DR. E. CS. ELMÉLKEDÉSEI,
ÖVÉIVEL AZ ERDŐBEN LOVAGOLVÁN
E.Cs. úgy érzi lóvá tették. Már nem először, sőt várakozásainak megfelelően.
Ő ugyanis várta a lóvátételt, mely menetrendszerűen be is következett.
Körötte sok - nagyon sok kolléga, akik nem tudják, vagy egyesek csak sejtik
a négy láb megjelentét. Akik nem is sejtik azok már meglovultak akik már sejtik
azok az átmenet kentaur állapotában leledznek.
E. Cs. igazságérzete lóvátételi bizottság után kiált. Mostanában tudja, hogy
a bizottságok kell mindent megoldjanak. Olajos és olajtalan ügyeket.
Gonoszkodó hangulatában arra gondol, hogy a demokrácia egyik legnagyobb vívmánya
a bizottság. Hát még az olyan, amelyben jól meg is fizetik a részvételt.
Szóval hogyan is van. A ló nem olajos. A ló zabos. E. Cs. is.
Barátunk visszatereli kósza elmélkedő kedvét a kiindulási ponthoz.
Egyre sűrűbben lehet a megélhetési ártatlankodásban szenvedőket feltűnni látni
ilyen lovas rendezvényeken. Egy-egy hétvégen egész lovas dandárok menetelnek
- mit sem sejtve - az információ források jóelőre hirdetett hűs italát keresvén,
az egészségügy dzsungelében.
Aztán a programban szereplő nagy informátorok helyett szerény futárok és lovászlegények
szórják szépen hímzett zabos tarisznyájukból az ízletesnek remélt, diásított
információt és a legbiztosabb források helyét megadván még mélyebben csalogatják
be áldozataikat az erdőbe.
Elég a képtelen helyzetbe behurcolt képzavarból, szól magában a kényszeresen
elmélkedő, és ismét rendezi gondolatait.
Egyre sűrűbben fordul elő, hogy információt várunk akkor amikor az még meg sem
született. Korrektebb lenne, ha munkatalálkozóra hívnák az érdekelteket, a helyzet
jelen állásáról alkotni véleményt, s így próbálkozni beleszólni a folyamatokba.
Csakhogy a demokráciának ez a gyakorlati módszere még nem vált nálunk bevett
szokássá s ezért nem is adható el. Ilyen kísérlettel senkit sem lehet fórumra
invitálni. Pedig talán éppen ezt kellene erőltetni. Hangunkat hallatni.
Aztán ott vannak a mégis megszülető információk. Jelentős részük - legyen törvény,
rendelet vagy egyéb alsóbb szintű rendelkezés - zavaros. Eleve hordozza magában
a visszaélés, a félremagyarázhatóság lehetőségét. Sokszor annyira félremagyarázható
sőt félremagyarázott, hogy az értelmező - szándéka ellenére - esik a csapdába
s a logikát keresvén nem a valóságnak megfelelően magyarázza azt. Ez történt
pl. nem régen egy nagy rendezvényen, ahol a kívülálló szakember nem is akart
arra gondolni, hogy a praxisjog nem kötődik a praxishoz hanem attól függetlenül
lebeg a haza egész - összeszűkült - térképe felett.
Folyik hát a nagy játszma.
A kártyákat a szakma keverné, a pénzügy keveri, s a szűkös eredményből részesülni
óhajtók még saját sanyarú sorsuk megértéséért, olykor félremagyarázásáért is
fizetnek fogyó forrásaikból.
E. Cs. ismét arról győződik
meg, hogy gyengék vagyunk, gyarlók és megvezethetők. Pedig tudja az alapigazságot,
hogy ha akarnánk, csak fel kellene emeljük a fejünket és minden megváltozna.
Elmélkedései során az a vélemény kristályosodott ki - igazságügyi elmeszakértői
kabineteket megjárt, a rendszerből kirekesztés rémét kétévente megélni kénytelen
- agyában, hogy a globalizációs célokat kiszolgáló mindenkori pénzügyi vezetés
sehol nem találhatott magának alkalmasabb alanyokat mint a negyven év alatt
szorongásra, közönyre, pesszimizmusra és önlebecsülésre nevelt magyar egészségügyben.
A kocka fordulása imigyen nem valószínű, de az idő utódainknak dolgozik. Azoknak
akik nem fognak már gátlásaikkal küzdeni. Ők a kor gyermekei lesznek és megkövetelik
a magukét. Hogy e réteg tagjai a legjobbakból fognak-e verbuválódni az már nem
olyan biztos.
E. CS. szomorúan sejti, hogy az önmagát feláldozó és egy életen át kihasznált,
megalázott generációk új megaláztatások közepette zajló lelépése után nagy űr
maradhat. A kötelező felemelkedés sok időt, s a pénzügy kapzsi szakemberei által
ma még fel nem mért anyagi veszteségeket fog követelni.
Barátunk azonban - mint a kétségbeesett erőfeszítésekkel szintentartásra berendezkedettek
mindegyike - ettől nem lesz boldogabb. Éppen áldozatával igazolta ez az egy-két
generáció, hogy saját boldogulását nem tudja elválasztani a szakma megmentésének
reményétől. A várható kései elégtétel tehát nem ír sebeire.
E. CS. tehát tovább elmélkedik s naivságát felvállalva csak mondja-mondja.
A dzsungel csendjét pedig új meg új patások dobogása veri fel.
Dr. Szász István T.
|
|