 |
|
 |
| Dr E.CS. elmélkedései/99 |
DR. E. CS. ELMÉLKEDÉSEI, MIKOR MÁR A NYÚL SEM JÁR NEKI
Nyögdécselő barátunk a postást várja. Ha a nyúl már nem is jár hozzá, de újabban jár neki a nyugdíja. Arra kíváncsi, milyen lehet, amikor az ember átveszi első nyugdíját, a nyúlfarknyi összeget. Nos őkelme hamar megtudja, s hatására felismerésként hasít belé e pár szó: íme munkám, életművem értéke, állampolgári megbecsültségem. De ami jár, az jár, s ami nem az nem. Ilyen legyen például a száj. Átvesz, aláír, amint jár borravalót ad, és… leül gondolkodni. Vajon eljő az idő, amikor a postások is „le a borravalóval” feliratú jelvényt kapnak polgártársaiktól? Nehogy megéljenek, kajánkodik E. Cs. ki a hálapénzt „köre szakadtáig” utálta.
Ez a néhány nyugbankjegy azonban a koronája annak, amit eddig is tapasztalhatott. Hiszen aktív korában sem kényeztette el az egyre igényesebb, öntudatosabb, modernebb és szabadabb, sőt büszkébb állampolgárokat kinevelő, s őket, vagyis őt magát is képviselni hivatott államhatalom. Na de ez már a vég. Ezen már nem lehet változtatni.
Mi járt neki akkor, s mi jár a most aktív kollégáknak. Mi jár itt Európában, ahol annyit, sőt többet dolgozunk, mint szerencsésebb – immár – állampolgártársaink, s akár húszszoros különbségek is lehetnek azonos munka elismerésében? Arról, ami a nyugalomba vonulást illeti, nem is beszélve, mert az ő nyugdíjasaik egy békében leélt, szép és elégedett élet után kapják a többet, s mi egy az ő politikusaik jóvoltából elfecsérelt életút után leszünk nettó befizetőik. Mert kiderült, hogy így igaz. Hiszen az, amit majd esetleg megkapunk, s az, ami még a csatlakozás előtt ¬– mint támogatás – járt, nem tartozik az éves egyenlegbe. Ha pedig így van, akkor most mi támogatjuk az ő „húszszorosaikat”.
E. Cs. ismeri mindezt, s ha átgondolja, mégis elképed az igazságtalanságon. Jaltai sajtpapírok tanúsága szerint azt mondták nekünk, hogy: mi most odaadunk titeket zálogba a nyugalmunkért. Aztán eltelt elzálogosított életünk, s most a mézesmadzagot húzogatva így szólnak: tanuljatok, próbáljatok utolérni, nyomás, előre, mi sportszerűen várjuk az eredményt, s azért, hogy versenyezhessetek, egy darabig még fizessetek is. Sőt ez sem elég, mert még ennyit is sokallva, tízezrek tüntetnek ellenünk – a jórészt gyarmattartásból meggazdagodott –Európa új fővárosának utcáin.
Hogyne lenne vonzó a mai fiatalnak az a lehetőség, hogy kiléphet a megtiport és csupán olcsó humusznak használt szülők szerepköréből. Hiszen a magyar politika szeszélyeinek áldozatából lehet elégedett skandináv állampolgár. Néhány akta kitöltése, némi nyelvtanulás, és már nem kel eltűrni, hogy éhbérért dolgozva még bértollnokok szennyes játékává is váljon nevük. Minden adottságuk megvan hozzá.
Pár éve még azzal vádolták (!) a magyar egészségügyet, hogy az orvosok világviszonylatban is magas száma bajainak valódi okozója. E. Cs. emlékszik arra, mikor a nyugatról érkezett pénzügyér az egészségügy gondjait az orvosok magas fizetésével magyarázta. Vajon vannak még, akik erre emlékeznek? Alig pár éve történt! Aztán attól rettegetünk, azzal riogattak – emlékezik újra öreg barátunk –, hogy a szakorvosok elárasztják a családorvosi körzeteket és elorozzák azokat előlünk. Jelenleg 200-300 praxis folyamatosan üresen áll.
Ma a politikai ígéretversenyből kényszerűen született, úgynevezett 50%-os béremelés felemlegetése divatos, mint az ország lejtőre jutásának okozója. Mi vagyunk minden rossz kútforrásai. Pedig taroljuk a hálapénzt, jelvény reánk. Szerencse, hogy nem tetovált, dúl-fúl E. Cs. s tenzióját most sem méri. Még ki is egészítik a háziorvosokra külön szégyent jelentő megjegyzéssel, hogy vállalkozóknak nem is járt volna. Közben a liberális piacgazdaság jelszópetárdái durrognak. Mindenki tanuljon meg önmagáért felelősen gondolkodni, kockázatot vállalni, megküzdeni a létért. Nem az állam fog gondoskodni róluk. Felvállaltuk, motyogja maga elé az ősz fejjel vállalkozni is megtanult E. Cs. Most meg ez a baj? Amúgy az emelés óta eltelt években már a negyedik éves inflációs fogyókúra van folyamatban. Ez reálértékben fokozatosan semmivé tette az emlékezetes emelést, mely természetesen nem volt valódi 50 százalék, és melyet nem követett a megígért karbantartás.
Most ismét arról beszélnek, hogy adtak, hogy emeltek. Igen, úgy körülbelül egy százalékával nőtt az összfinanszírozásunk. De egy számos luktól vérző „zárt kasszából” érkező – lebegtetett – kártyapénz még ezt is bizonytalanná teszi. Nem szégyellték pl. az orvosnak és a védőnőnek jutó iskolaorvosi pénzt tanulónként kereken egy – egy forinttal megemelni. Éppen annyival, hogy azt mondhassák: hiszen mi folyamatosan emelünk!
E. Cs. azonban tudja, hogy a körorvos (már csak így mondja ő) élete nem csak a pénz körül forog. Neki bizony fontos a becsülete, a tekintélye, a kisközösséggel ezer felületen érintkező életmódban oly lényeges megbecsülés. A presztízs! Nos manapság nem lehet elintézni az alapellátáshoz való viszonyulást csupán a pénzügyi nehézségek felemlegetésével. Miért van az, hogy ott sem nyújtanak segítséget, ahol nem kellene rá pénzt fordítani? Ez az a pont, ahol tettenérhető az egészségpolitika igazi gondolkodásmódja. Erre kellene nagyon odafigyelni, és ezt lenne ideje leleplezni.
E. Cs. csodálkozása a sok hasonló tapasztalat ellenére sem szűnik. Nem érti ezt, mert ezek a pénzbe nem kerülő kéznyújtások pénzügyi haszonnal járnának az orvos munkájából fakadó egészségnyereségen keresztül. Ugyanis az már nyilvánvaló, hogy az új társadalomban csak a haszon és a nyereség az, ami számít. Innen ez az önleleplező szóhasználat is, hogy egészségnyereség. Mai létviszonyaink között süt belőle, hogy nem az egyes állampolgár hasznáról, nyereségéről van szó. A mindenek feletti kassza nyeresége ez.
De hát akkor mégis felismerték? S ennek ellenére sem tesznek semmit? Ki érti ezt?
Így morgolódik hát E. Cs. a helység kiérdemesült sztetoszkópja, miközben már vénülő kezével képtelen elereszteni az egészségügy pulzusát. Egyszer persze szívesen a szemébe is nézne annak. Már vénülő szemével!
Leányfalu
Szász István T.
|
|
 |
 |
|
|
 |
