 |
|
 |
| Dr Ecs elmélkedései 09.01 |
DR. E.CS. ELMÉLKEDÉSE ARRÓL,
HOGY NAGYJAINK VÁLSÁGOT VAGY VALÓSÁGOT KEZELNEK?
E. Cs. a felírt címre tekint, s máris önmagán nevet. Mikor voltak nekünk utolszor nagyjaink. Olyanok, akik nem média-nagyítóktól nőttek meg vaksi szemünk előtt. Olyanok, akiket mostanában „trendi” sárral kenegetni, feledés felé terelgetni, akikről jobb a figyelmet is elterelni. Mert túl erős modellek mai, csak kicsit merő nagyjainknak.
Szóval effélék manapság nem kószálnak üstökösként nemzetünk egén. De annál többet az eget helyettesítő, mostanában nagy igyekezettel digitálisra fejlesztendő képernyőinken. Ez a digi-tálalású új magyar horizont. Ők gondoskodnak arról, hogy mi együtt sem legyünk nagyok, s így aztán ne lógjanak ki sorainkból, sarainkból.
E. Cs. leltározgat magában, s azon gondolkodik, hogy nem is kell olyan nagyon magasra emelkedni ahhoz a távlathoz, melyből alánézegetve alig észlelhető különbség a „nagyok” és a „celebek” között.
Persze tudja, hogy utóbbi sem olyan haszontalan foglalkozás, hiszen ahogyan s amerre a dolgok haladnak, a féregevés egyre hasznosabb ismeret lesz. Nevezhetnénk akár táplálkozási reformnak is.
De E. Cs. is csak itt él, e derék féregevő és egyéb reformoknak hódoló celebektől nyüzsgő hazában, mint a negatív statisztikák szigetén. E téren az országok sorában vagyunk celebek. Mondhatni ez egy magyar Celebesz. Egy a cseh miniszter által kis lepénynek nevezett szigetecske, mely lassan a zajló világ tengerén is egy va-zwak unikum lesz. Valami más. Annyira, hogy fogyó hazaszeretetünk is a másság szeretetének tűnhet.
E. Cs. fellázad magában. Azért mégsem lenne szabad a féreg-evést és a féreggé levést összekavarni. Előbbinek lehet szezonja, de utóbbinak ismerjük el, hogy nincs fazonja.
Hivatalos statisztikák, ÁSZ adatok, köröttük az élni akaró élet kínjaival és tapasztalataival megerősítve, ordítva figyelmeztetnek, hogy elmúlt az ideje hatalmi és talmi játszadozásoknak. Veszedelmek lesnek ránk minden felől.
E. Cs. nem érti, hogyan lehetünk ennyire kicsik, hogy a szakadék szélén is azt lessük, miként lehetne a pénz és a hatalom érdekében még egyet lépni előre?
Aztán természetesen „magába fordul” és az egészségügy egyre homályosodó üvegén át tekint a dolgok lényegére. Ettől azonban még keservesebb lesz minden.
A válságban, mely eltompulásunkhoz, elnyomorodásunkhoz és elfogyásunkhoz vezető utunkat tovább rövidíti, az annak kezelésében oly fontos nemzeti egészség, látszat és pótcselekvések színtere.
Azzal áltatjuk magunkat, hogy legalább azt a kicsit, amit lehet tegyük meg. Sőt imitt amott meg is tesszük. De közben becsukjuk szemeinket az ezt semmivé silányító válságkezelők tetteit megpillantva. Mintha nem is a válságot kezelnék, hanem inkább a valóságot akarnák előttünk másnak feltűntetni.
Újra és újra a valóság elkendőzése, a hibák takargatása, a veszélyek bagatellizálása vagy arányaik pillanatnyi szükség szerinti prezentálása folyik. Sehol nem bukkan fel egy útjelző tábla, egy iránymutató felirat, egy hiteles mondat arról, hogy ebben a helyzetben mit kellene legalább megpróbálnunk túl azon, hogy adjanak most nekünk valakik, s majd visszafizeti valaki. Na ki? Hát csakis az unokáink s azok unokái, egy leendő új világ rabszolgái.
Köröttünk hasonló múltat hordozó szomszédok küzdenek a porondon. Ők legalább látják a veszélyt. Mindegyiküknél legalább látható egy irány, egy elképzelés.
Nálunk azonban a jó öreg fűnyíró elve marad a szakértelem csúcsa. Minden erre convergál. De az ellenkezője sem látszik kidolgozottnak.
Hát ilyen rövid volt ez az ezerszáz év? Már vége is lenne? Érdeklődik magánál E. Cs. s ebből veszi észre, hogy sajnos magánál van. Nem rossz álom az egész.
E. Cs. nem akarja ezt elhinni.
Pedig ma már nem vigasztaló a szlogen, hogy túléltük a három T-t. Tatár, Török, Trianon után is állva maradtunk.
Ma már csak egy halovány kis t maradt reménynek?
A talán?
És sehol sem látszik az, amire várunk. A csoda!
Mi lenne. Ha magunkba néznénk – gondolja E. Cs. – és ott keresnénk? Onnan várnánk?
Ha már olyan nagyon csodaváró nemzet vagyunk.
A csoda azonban csak egy formában hangzik el.
Hogy a „csudába” jutottunk ide?
Ezt is egy egyházi ügyekben közismerten jártas celeb szokta mondani bősz megnyilatkozásaiban. Saját szertartását celebrálja ezzel.
Leszünk mi még decelebrált nemzet?
Szász István T.
|
|
 |
 |
|
|
 |
