúton járó képzeletünket. Indultunk tovább, de szívünk egy darabkáját Hydrán hagytuk.
Bámultuk a vizet, élveztük a csodás napsütést útban a semmin át további szigetek felé.
Poros öblében öszvér helyett quadok, robogók álltak, Aegina partján rohanó autók, teherautók látványa fogadott – és a csodának egyszerre vége lett.
A Korinthoszi csatornán át juthat a kíváncsi utazó a Peloponensos félszigetre. Ha szerencséje van, hajót is láthat, míg csodálja a keskeny víziutat.
Megható, és elképesztő volt Epidauroszban Asklepeios gyógyító tevékenységéhez készített eszközök látványa. Formára teljesen olyanok, mint amelyek ma bármely sebészeten használatosak. Na, jó, fertőtlenítésre, és némi élezésre szorulnának, utána meg nem mondhatnák, hogy nem korszerűek. A hajdani isten gyógyítási elvei sem álltak messze a mai, holisztikus szemlélettől.
Azt feltételezték, hogy az elme képes úrrá lenni a beteg szervezet bajain, és a gyógyulásban nagy szerepet kapnak az álmok. Különösen azok, amelyeket ezen a szent helyen álmodtak meg. Ezért volt szükség ekkora térre, ennyi épületre. Emellett fürdő, tornaterem, stadion állt a páciensek és az őket kísérők egészségének szolgálatában.
A hajdani szentélytől délre állt az orvos-papok hatalmas kiterjedésű szálláshelye, és az idelátogató zarándokok tömegét befogadni képes szállodajellegű épületegyüttes. Az egész komplexum nem nagyon tér el a mai egészség-farmok (wellness) elrendezésétől és rendeltetésétől.
A színházat is a betegek lelki gyógyulásáért építették, melynek meghökkentő nagyságú félkörében 14 000 ember várta visszafojtott lélegzettel a katarzist, amely a testben sérülten vergődő léleknek nyitott ajtót a gyógyulásra.
Ülve a meglepően épen maradt kőlépcsőkön, hittem minden legendát, amit valaha is olvastam, hallottam a görögökről.
Apró pénzdarab halk koppanásának legfelül is tisztán hallott nesze bizonyítja, hogy még ma sem kell mikrofon a színészeknek.
Ránk is várt egy megrázó élmény: buszunk úgy vélte, nem ilyen hegyi utak országában született, számára ez a táj elviselhetetlen kín, és egy emelkedőn kilehelte – kuplungját. Kényszerű, másfélórás pihenőre ítéltettünk. Az öröm, hogy megérkezett a csere-busz, volánjánál Vaszilisszel, a görög sorőrrel, néhány kanyar után elhalt. Vaszilisz, aki ismerte a vidéket, melynek szülötte, bírt minden görögök vitalitásával, kedvteléseivel. Melyek közül első helyen említendő a sebesség imádata. Nos, mi szárazföldi és főleg alföldi népek, ízelítőt kaptunk a kanyargós utak gyötrelmeiből. Kevéssé néztük a táj szépségeit, igyekeztünk két kézzel kapaszkodni az előttünk lévő ülésbe. Nyaktörő ütemben száguldottunk, miközben sofőrünk a rádión kereste kedvenc zenéit, majd sűrűn kapkodta mobiltelefonját, sms-eket küldött/fogadott, vagy pergő nyelven beszélt valakivel, mondandóját széles gesztusokkal kísérve.
Peloponessos sziklás hegyvidékéről nem sok emlékünk maradt. Sértetlenül értünk Nafplionba, ahol az elvesztett idő miatt, épp csak egy futó kaland maradt az út alatt.
De végre megkóstolhattuk egy kisváros kitűnő fagylaltját.
Folyt. Köv.

Dr. Kendéné Toma Mária
mtomakende@gmail.com