Csak ülök, és mesélnek…

Mesélnek a betegek. Én pedig ámulva, hitetlenkedve hallgatom, felháborodom és szégyenkezem egyszerre. Nem tudom megítélni mennyi a történetekben az igazság, és mennyi a fantázia szüleménye. Ámulni szabad, hitetlenkedni kötelező, felháborodni jogos, de szégyenkezni talán nem nekem kellene.

Képzőművész tanár ismerősöm élte alkotó mindennapjait. Bajai, ha voltak, megoldódtak egészségügyben dolgozó barátok, rokonok révén. Igazán súlyos egészségügyi problémája nem volt addig, míg egy átlagos kertrendezés során meg nem fájdult a térde olyannyira, hogy napokig a szobában is csak segédeszközzel volt képes közlekedni, és panaszai a megszokott gyógymódokra sem javultak.
Ekkor felhívta ismerősét, akinek neje egy ismert, reumatológiai profilú országos intézményben dolgozott. Rövid idő alatt sikerült felvételt nyernie az osztályra, ahol megvizsgálták, gyógyszert és mindenféle kezeléseket rendeltek részére.
A kezelő-traktusban lévő szolgáltatóegységekben, újságosnál, trafikban, büfében stb. mindenütt ki volt írva, hogy pénzt nem váltanak. Nem értette. Mikor mégis húszezressel akart fizetni, mikor újságot vett, az árus megjegyezte, aki ilyen helyre jön, tudhatná, hogy aprópénzének lennie kell.
Naivan azt sem tudta mire vélni, hogy a masszázs után a látássérült masszőr vajon miért ül a székén felfelé fordított tenyérrel. Később rájött. Másik masszőrhöz jelentkezett be, aki megjegyezte, ha van rá egy ezrese, megtapasztalhatja, milyen egy igazi masszázs. Volt rá egy ezrese, meg is tudta, milyen az, mikor valakit a kis lábujjától a fülcimpájáig megmasszíroznak. Igaz, a kezelés majd egy óráig eltartott a szokásos negyed óra helyett.
Közben az is kiderült, hogy törölközőt, fürdőköpenyt jobb, ha béreltet használ, és a javarészt alacsony jövedelmű nyugdíjas betegtársak felvilágosították, hogy minden kezelés után kétszázat szoktak adni, meg hogy a betegkísérőnek is jó ha…, aztán a vizsgálatoknál sem árt, és hogy az injekció külön árfolyam, meg hogy izületbe egy ampulláért 15 ezret is kell fizetni.
És hogy már a beutaló is ötezer amivel be lehet jönni, meg hogy távozáskor a kezelőorvostól tízért, a főorvostól húszért szoktak elköszönni. Így aztán talán kihúzzák addig, míg újra be lehet kerülni, meg összegyűlik a rávaló „aprópénz” apránként a nyugdíjból, mert hogy aki reumás, az az is marad.
A kérdésre, mi lenne, ha nem fizetnének, az volt a válasz, hogy akkor legközelebb csak nagyon sokára lehet bekerülni.

Hittem is, nem is, hisz a média szerint mi, háziorvosok vagyunk a „kasza-bajnokok”, de az is eszembe jutott, előfordulhat, hogy ezért az egészért nem annak kellene szégyenkeznie, aki a jattot adja, még csak nem is annak, aki kényszerűségből elfogadja, hanem annak, aki évtizedek óta nem tesz érte semmit, hogy mindennek az elvégzett munka megfelelő anyagi elismerésével elejét vegye.

- Dr Mráz János -