Dr. E. Cs. elmélkedései csalódott állapotban

E. Cs. barátunk a halmozott cserbenhagyottság hangulatában ténfereg. A sok évtizedes „löket” még viszi, de a néhány hónapon át életet adó „adalék” fogyóban van üzemanyagából.

Mindent, ami bántó szeretne magának pozitívan megideologizálni és a maximumra fokozott jóhiszeműség, a bizalom visszatükröződésének évtizedes óhaja ebben jó partnere is. Csakhogy ez a képesség is véges.

Szomorúan állapítja meg, hogy ha nála fogytán a lehetetlenhez is erőt adó elfogadókézség, akkor ez azt jelenti, hogy a többség is így van vele. És ez nagy baj.

Érti, érteni akarja a nem várt, de még csak nem is sejtett sorrendi módosítást, de nem minden abban előttünk járót tart arra érdemesnek.

Most jön a hír, hogy receptírási tévedések, vagy akár hibák, de lehet súlyos visszaélések miatt, kollégák vesztették el kenyerüket egyik napról a másikra. Bizonyára rászolgáltak. Ám nem úgy a százmilliárdos ártók. Velük kesztyűs kézzel kell bánni.

Most ment el az OEP ellenőrök csapata. Minden kétséget kizáró szakmai fölénnyel igazolták, hogy az általa elrendelt gyógytorna nem gyógytorna. A század magyar történetének jeles alakja a közel 90 esztendős ereklyeként őrzött öregúr polyarthrosisát oldó, őt a teljes életuntságból és szótlan mozdulatlanságból aktivizáló, a vidám beszélgető partnerségig és 80 százalékos önellátásig feljavító gyógytorna nem is volt gyógytorna. A századik évében levő nénike (kinek centenáriumára egy egész közösség készül) decubitusát, csak akkor lehetett volna kórházi ágy kiváltó tevékenységnek minősíteni, ha csontig hatoló. Mivel már hámhiány állapotában kezelésbe vették, nem jogos a tevékenység.

Minderre ott van a körzeti ápolónő. Az az egy mindenes.

És az adminisztráció! Csak akkor hiteles, ha az orvos maga írja. Másra nem bízhatja.

E. Cs. védekezni próbált.

A higgadt és nem is rosszindulattól fűtött, s ezért még elkeserítőbb válasz így szólt: a háziorvos a szerződés megkötésekor felvállalta az ügyviteli szabályokat és köteles elfogadni az adminisztráció minden nehézségét.

Egyre fogyó erővel, a végsőkig feszített munka tovább fokozhatóságának lehetetlenségét tudva, még próbált vitatkozni. Hiszen ez egy számára nem kötelező és senki által nem honorált plussz- szolgáltatás. Csak betegei javáért teszi. Legalább ne marasztalják el, ha már semmiféle elismerés nem jár érte.

A korrekt és hűvös válasz, mint párbajtőrben a lábra-szúrás, már ült is. Ha kórházba küldené azt is le kellene adminisztrálja. Így aztán nem is érdemel ezért többlet-díjazást.

Az ellenőrzés tökéletes.

Az ellenőrök higgadtak, hűvösek és nem rosszindulatúak.

Mindenben igazuk van.

És mégis az egészet valami más lengi körül.

Nem ők ebben a hibásak.

E. Cs. érzi az egész mögött egy második szándék bántó árnyékát és a betegét egész helyzetével együtt értékelni képes és segíteni akaró, magát valóban százfelé forgácsoló, de véges idejét csak a legfontosabbra koncentrálni kénytelen háziorvos tehetetlenségét.

Itt ismét pénzről van szó.

E. Cs. csüggedten fejezi be, ma hosszabbra nyúlt rendelését. Betegei vigasztalgatják. Látták, hallották.

Nem volna egyszerűbb megmondani, hogy nincs erre pénz?

És mennyibe kerülhetnek ezek az egyre sűrűbb ellenőri akciók?

E. Cs. csüggedten legyint, és összeszoruló szívvel gondol arra, mi lesz akkor, ha a lassan 200 idős embert ellátó 3, rövidesen 4 vagy 5 otthonban a körzetében telepedett, jórészt elfekvő állapotú betegek magukkal hozott zárójelentése alapján felírt gyógyszereket fogják rajta számon kérni?

És ha befejezi az újabb, az előző néhány évvel ezelőtt végrehajtottnál is alaposabb, teljes lakossági szűrést és tovább nő a gondozandó betegek és kezelendő betegségek száma? Akkor mi lesz?

A telefon egész délután szól. A szorongás és felháborodás hevíti fel a vonalakat.

A napi sajtóban és a ma befutó egészségügyi lapokban egyidőben értesültek többen is arról, hogy a gyógyszerellenőrzés egyelőre nem jár szigorú szankciókkal és arról, hogy több orvos már el is vesztette jogát a receptírásra. Helyettesítésükről máris automatikusan gondoskodtak.

Az átszűrt újságok már egymáson hevernek.

E. Cs. kusza gondolatai is.

Egy biztos. A lépéskényszer valóban létezik. De talán ismét baj van a hogyannal?

Dr. Szász István T.