 |
|
 |
| Szubjektív gondolatsor |
SZUBJEKTÍV GONDOLATSOR EGY KONGRESSZUS UTÁN
Itt van az ősz, s reméljük kegyesebb lesz hozzánk, mint az elmúlóban levő – nyárnak nevezett – időszak. Persze tudjuk, hogy minden valószínűség szerint magunknak csináltuk. Csináltuk? Hagytuk, hogy csinálják.
Vajon az egészségügy elmúltával, hiszen az is vége felé közeledik, megint ezt leszünk kénytelenek mondani a csinálókról, és magunkról?
Egyelőre azonban az őszt lessük és megkezdjük a kongresszusi szezont, luxushotelek – nem egyszer kantin színvonalú – kosztjáért állva sorban a helyszíneken.
E pillanatokban történetesen egy igen jól sikerült kétnapos kongresszus hangulatában ülök le, hogy annak bennem kelt visszhangját rögzítsem. A szakmai kiértékelést majd sokan mások fogják felszolgálni az ínyenc olvasóknak.
A szervezéssel tökéletesen elégedetten, a rendkívüli felhozataltól meglepetve (hát még, ha a váratlan kormányülés miatt igazolt hiányzást jelentő három másik nagyság is eljön), pusztán a szokásos reklamációval élek. Azzal, mely majd minden egészségügyi összeröffenés egyik végkövetkeztetése. Nincs lehetőség kellő hosszúságú fórumra, vitára, az alulról jövő vélemény felszínre hozatalára. A sok előadás után sem idő, sem energia. Taps után felpattanunk, s az elméletet feledve rohanunk tovább a megváltoztathatatlan valóságba. A rendezők megkönnyebbülve pipázzák ki az újabb sikert, s nem kevésbé az elmaradt esetleges kellemetlen vitát.
Az Önkormányzati Egészségügyi Napok már hagyomány, itt a színvonal szinte garantált. Ezúttal különösen érdekes volt. A fórum elmaradt, de a meghívottak nem párbeszédszerű vitája, a hallgatóság kérgében kelt visszhang formájában, és a folyosókon, tovább zajlott.
Hallottunk hideget sokat, s némi meleget. A hideg olyannyira dominált, hogy a meleg itt is másságnak tűnt.
Mondottam, nem óhajtok szakemberekkel vitázni, az az ő dolguk, de azt elmondom, miként, és főleg mi tapadt meg memóriám legfelső rétegében, az indulatkeltő hatásuk miatt megjegyzésre ítélt adatok között.
Már az első előadások után megtudhattuk, hogy nincs vita az évek óta ismételgetett igazság terén, miszerint az ország egészségi állapota kikerült az egészségügy szárnyai alól, s soha nem is volt ott a helye, csupán néhány százalékban élvezhette annak védő árnyékát. Az információ nem volt új, de fontos, mert még ma is sokan vannak, főleg az egészségügyön kívül, akik az egészségügy felelősségét feszegetik ott, ahol annak semmi befolyása nincs.
Ezzel kapcsolatosan hallhattuk meg a szerintem legfontosabb információt, melyet Kovács Zoltán doktor a rendezvény „atyja” hozott tudomásunkra. A WHO előrejelzése szerint a világban, belátható időn belül 40 százalékkal nő a daganatos, és 100 százalékkal a kardiovaszkuláris halálozás.
Ezen gondolkodtam el legelőször, hiszen az egészségügy ezzel a gyógyítás szintjén, tehát saját pályáján sem lesz képes megbirkózni. A globalizáció és liberális piacgazdasági szakemberek óhajai szerint sorvasztásra szánt államok sürgős összefogása nélkül tehát, az emberiségre leselkedő újabb közeli katasztrófa fenyegetése lebeg fejünk fölött.
Többen emlegették a ciklusokat átívelő tervek és megegyezések fontosságát. Érdekes módon a NEK másfél éve kínálkozó lehetőségéről, csak annak kitalálója, és résztvevője beszélt. Tabu téma lenne?
Megtudhattuk ugyanakkor, hogy az ombudszman szerint az orvosi rendelőben és a patikában nincs helye a versenynek. A beteg nem valódi fogyasztó. Természetesen megtudhattuk azt is, hogy a liberális felfogás ezzel nem óhajt egyetérteni.
Az egymást követő pénzközpontú, vagy arra ítélt előadásokat hallgatván, elkerülhetetlenül jutott eszembe egy példázat. Az egészségügyben dolgozó orvos és szakdolgozó munkája elsősorban nem a gyógyításról szól, hanem arról, hogy miként tudja ellensúlyozni a szégyenletes alulfinanszírozottságot, s áldozata a kicsinyeit saját vérével életben tartó pelikánéhoz hasonlatos. A derék madarat a református egyház címeréből kölcsönkérhetnénk, hogy jelképeink között, a politikusi szerepkörbe avanzsált kígyót helyettesítse. Hogy ezt a kölcsönzést mennyi időre kellene megbeszélni? Ez itt a kérdés.
Pedig ugyancsak az itt hallgatott előadások hatására kezdtem újfent azon gondolkodni, hogy miért marad a magyar társadalom oly közömbös a demográfiai bombával szemben. A politikán már számon sem érdemes kérni ezt. Döbbenetes közönyük magáért beszél. Az igazán nagy tervekben sehol sem találjuk az őt megillető helyen e végzetes nemzeti veszedelem említését, pláne nem valódi arányaiban. Ha valaki ezt teszi, az számára kvázi politikai beskatulyázást eredményezhet. Gyengébb idegzetűek már-már félve veszik szájukra. Pedig az a bomba itt van, és azt is tudjuk, hogy kétrekeszes. A csökkenő gyermekvállalási kedv (felelősségvállalástól szorongás, jövőben vetett hit elvesztése, tömören: kilátástalanság) mellett ott található a romló egészségi állapot is, melyről, s ebbéli statisztikai helyezéseinkről nem egy előadó tett említést. A középkorú férfilakosság halálozásában jelentős előnnyel vezetjük az európai mezőnyt. Most elhangzik már a figyelmeztetés, hogy nincs elég orvos és sok a beteg. Nincs messze az idő, amikor már betegből is kevés lesz, mert nem lesz, aki megbetegedjen. Az lesz majd az olcsó egészségügy, s megfelelhet a liberális piacgazdaság minden követelményének.
Ha valaki azt hinné, hogy ez fantazmagória, nézzen utána az egészségügytől független demográfiai tanulmányokban, s döbbenjen meg.
Eszembe jutnak a laza válaszok. 6-7 millió magyar elegendő. Mint tudjuk már zajlott e számból kiinduló tárgyalás nemzetközi pénzügyi körökkel. Ezen a szinten elrettentő hozzá nem értés, hogy ezt tették, s ezen a dán példa gyakori említése csak ront.
Ugyanis, hogy ismét példával éljek, más egy sportoló, szikár, 60 kilós ember egészségi állapota, és más a 100 kilóról rákbetegség miatt 60-ra lefogyó társáé. Más az egészségesen 6 millióra fejlődött dán, és más a kórosan 6 millióra fogyott magyar társadalom jövője. Utóbbi fogyás a demográfusok szakvéleménye szerint visszafordíthatatlan lenne.
A nagy gondok megoldásához persze a kisebbek megoldásán keresztül vezet az út. S ilyenekről is hallhattunk bőven.
Pazarló egészségügyünk egyik szégyene, hogy az orvos/ápoló arány nálunk majdnem 1/1. Az orvosok tehát nem-orvosi munkát kénytelenek végezni. Különböző szempontok szerint vizsgálódva, mintegy 1500-4500 orvos hiányzik.
Az egészségügyi tárca mindenképpen lépni szeretne az európai feltételek betartása felé. Persze itt nem az európai mértékű fizetésekről lenne szó.
Örömmel hallhattuk, hogy a 13 millió TAJ kártya legendája nem igaz. Tisztázódott, hogy csak 10 millió van.
A közgyógyellátásra jogosultak körét nemsokára a patikákból fogják tudni ellenőrizni elektronikus úton. Ha ez beindul, nincs messze annak a megoldása sem, hogy mindenki ellenőrizhető legyen az OEP által.
Ismét megjelent, az orvosokat jogtalan jövedelmeik miatt támadók számára már-már kultikus tárgy, az automobil. A magyar nyelv mára idejét múlta szavát, a luxusautót mellőzném. Felidéződött a gyakori és meggyőző mondat. Nézzék meg az orvos-kongresszusok parkolóiban álló gépkocsikat. Ezek sírnak? Nos újra megkísértett a gondolat. Mi lenne, ha egykori körorvosi gebémet, Mucit kötném ¬– elegáns hotelportási segítséggel (borravaló, nyugta, tb. járulék) – a bejárat melletti fiatal platánhoz? Ha csak azt mondanák, hogy ez luxus, az bizony a mai világban igaz lenne. Az újságok azonban feltehetően versenyistállómról cikkeznének.
Szó esett a betegségtudatról, mely segítheti munkánkat, de okozhat sok fölös erőfeszítést is, s rögtön társította a képzelet a beteg öntudattal, melynek kóros túlburjánzását jogászok pátyolgatják. A szakelőadó ezt tagadta, ami kutya kötelessége volt. Mi persze tudjuk, amit tudunk arról, hogy mi kezdődik nálunk, és mi folyik már régen, az egészségügy pénzét több mint 50 százalékban jogi procedúrákban elpalló, amerikaiaknál. Megint felhorgadt bennem az irónia, s megállapítottam, hogy a világ szegényedő egészségügyéből egyre nehezebben megélő ott dolgozókkal szemben, a jogászok lám megtalálták a módját, hogyan lehet jól megélni egy alulfinanszírozott ágazatból. Ha nem igazak a történetek a horribilis sikerdíjakról, akkor bocsánatukat kérem. Peren kívül. A biztosító szakemberei – akikkel éppen most sikerült elbeszélgetni – azonban megjegyezték, hogy ők ugyan felemelhetik 5-ről 10 millióra a kifizethető összeg határát (persze magasabb alapdíjakért), de biztosak abban, hogy az ügyvédek által javasolt legalacsonyabb összeg akkor 5-ről, azonnal 10 millióra fog emelkedni. Vagyis minden marad a régiben. Sőt!
Szóbajöttek a szakmai protokollok is. Magam is híve voltam, s kudarcaim között őrizem annak emlékét, mikor sok évvel ezelőtt, egy nemzetközi kongresszuson tartott előadásom után, az első ilyen irományok importálására Van Es professzortól, Hollandiából, ígéretet kaptam (emlékszem arra is, hogy kedves szavakkal emlegette ismerősét, az azóta elhunyt Fodor Miklóst). Amikor itthon beszámoltam az egyezségről, azonnal leintettek. Túl drága, szólt az indoklás. Nos ezúttal a protokoll már diadalútját járja. Jelenleg 72 protokollról tettek említést. Úgy emlegették ezeket, mint a műhibák elleni védekezés fő eszközét. S ez így is van. De bármennyire híve vagyok, azt is be kell vallani, hogy legalább ennyire, lehetőséget ad arra is, hogy a haszonlesők, ezek be nem tartásának bizonyításából próbáljanak pénzt csiholni. Még akkor is, ha a kedves beteg gyógyultan, s elégedetten távozott. Állítólag a fejlett nyugat ezt már ismeri.
Ja igen. A fejlett nyugat. A szomszéd tehenének senyvedését kedvelő magyar szívem feldobogott, amikor meghallottam a nagy nyugati klinikákon tapasztalt szennyről és bánásmódról szóló – minden bizonnyal igaz – történeteket. Mi azoknak az intézeteknek a nevét, csak suttogva merjük kiejteni.
Sokadszor állapították meg, hogy a nyújtott szolgáltatás nem megfelelő. Az egészségügyben az a jó, hogy működik, s az a rossz ahogyan. A befizetett pénzéhez viszonyítva a gazdag is, és a szegény is kevesli a kapott szolgáltatást, szólt két vélemény.
A múlt sem úszta meg szárazon. Megtudhattuk, hogy a mai rendszer azért ilyen, mert ez tulajdonképpen az 1950-ben bevezetett szovjet modell túlélő formája. A múlt örökségeinek ez a darabja tehát nem tetszik a liberális piacgazdaságnak. Szemben más területekkel, melyek egyenesen előnyösek számára. Gondoljunk csak arra, hogy a globalizáció sehol sem kaphatott jobb emberanyagot, mint a posztkommunista társadalmakban. Máshol csupán kemény munkával tudták a társadalmakat lebutítani a kívánt szintre. A média erőfeszítéseit figyelve úgy látom, hogy e téren azért még van tennivaló nálunk is.
Az egészségügy által finanszírozott nem egészségügyi költségek (pl. rokkantak), és az egészségügy által finanszírozás nélkül végzett munka (pl. nyugdíjasok) jelentett hiány, nemrégen még magyarázat volt mindenre. Úgy vélték akkor, hogy ennek megoldása helyreállíthatja egyensúlyunkat. Ma már a kérdés egyik legjobb szakembere állította, hogy távolról sem volna elég. 2002-ig az átláthatóvá tétel megoldásnak tűnt, ma az összes bevétel sem lenne elég a legszűkebb kiadásokra. A két nagy pénztárhoz 1995-ben 5 %, ma már 25 % kiegészítés kell. Ennyi hiány van a rendszerben.
A nyugdíjasok egészségügyi kiadásaiért bizony a költségvetésnek kellene helytállnia. Ez volt többek véleménye is, de akadt egy ismert radikális neoliberális, aki tiszteletreméltó bátorsággal „megmondta az igazat”. Az volna a helyes, ha a nyugdíjasokra is egészségbiztosítási járulékot vetnének ki. Akkor tisztában lennének azzal, hogy mennyibe kerül az, amit úgy hiszik, hogy ingyen jár, és értékét fel sem fogják. A terem felmorajlott, majd csend lett. Egy, a dolgozókról szóló, másik vélekedés szerint az egész járulékot a munkavállalóknak kellene fizetni, és nem a munkáltatónak. Előbb azonban szükséges volna a fizetéseket felbruttósítása. Ez is a lakosság egészségügyi értékítéletének nevelését szolgálná.
Ide kapcsolódott az az információ, hogy bizony a szerzett jogok alkotmányos bástyái elég ingatagok, és e szempontból nem tiltott azok megnyirbálása.
A források elégtelenségét ellensúlyozó lépésnek javaslat hangzott el arról, hogy ne lehessen a személygépkocsit, a személyi számítógépet és a mobil telefont leírni. Vegye azt meg a vállalkozó az adózott jövedelméből. Nem került szó arról, hogy pl. a cégautó adó már horribilis összegekre rúg, s feledés borítja a háziorvosok évtizedes küzdelmét, hogy a nem egyszer alkalmazási feltételként is felsorolt gépkocsi, és a számítógép (a mobil telefon is ide sorolható szerintem), a minimumfeltételek listájára kerüljön. Működhet ezek nélkül, például egy háziorvosi praxis?
A fiskális véleményeket, üde színfoltként egészítette ki a humán értékek jelentőségét hangsúlyozó, és végre a gyógyításról és az emberről is szót ejtő előadó. Iróniája nem volt durva, szinte csak símogató. A taps skálán azonban győztesnek bizonyult. Pedig a közönség csak részben állt orvosokból. Ott voltak örök ellenfeleink az önkormányzatiak is.
A komáromi modell igen jó és sikeres példája is elhangzott. Sajnos azt is tudják velünk együtt, hogy ez jobb anyagi helyzetüknek köszönhető. Mi lesz azonban sikeres önkormányzatainkkal, ha EU nyomásra megszűnik az iparűzési adó? Ha kompenzálják, akkor is vége a (kevés) gazdag önkormányzatok korszakának.
A neoliberális piaci szemlélet legszebb mondata azonban az volt, melyből megtudhattuk, hogy a minőség biztosítéka az, ha egészségügyi intézményeink feje felett ott lebeg a csőd réme (így, szó szerint) A módszert jól ismerjük. Ha úgy vesszük be is vált. Így meghozott áldozatunk tehát elnyerte méltó elismerését. A napokban kapott lábra egy axióma a politikában, itt is jól fedhetné a tervezett jövőképet, ez az „állandósult megrettentség állapota”.
Szóba jött véletlenül a közigazgatás is. Ők sem dicsekedtek. Az egyik levezető polgármester például arról számolt be, hogy jelentést köteles adni a kóbor kutyák nyilvántartásba vételéről. Történetével derűs perceket szerzett nekünk, s kis időre a nyilvántartást elkészíteni kénytelen jelenlevőknek is. Pontosabban azoknak, akik e tevékenységre majd, közbeszerzési eljárást kötelesek kiírni! Nem tréfa.
Az önkormányzati hallgatóság mintha mára már felkészültebb véleményekkel és szelídebben ült volna mellettünk, mint egy évtizeddel ezelőtt. Én még emlékszem kellemetlen vitákra, a teremben s főleg a folyosókon. Bár „vannak még hibák”, mára ez már a múlté. Hála ezért az Önkormányzati Egészségügyi Napok szervezőjének is. Az ő erőfeszítése bizton nem hiábavaló, és példaértékű.
Az egyes előadókat szándékosan nem neveztem nevükön. Nem róluk szól ez a gondolatsor, de névtelenül is köszönet őszinte szavaikért.
Ha e kongresszust az ott meg nem jelent más véleményen levő ezek után bírálattal akarná illetni, kérem, ne tegye. Mindez jórészt nem ott hangzott el, főleg pedig nem így. Csupán az ott elhangzott szakemberi meglátásokból bennem ilyen gondolatok fakadtak.
Persze lehet, hogy csupán én vagyok a Móricka effektus rabja.
Mindenről ezek jutnak eszembe.
Dr Szász István T.
Szász István T.
|
|
 |
 |
|
|
 |
