 |
|
 |
| Görögország II. |
Görögország messze van, de látni kell! II.
Nafplion hűsítő fagylaltja után, Vaszilisz ámokfutót megszégyenítő stílusban hajtva meg sem állt velünk Mykéné romjaiig.
Ó, igen! Ott várja az érkezőt időtlen idők óta az oroszlános kapu. Nem a fényképekre hasonlít, pontosan olyan, amilyennek a réges-régi kőnyomatok mutatták. Durva kövek közé szorított háromszögnyi plasztikusan mesélő művészet.
Rácsodálkozhatunk az építészek, kézművesek tehetségére a várban, a romok között, a múzeumban.
A csodálatos alakú konyhai eszközök, a korsók, tálak, főzőedények sokasága tanúskodik ízlésről, igényről. Mélyen megérintett a gyerekeknek készült apró játékok, használati tárgyak nagy mennyisége. Különösen annak tükrében, hogy legtöbbjét gyermeksírokban találták. A gondoskodás ilyen mértéke, a mindennapi élet szükségleteinek ilyen magas színvonalú kiszolgálása - mindez minimum 2500 évvel ezelőtt - csak kalaplevételt érdemel. Óhatatlanul is látni véltük az EMBERT, a kultúra hajdani hordozóját. Érezni lehetett azt a szellemet, ami létrehozta, összefogta, fejlesztette majd továbbadta az évezredekkel ezelőtti szellemi és anyagi kincset – miközben számos, feltehetően nemcsak kedves, derűs, – időnként horror filmeken edződött képzeletünket is elborzasztó –, esemény forgatagában éltek.
Estébe hajlott a délután, mikor Vaszilisz elindult velünk Olympia felé.
Megtapasztaltuk, milyen is a vakon vezetett autóbusz. Sötét éjszaka szakadt ránk. A villanyokat is leoltották. Csillapítandó az idegességet, az idegenvezető a Nagy Sándorról szóló filmet szerette volna levetíteni. Úgy tűnik, a dvd-lejátszó nem akarta ezt, neki is sok volt az izgalom. Rekordidő alatt szeltük át a félszigetet.
Igazi megkönnyebbülés volt kiszállni Olympiában.
A völgyben, ahol a legenda született már háromezer évvel időszámításunk előtt formázatlan kövekből épült település állt. Emberemlékezet óta éppen olyan szent hely volt, mint Delphy. Kiterjedt történelme alatt számtalan templomot emeltek Zeusz, Héra és társai számára. Ahol ilyen régóta laktak, és annyian imádkoztak az istenekhez, ott jut a régiek szelleméből a látogatóknak. A liget, a templomok, szentélyek felé vezető út hiába hivatott felkészíteni a látványra. Szíven üt a szigorú rendben sorjázó, térdig sem érő oszlopcsarnok látványa. Mi mindenen vett vámot itt az idő!
Ez a sajgás kísér végig a romok között. Mindenfelé óriási oszlopfők, oszlopok, elkészült, és soha el nem készülő szobrok, kődíszek darabjai. Elnézve a feltárt kővilág felett, szinte hallani a viadalok bíztatóit, kocsik zaját, felhördülést, ünneplést, és jajgatást. Tele legendával minden kődarab és minden horpadás.
Elfogódottá tesz, hogy járhatok azon a földön, ahol az ész képes volt úrrá lenni az érzelmeken, és beszüntetett bármely háborúskodást városok között, a nemes vetélkedés idejére. Lettek egymásnak ellenfelei – és nem ellenségei –, bármelyikük is győzött, olajággal koszorúzták meg. Leszünk-e valaha elég felnőttek, ebben a 3000 évvel későbbi, modern világban, hogy a verseny nagyobb tiszteletet kapjon – akárcsak rövid időre is –, mint az egymás letaposása?
Az első versenyt, a legendák szerint, Endymion király rendezte Olympiában. Ötven lánya volt, de csak három fia. Közöttük dőlt el az öröklés rendje futóversennyel. Abban az időben a versengés csak a helyi ünnep része volt Olympiában.
A hold járásától függött az időpontja, amelyet a téli napfordulót követő első teleholdtól számított nyolcadik telehold idejében határoztak meg.
Évszázadok alatt fokozatosan vált messze földön híressé, olyannyira, hogy egyre több város fiai jöttek a szent helyre versenyezni.
Aprólékos gondossággal dolgozták ki a részvételi szabályokat. Egy hónappal a játékok kezdete előtt már minden résztvevőnek a helyszínen kellett tartózkodni, itt fejezték be a felkészülést. Esküt kellett tenniük Zeusz szobra előtt, hogy 10 hónapon át tréningeztek.
Eredetileg csak a futás egy formája - a stadion - volt a versenyszám, ami arról az épületről kapta a nevét, amiben lefutották. (180-240 méter közé teszi a tudósok a távot.)
Az évek folyamán, ahogy nőtt a résztvevők száma, úgy bővültek a játékok további versenyszámokkal.
A „két stadion” nevű távot Krisztus előtt 724-ben, a 14. olimpiai játékon vették fel a versenyszámok közé.
Nevéhez hűen, kétszer futották le a stadionnyi távot (kb. 400 méter lehetett.).
„Dolichos” – kb. 5 km-es futás i.e. 720-tól lett versenyszám. A mai maratoni futásnak fele meg, hasonlóan a mostanihoz (vagy a mostaniak a régiekhez), a versenyzők a stadionból indultak, majd Olympia ligetében megtették a szentélyekkel, szobrokkal szegélyezett kijelölt utat. Elhagyva Niké szobrát, Zeusz templománál fordulhattak vissza.
„Hoplitodromos” (i.e. 520-tól) egyfajta nehezített futás, pajzzsal a karon, sisakban kellett megtenni kb. 365 m-t, vagy ennek dupláját. (A felszerelés kb. 27 kg-ot nyomott.)
További versenyszám lett a boksz, a birkózás, a kocsi hajtás, a lovas verseny, az öttusa, melynek szabadfogású birkózás, diszkoszvetés, gerelyhajítás, távolugrás, futás volt a része.
A nyertes a versenyek végén vad olajfa ágából font koszorút kapott. Ezzel azonban ismertség, és nagy megbecsülés járt. A város, amelynek nevében versenyzett, óriási jutalmat adott a játékok hősének, nagymennyiségű készpénzzel, olívaolajjal és egyéb földi jóval látta el. Abban az időben is adták-vették a versenyzőket.
Valóban mondhatjuk: már a görög is………
Nagy keletje volt a tehetségeknek. A játékokat más városokban is megrendezték, de egyik sem volt annyira híres és rangos, mint az Olympiában rendezett.
Phytiai játékokat Delphyben tartották négyévente Apolló tiszteletére,
Mire megnéztük Olympia múzeumát is, óriási örömünkre a parkolóban várt megjavított magyar buszunk. Tapssal, és nagy megkönnyebbüléssel búcsúztattuk Vasziliszt.
Új stílusban közeledtünk Delphi felé.
A hegyek közé elrejtett szent hely már a neolitikum óta lakott hely. A világ közepének tartották a helyet.
Ide vándoroltak tanácsért az ókorban minden rendű-rangú népek. Nem járulhattak csak úgy a jósnő elé – sokan heteket töltöttek várakozással. Megkönnyítendő ezt a kényszerű szabadidőt, szálláshelyeket, színházat, stadiont építettek, és a pihenésben megeredő nyelvek titkát a nép közt járó-kelő Phytia papjai hallgatták ki. Így segítették „munkájukkal” a megfelelő jóslatok születését. A föld mélyéből előtörő kénes gázok ejtették transzba a háromlábú széken ülő Phytiát. Mormogását a papok „fordították”, alakították megfelelően homályos formára.
Búcsút vettünk a világ köldökétől, és a tekervényes utakon lassan, de biztosan egyre beljebb kerültünk a Meteorák világába, ahová minden évszakban számtalan kíváncsi ember jön megcsodálni a természet és az ember által létrehozott alkotásokat.
Tulajdonképpen egy hajdani folyó deltáját látjuk, amiből kihúzták a dugót, a víz kifutott – és ott maradtak a legkeményebb, hatalmas, a víznek legellenállóbb sziklaóriások. Oldalukon, derekukon ott látni a csapkodó hullámok, forgó-örvénylő áramlatok mindent legömbölyítő erejét.
Amilyen magányosak, erőt sugárzóak, olyan lágyan, finoman csiszoltak. A víz kitartó munkáját hirdetik.
Elképzelhetetlen, hogy ezeknek a tetejére fel lehet jutni, még kevésbé, hogy ott bármit létre lehetne hozni.
Ennek ellenére emberi kézzel épített kolostorok állnak a ködös magaslatokon. A Nagy Meteoraként ismert kolostor előtt megkérdeztem az idegenvezetőt, hogy mekkora lesz a túra a kőszálak között, mire ő azt felelte, hogy nem vészes, a kolostorig elvisz a busz, ott meg lépcső van.
No, én hittem neki. Nem vezetett félre, volt lépcső. Felmentem mind a 115 lépcsőn, és értelemszerűen, le is jöttem. Mit tehettem, ma már nem működik az a vastag kötelekből font háló, amivel a szerzeteseket felhúzták. Kérdésünkre, mikor cserélik a köteleket, a lakonikus válasz: amikor elszakadnak.
Azt mesélik, a legtöbb szerzetes, ha egyszer feljutott a kolostorba, többé le sem ment a csúcsokról, nem tudta volna elviselni még egyszer azt a 15 percet, ameddig az út tart a világ valóságából, a hegytetői nyugalomba.
Nem csak a lépcsők gyötrelméről szól a Pindosz hegységnek ez a tája.
Már a kilencedik században remeték költöztek a kőszálak oldalaiban lévő résekbe, barlangokba. Istenhez kívántak közelebb lenni, hogy imáik meghallgatásában ne akadályozza semmi. Egyre többen csatlakoztak hozzájuk, kisebb közösségek alakultak. Szent híre kelt a helynek, és az emberek ajándékaikkal, messze földről zarándokoltak hozzájuk bűnbocsánatért. Vasárnaponként lejöttek a nép közé, hogy az ortodox vallás által előírt közös imádságnak eleget tegyenek. A hívek száma egyre gyarapodott, templomra lett szükségük. A hegyek tetejét 600 évnél is régebben kezdték két kezükkel beépíteni.
A Nagy Meteorát 1356 és 1372 között Athanasius (ma szent) szerzetes vezetésével hozták létre, és fejlesztették épületegyüttessé. Először egy templomot építettek kőből, Isten Anyjának szentelték. Csak ezután gondoltak magukra, és létrehozták a cellákat maguknak, majd egy újabb templomot, amelynek Krisztus Átváltozása nevet adták. Később ez lett a teljesen kiépített monostor neve.
Igen szigorú szabályok vonatkoztak a rendbe belépőkre, melynek köszönhetően jól szervezett, hatékonyan működő közösség jött létre.
Kiváltságokat a kolostor Ioannis Uresis Paleologos görög-szerb herceg révén kapott, aki 1388-ban ebbe a kolostorba vonult vissza, József szerzetes néven. Sokat lendített a vagyoni helyzetükön ez a fordulat. Negyven évig élt a kolostorban, és regnálása alatt kórházat épített, megnövelte a cellák számát, és renoválta a Krisztus Átváltozása templomot. Ő volt az, aki a nagy kolostorral szemben lévő meredek, szinte megközelíthetetlen sziklán építtetni kezdte az Ypsilomena kolostort.
A bizánci császárok rendszeresen adakoztak a kolostornak. Évszázadok alatt ez a kolostor vált a leggazdagabbá, leghíresebbé. Legfényesebb korszakát a tizenhatodik század közepén élte. Kibővült refektóriummal, konyhával és az idős szerzetesek számára készült otthonnal. A természetellenes hely ellenére a kolostort számtalanszor megtámadták, kirabolták, mindemellett több tüzet is átvészelt.
Lépcsőit a huszadik század húszas éveiben vájták ki a sziklából. Igazi szerzetes nem használja ezeket, ma már egy drótkötélpályán függő apró, egyszemélyes kabinban teszi meg a távolságot a kolostortól az útig.
Szent Athanasius önsanyargató, aszketikus életet élt, nagy tehetséggel megáldott szónok, csodatevő és prófétikus képességekkel bírt, de legfőképp a szerénység, egyszerűség jellemezte. Sosem vetett papírra semmit, de értékelte és szükségesnek látta a tudományt és a nevelés fontosságát.
Egyszerű szerzetesként élte mindennapjait, és szerzetesként is halt meg életének 78. évében.
Szent Iosephus 1349/1350-ben született Simeon Uresis Paleologos, Thessalia és Epirus királyának fiaként. Húszéves volt, mikor apja meghalt, és követte a trónon.
Nem sokáig ült rajta, mert vonzódott az egyszerű élethez. Hamarosan visszautasította a királyi hatalmat, a luxust, elvonult a világtól, és huszonkét évesen szerzetesnek állt.
Kedvesség, jótékonyság, remek szónoki képesség és kiemelkedő intelligencia jellemezte. Hetvenhárom évet élt.
Ez a két ortodox szent alapozta meg a kolostorok világát a hegyen, ahol még ma is ugyanolyan képeket készítenek, mint a XII. század közepén. Vallásuk tiltja, hogy egy szent képén bármit is változtassanak. Tenyerünkben tarthattunk egy gombolyagnyit abból az aranyfüstből, amivel az ikonok hátterét minden esetben bevonják. Még akkor is arany a szentet körülölő terület, ha egyszerű fényképet ragasztanak az alapra.
Egyetlen római katolikus szentet emeltek át eddig a szentjei sorába, a mi Szent István királyunkat. Megtisztelve éreztük magunkat.
Már csak két nap maradt számunkra Görögországból. Október utolsó napjai.
Békés őszi napsütésben, egy tengeri herkentyűkből, halból álló igazi görög lakomával búcsúztunk az országtól. Még utoljára megtapasztaltuk a vendégszeretetüket: kaptunk – ajándékba – számunkra ismeretlen helyi finomságot, kakaóval megszórva.
Semmit nem tudtunk az itthoni dolgokról - a görög szállodákban még a CNN-t sem tudtuk fogni. Így sikerült valóban nyaralnunk.
Gyanút csak akkor fogtam, amikor az Olymposon vásároltam egy picinke boltban. Az eladó a magyar pénz láttán megkérdezte, honnét jöttem.
Megmondtam. Ő meg: „Jaj, ma és tegnap a tévé attól volt hangos, hogy
Önöknél, Magyarországon nagy baj van. IMF-es Unios kölcsönöket adnak az országnak, mert nincs pénzük.”
Ez a mondat rángatott vissza az ókorból a jelenbe.
És végül: visszajöttünk!
Pedig volt affinitásunk az ottmaradásra. A görögök zaklatott közlekedésű, hipergyors- beszédű népek, miközben nyugodtak, békések és türelmesek, bármely hihetetlen. Nem sajnálják az időt maguktól – és tőlünk sem – a boltokban, tavernákban, kávéházakban. Ülhettünk csak úgy, beszélgetve, akár egy pohár ásványvíz, vagy sűrű, édes kávé mellett. Tiszteletben tartották jogunkat az elmélkedésre, és ha ezt náluk tettük, nem zavartak benne.
Mentesek a hipermarketektől, saját élelmiszerláncuk van, saját termékeikkel. McDonald’s-ot egyet láttunk az egész út alatt. Megőrizték mezőgazdaságukat, és csodás szorgalommal nevelik zöldségeiket a sziklákra ágyazott vékonyka talajon. Mélységes szeretettel és türelemmel gondozzák a kövek öbleibe ültetett olívafa ligeteiket. A boltokban nem „Made in China” feliratúak a cikkek. A többség „Made in Greece”. Van textiliparuk, gépgyártásuk – és mindenekelőtt: idegenforgalmuk. Olyan, amilyenben az utazó nem is érzi magát idegennek.
El kell menni, látni kell – és tanulni kell, hogy másként is lehet.
dr. Kendéné Toma Mária
mtomakende@gmail.com
(Azóta olyasmik történtek Görögország életében, amik csúf foltokkal tarkítják az általam rajzolt képet. De ami most történik, az a ma – a hajdani csodálni való világ emlékei megmaradnak. Remélem, hamarosan helyreáll a béke, és aki kedvet kapott megnézni, az nyáron már baj nélkül megteheti!)
|
|
 |
 |
|
|
 |
